"Adósai vagyunk" - ezzel a címmel írt halálának harmincadik évfordulója alkalmából tisztelgő cikket Ödön von Horváthról M. Lázár Magda (Színház, 1970/2), színházi és közéletünk szemére vetve, hogy a magyar közönség nem ismeri az írót: sem életében, sem halála után egyetlen műve sem szólalt meg sem színpadon, sem a tévében, és kötete sem jelent meg magyarul. Ezt a jelenséget azért is megmagyarázhatatlannak tartja, mert a Fiumében született, Budapesten nevelkedett író, bár németül írt, soha sem felejtette el Ady költészetének egész életére sugárzó hatását, fiatalkori  drámai kísérletét Dózsa György ihlette, később Mikszáth népszerű művéből írt darabot, Hatvany Lajosékkal pedig az emigrációban is tartotta a kapcsolatot.

Bár Lázár Magdának a felfedezés igényével készített portréját két évvel megelőzte a pozsonyi iskolatárs, jeles tanár és kutató, Krammer Jenő tanulmánya (Nagyvilág, 1968/7), való igaz, hogy Ödön von Horváth vonata  Brechtnél is nagyobb késéssel futott be szülőhazájába. Élete utolsó, emigráns éveiben, majd halála után, a háború idején antifasisztaként  ellenség volt, később a Rákosi-rendszerben sehogy sem fért volna bele a szocreál kalodába, és az azt követő évtizedekben is legfeljebb  "tűrt" tehetség lehetett volna. Első magyarra fordított drámáját, a Mesél a Bécsi Erdőt egy újabb évtized teltével ugyancsak a Nagyvilágban olvashattuk, és még ugyanebben az évben (1971) láthattuk is a meghökkentően groteszk panoptikumot a Vígszínház színpadán. De még ez a bemutató sem jelentette Horváth világlátásának, ironikus társadalomkritikájának, különös teatralitásának hazai befogadását.

Erre a hazai közönségnek újabb hét esztendőt kellett várnia, amíg Ascher Tamás kaposvári rendezésében igazi életre kelt ez a maga földtől elrugaszkodott  realitásában  visszájára fordított Volksstück, az "álarcos" bécsi tragédia. Azóta elmondhatjuk, hogy színházainkban majdnem folyamatosan jelen van és majdnem  mindig új meglepetést okoz Ödön von Horváth. Legutóbb ismét Ascher Tamás szembesítette a közönséget  a Mit csinál a kongresszus? megválaszolatlan kérdőjeleivel. De arról, hogy a szerző nemcsak 18 drámát, hanem több regényt is közreadott, mindmáig kevés szó esett. Pedig már Krammer Jenő említett első tanulmánya is nagy nyomatékkal dicséri a szerző Jugend ohne Gott című, utolsó regényét. Még a francia kiadás meghökkentő előszavát is idézi, amely szerint Horváth rendkívüli kifejezésmódja közelebb áll a latin szellemhez, mint a germánhoz, és bár írói nyelvnek a németet választotta,  magyar volt, és ebben a minőségben vált világirodalmi jelenséggé.

Köztudott, hogy pályája utolsó szakaszában Horváth inkább kényszerből kanyarodott vissza a prózához. A hatalomra jutott fasizmus 1933-tól száműzi a német színpadokról, majd az Anschluss után végképp emigrálni kényszerül, és csak külföldön, főként Hollandiában publikál. A Jugend ohne Gott -  a szerző saját megfogalmazása szerint - a totalitárius rendszerben élő, morális csapdába kerülő ember képe  (Levél a regény amsteri kiadójához). Ami a regény megjelenése után történt a művel és szerzőjével, mintha egy Ödön von Horváth-tragikomédia groteszk fináléja lenne... A szerző azért utazott Párizsba, hogy a regény megfilmesítéséről tárgyaljon Robert Stodmark amerikai rendezővel. A  Champs-Élysée-en, egy kávéházban folyt a tárgyalás, amikor is váratlanul heves vihar tört ki, és a rendező felesége hiába ajánlotta fel, hogy hazaviszi az írót szállodájába, az inkább elindult gyalog. Még nem juthatott messzire, amikor  egy a vad szélviharban letört faág halálra sújtotta. Nem tudjuk, hogy a tervezett film elkészült-e valaha, de a regény  magyar kiadásából értesülhettünk a  német tévéváltozatról. Annak a címét  - Hogy lettem én néger - vette át a Magvető Kiadó gondozásában 1984-ben, a hajdan népszerű ra-re sorozatában megjelent regény magyar fordítója, Kerényi Grácia. De már ennek is negyedszázada...

