A lepattantságában izgalmas csarnokban – a társulatot ismerve mondhatni: természetesen – nemcsak a fent említett korszak kerül terítékre, hanem sok minden más is, ami az alkotóknak (a szerzőnek: Juhász Kristófnak, a rendezőnek: Bodó Viktornak, illetve a minden bizonnyal improvizációs gyakorlatok nyomán építkező színpadi közreműködőknek) a reneszánsz szó kapcsán eszébe jutott. És persze – kellő eltökéltséggel – szinte bármi összefüggésbe hozható a mában megtükröztetett korábbi korszakkal: akár a színpadon dunsztosüvegekbe pisilő performer fellépése is, amennyiben közönségének soraiban a viccesen fontoskodó művészetkritikai felvetések között – ön- és közreflexió tárgyaként – a reneszánsszal való kapcsolat is terítékre kerül.
Nagyon jó az előadás elején látható „elemző” beszélgetés (melynek a rendező is egyik résztvevője): két magába ájult áltudós osztja az észt zakóban-alsógatyában, közben-közben a legváratlanabb pillanatokban a normalitás szférájában analizálhatatlan pózokba ugorva. Vicces helyzetgyakorlat, de több is annál: magát az előadást megalapozó felvezetés; témának és előadásmódnak, akkornak és mostnak, komolykodásnak és blöffnek a folyamatos szembesítése, egymásba játszatása. Kiváló a Kutya a reneszánszban című vetített képes előadás (a szerző prezentációjában), tengernyi áltudományos-mulatságos hablattyal nemi princípiumról, kutyadominanciáról, egészen máig hatolóan – a sajtból lévő holdat megéneklő Demjén-sláger sok éhes kutyagyerekének segítségével.
Az előadás legerősebb, legimpresszívebb rétegét azonban nem a prózai jelenetek, hanem a zenei betétek alkotják, amelyek némileg össze is fogják a legkülönbözőbb műfajú – és valljuk be: változó színvonalú – részletek és vetített képes ötletek halmazát. (Zeneszerzők: Keresztes Gábor, Sztojanov Georgi.) A Halas Dóra vezette Soharóza énekkar szellemes motívumkezelése olykor direktebben is kötődik a megidézett korszak zenei világához (illetve a „reneszánsz a mában” témakörének sokféle közelítésű színpadi boncolgatásához), amikor A pancsoló kislány vagy az A csitári hegyek alatt dallamait reneszánszba úsztatja. A zenekar örömzenéje pedig jókedvünk tavaszának folyamatos újjászületéséért felelős; az előadás résztvevőiből alakult együttes zenéjét nem lehet ölbe tett kézzel hallgatni. (A rámozdulásnak különben is kedvez, hogy fel vagyunk szólítva a jelenetenként változó helyszínek követésére, miközben ide-oda leülni is csak néha van mód.)
A kivetítőkön előadáshossziglan hol reneszánsz képek száguldoznak, hol vegyes műfajú mozgóképek láthatók (például a reneszánsz születésének performance-át állatembriók növekedésének és kisállatok születésének képsorai kísérik), és utcai felvételek is készültek: vélemények, benyomások Bosch Gyönyörök kertje című – a megszólalók zömének valószínűleg eleddig merőben ismeretlen – alkotásáról (szánalmas a korkép, akár egy telefonszignállá kilúgozott slágerklasszikus). Szó sincs ugyanakkor természetesen – még e felvételek kapcsán sem – arról, hogy az alkotóknak bármilyen didaktikus célja volna, akár az ismeretterjesztés, akár a korábbi „nagyszerűséget” a ma „sivárságával” összehasonlítani akaró kultúrítészi gesztus révén. Az előadás meghatározó eleme a játékosság; sok minden belefér a témába és a lazábban-szorosabban kapcsolódó asszociációs mezőkbe – különösen, ha ennek a műfaji határok sem szabnak gátat: a jeleneteken, a vetítéseken, a zenén (és ezek kombinációján) túl képzőművészeti alkotásokat is láthatunk készülőben: fiatal művészek reneszánsz ihlette festményeken, kollázsokon dolgoznak (alapanyagul fekete épületajtók szolgálnak).
A nézőt jó darabig magával sodorja, elszórakoztatja, amit lát és hall, egy ponton túl azonban – körülbelül a one-man-show-ként előadott Romeo és Júlia-zanzától kezdődően – felmerül a gondolat: valamifajta dramaturgiai építkezés, az összerakott anyagot szelektálni hivatott szigor mégiscsak jótékonyan hatna erre a vonzóan szertelen, de egy idő után mégiscsak kifulladó ötletzuhatagra. Hogy például jelentőségéhez mérten legyen értékelhető a televíziós vitaparódiában elhangzó, alapvető fontosságú kérdés: „Mi tartozik úgy a reneszánszhoz, mint lámpa a biciklihez?”
DÖMÖTÖR ADRIENNE