Mégis, vagy talán éppen ezért meglepetés volt a feledéstől visszaperelt regény a Bárka Színház színpadán. Az érdem - ahogy a társulat hagyományainak megfelelően szép és informatív Hajónaplóból kiderül - hármuké. Az ifjúság problémáira különlegesen érzékeny, tapasztalt drámatanár és saját útját kereső rendező, Vidovszky György egy német fesztiváli tudósításban bukkant rá Ödön von Horváth művére, és még mielőtt magyar fordítását megrendelték volna a színház számára, Bérczes László kezébe került  Kerényi Grácia regényfordítása. Gyarmati Kata, aki korábban Ottlik Géza Iskola a határon című regényének színpadra alkalmazásával bizonyította affinitását, ezúttal is vállalkozott a dramaturgot próbáló feladatra. Megszületett hát a "legújabb", ha nem is a legjobb, de itt és most talán a legidőszerűbb Ödön von Horváth-dráma.
A cím senkit se tévesszen meg: az Istentelen ifjúság az Isten nélkül hagyott nemzedékért aggódó felnőttek már-már megbélyegző minősítése. Egyben válasz a darab tanár hősének, a harmincnégy éves Ludwig Lorenznek az írásom címéül kölcsönvett  kérdésére, hogy tudniillik mivé lesz ez a morálisan veszélyeztetett, Isten és eszmék nélküli fiatalság. Az Isten nélküli ifjúság még nem feltétlenül Istentelen ifjúság, de a mű azt tanúsítja, hogy azzá nyomoríthatja a gőzös eszmékre, önzésre és fanatizmusra idomító kor és az előítéletek fogságában élő, agresszióra hajlamos közösség, amelyben tagjai élni kényszerülnek.

Krimi - és ami mögötte van
A kis terjedelmű, többszálú regény cselekménye egy gyilkosság és annak felderítése körül zajlik. A gyilkosság egy a nemzeti szellemű nevelés szolgálatában szervezett kötelező iskolai diáktáborban történik, az áldozat gyilkosának is az osztálytársak között kell lennie. De a lényeg nem a tettes személyének, hanem a tett motivációjának a felderítése: mennyiben különbözik az osztálytársainál csak egy árnyalattal érzékenyebb, komolyabb kamasz a többiektől, aki azzal irritálja a vele egy sátorban lakókat, hogy a katonai szellemiségű táborban éjszaka naplót ír, amelyben saját énjét és értékrendjét szeretné kifejezni? Képes lehet-e ölni csak azért, mert valaki kifürkészte legbenső titkait? Miben különbözik a gyanú a vádtól, és lehet-e, szabad-e bizonyíték nélkül ítélni?
 A kamaszokra felügyelő történelem-földrajz szakos tanár, aki titokban elolvasta tanítványa feljegyzéseit, addigra már  proskribált, egzisztenciálisan veszélyeztetett figura. Akkor vált azzá, amikor egy tanítványának zavaros eszmeiségű dolgozatát bírálva meg merte jegyezni, hogy azért a négerek is emberek. Ez a harmincas évek Németországára jellemző, de azóta is tovább élő rasszista eszmeiséget sértő igazság még ebben a formában is elég veszélyes ahhoz, hogy a sértett kamasz és a fiát féltő, még nála is zavarosabb pékmester atya hajszát indítanak a tanár ellen. Vitáról természetesen nincs szó, a pékmester "csak" arra figyelmezteti a tanár fegyelmi tárgyalásán az illetékeseket, hogy "a tanszemélyzetben még nyüzsögnek az állam álcázott ellenségei".

A tanárt saját meghurcoltatása ébreszti rá arra, hogy abban a világban, amelyben élni kényszerül, minden megengedett, a jogsértés, a rablás és a hamis eskü, még a "fajtánk érdekében" elkövetett gyilkosság is,  csak az igazat nem szabad kimondani. Ez a keserves tapasztalat is hozzájárul ahhoz, hogy később, amikor a militarista szellemű táborban neki kell fenntartania diákjai körében a rendet, a tanár maga is elköveti azt a pedagógiai és morális vétket, aminek a következményei nemcsak egzisztenciáját, de emberségét is fenyegetik.  Először - kíváncsiságból -  meglesi, ellopja a naplóíró legszemélyesebb titkát, azután még le is tagadja tettét,  eltűri, hogy egy másik, nyilvánvalóan ártatlan tanítványát fogják gyanúba, és ezzel akaratlan előidézője a gyilkosságnak.

Kezdetben a nézők sem tudnak eligazodni a tények és a vádak zűrzavarában. A feszültséget fenntartó és fokozó vallomások mozaikkockáiból rajzolódik csak ki, hogy a megvádolt ártatlan  és tapasztalatlan kamasz valójában az őt szerelmével megajándékozó vadóc kamaszlányt menti, az ő védelmében vallja be el nem követett bűnét, s a tanár - aki nem vádlottja, csak tanúja a bűnügynek - végül megtörik, kimondja az elhallgatott igazságot és bevallja, vállalja  tettének egzisztenciális következményeit is.

Az egymás sarkába érő lélektani és logikai kérdőjelek a regényből színpadra komponálva is bőven betöltenek egy estét. A két szöveg - a regény és  Gyarmati Kata elkerülhetetlenül epikus adaptációja - filosz módon összeolvasva látszólag megnyugtatóan azonos. A színpadi dialógusok általában szó szerint megegyeznek Ödön von Horváth szövegével. Az elkerülhetetlen rövidítések és szerkezeti  változások,  vagy akár a tanárnak az elbeszélés kronológiáját felbolygató expozíciója a közönség figyelmének orientálását, a későbbiekben fenntartását szolgálják. Igazságtalanok lennénk, ha a regény teljességét reklamálnánk. A lényeg, hogy sikerül-e az "új" Ödön von Horváth-darabnak megőriznie a hetven esztendeje született mű erkölcsi, eszmei kisugárzását, korunk számára továbbadni aktuális politikai üzenetét. 1938-ban a totalitárius állam léleknyomorító hatása a mindennapok keserves élménye. "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...",  akár csak születőben is.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Számunkra az író, a regény és a dráma üzenete másként értendő. A vízió  voltaképpen mementó és erkölcsi riadó. Nem tudom, így értékeltem volna az előadás hatását akkor is, ha nem aznap,  szeptember 20-án  látom az Istentelen ifjúságot a Bárkában,  amikor a pesti utcán egy időben három különböző politikai demonstráció zajlott. Az előadás kezdése előtt még úgy tűnt, hogy ezúttal a szembenálló erők erőszakos összecsapása elkerülhető. Színház után békésen hazametróztunk s a tévéből értesültünk csak róla, hogy a randalírozó radikálisok, a fasiszta eszmék fertőzte fiatalok ismét nekitámadtak a rendőröknek, a hazafelé tartó békés charta-tüntetőknek. Talán éppen abban a pillanatban, amikor a militarista színpadi diáktábor lőgyakorlatának hangulatát érzékeltetendő kavargó füstgomoly töltötte be a nézőteret, vethették be a nyugalmunkat, békénket fenyegető maszkos rendbontók ellen az Andrássy úton a szokott és megszokhatatlan könnygázt. Lehet, hogy máris megkezdődött a Halak Kora, ami a regényben és a darabban is  fenyeget? Vagy elkerülhető, feltéve, hogy az utca embere képes ellenállni a bűnre csábító kihívásoknak? Szerencsémre nem politikai jóslatot írok, hanem színibírálatot. A kérdés, amire válaszolnom kell, hogy milyen erővel és művészi intenzitással szolgálta az előadás az emberi integritást fenyegető erők leleplezését, a több síkon és szinten is veszélyeztetett humánum védelmét.

Vidovszky György a több helyszínen, különböző idősíkokban játszódó, sokszereplős konstrukció elfogadtatására sajátos eszközökkel élt. Egyetlen, hosszúkás térbe sűríti az eseménysort, ahol színváltozás és átdíszletezés nélkül követhető a dramaturgiai váltás: a tanár otthona és az iskola, a tábor és a tárgyalóterem pusztán a színészi mozgással és néhány remekül választott tárggyal üzen a nézőnek. (Díszlet és jelmez: Gadus Erika.) Erőteljes és hatásos a reális elemek félreérthetetlen szimbolikus tartalma. Nem puszta téralkotó elem, legalább olyan mértékben üzenetként hat a fizikai erővel és erőteljes hanghatással mozgatott tucatnyi olajoshordó gyúlékony tablója, a bürokrácia hatalmát idéző, pulpitusnak és kapunak egyaránt alkalmas, óriásira nagyított redőnyös íróasztal is. Érdekes módon sikerül a díszlettel  kitágítani a látványt és a teret, amikor a színpad végén felcsillanó ferde síkot alkotó tükör megszépíti és szinte megkettőzi a szereplők kisvilágát.

Van a cselekménynek egy mellékes mozzanata, amikor a diáktábor résztvevői dérrel-durral, énekszóval, lobogókkal demonstrálják az eszme iránti elkötelezettségüket. Ödön von Horváth meg is fogalmazza, szó szerint ki is mondja, hogy a "főplebejus születésnapja alkalmából, hazug transzparensek alatt masírozók parádéján a jelentéktelenek hadosztálya látható a hülyék parancsnoksága alatt". Ödön von Horváth sem írja le Hitler nevét, nem nevezi meg a nácizmus mozgatórugóit, antifasizmusa mégis konkrétabb és félelmetesebb veszélyt jelez az úttörők konvencionális majálisára hajazó forgatagnál. Lehet, hogy a hetvenéves regény következetesebben leplezi le a fasizmust és a fanatizmust, mint a mai változat?

Történt ugyanakkor olyan lényeges, jogos és üdvözlendő rövidítés is, amellyel Vidovszky és Gyarmati Kata megóvták a szerzőt a kincstári optimizmus vádjától, merészen lenyisszantva a regénybeli cselekmény enyhén vörös farkincáját, mely szerint a tanár nézeteit és magatartását elfogadó, általa  meggyőzött diákok -  akik körében "a tanár úr az egyetlen ismerős, aki szereti az igazságot" -  klubot alapítanak, és egymás közt arról beszélgetnek, hogy milyennek kellene a világnak lennie. Ez tulajdonképpen olyan szép, hogy alig lehet igaz. Legfeljebb megnyugtató epilógus egy nyugtalanító világban. Szerencsére az efféle kompromisszum egyáltalán nem jellemző az adaptációra.

Vidovszky és a tanárt játszó Kardos Róbert közösen törekedtek arra, hogy  az előadás végén egyértelmű és meggyőző legyen a happy end fanyarsága is. A tanár ügye azzal, hogy Afrikában vállal állást, látszólag rendeződött, hiszen nem marad kenyér nélkül, és öreg szüleit is lesz, aki gyámolítsa. Kardos Róbert ezzel szemben vallomásában menekülésnek, önzésnek is érzi ezt a döntést. "Tegyük fel, hogy ott rendes emberként négereket fog tanítani-téríteni, de a sajátját, azokat, akikkel egy közösségbe tartozik...elhagyja. Él azzal a lehetőséggel, amit elésodor az élet." A szövegből is kiderül, hogy  nem örömében, nem is dacos, demonstratív kiállásként, hanem egzisztenciális kényszerből vállalja el az ítélet nélküli száműzetést. Inkább csak a befogadóban ötlik fel a motivációk szimmetriája. Hogy a tanár, aki a négerek ember voltát elismerve vesztette el állását, most Afrikában, a négerek hazájában talál munkát és menedéket, s körükben kap lehetőséget arra, hogy a maga ember voltát bizonyítsa. Lorenz Ludwig, aki harmincnégy évesen sem szabadult meg egészen belső bizonytalanságától, a maga kálváriáját végigjárva egyrészt hitelesen őrzi a nagyra nőtt kamasz sutaságát, másrészt felmutatja azt is, hogy kerül szembe a porosz iskolarendszerben ráosztott, tekintélyt parancsoló szereppel. Ennek a kettősségnek az érzékeltetésével Kardos Róbert közel hozza és el is távolítja mai kortársaitól a figurát. Feltételezem, hogy éppen a változás túlhangsúlyozásától, a tanár alakjának heroizálásától való félelem tartja vissza a színészt az általa megidézett figura visszanyert emberi méltóságának megjelenítésétől. Ezért azután a néző az elvárhatónál is kevésbé tud és akar azonosulni a dráma igazi formátumot nélkülöző központi figurájával.

Réti Adrienn Évája izgalmas színészi erőpróba: egy szerepen, figurán belül kell romlott, züllött kamaszlánynak, behízelgően buja bárénekesnek, féltő és önző anyának lennie, anélkül, hogy a váltások alkalmával  külsőséges eszközökre támaszkodna. Kár, hogy más szereplőknél a rendező - vagy a jelmeztervező? - nem mert, nem tudott lemondani a harsányabb hatást kiváltó külsőségekről. Ezek közül talán a legfeltűnőbb a kamasz felnőtt voltát jelző piros bohócorr. Ez nemcsak nevetséges, de valójában megtévesztő is. A felnőttek bűnei súlyosabbak annál, mint hogy egy szeretnivaló bohócmaszkból szakítsuk ki a jellem-jelet!

A diákok arcképcsarnokával szembesülve időnként hiányzik az arcok, figurák megfelelő differenciálása. Zavar, hogy az osztálytársak nemcsak embernek, színésznek sem elég jelentékenyek. A dráma előrehaladtával azonban a tablón belül markánsabbá válik az elkülönülés, erőteljesebbé a szereplőknek a maguk nemzedékén belül megélt egyedi drámája. Elsősorban a megalázott N-nek (Juhász Lajos) és az önmagából kifordult, tudásvágyára és kíváncsiságára is szégyent hozó T-nek (Dér Zsolt) sikerült sorsot és jellemet teremteni.

Napjaink sajátos ellentmondása, hogy miközben életünket az elfogadhatónál is sűrűbben, kegyetlenebbül szövi át a politika, rendezőink egy része úgy fél a politikai színháztól, mint ördög a tömjénfüsttől. Még aki politizál, az is letagadja. Vidovszky, bár az elvárhatónál egy árnyalattal nagyobb hangsúlyt és teret biztosít a dráma istenes motívumainak, és fékezett nyíltsággal vállalja a politikai színház kockázatát, végső soron arról beszél a színpadon, ami bennünket a nézőtéren foglalkoztat, sért és bánt. És ez 2008-ban olyan teljesítmény, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

FÖLDES ANNA