Az előadás úgy kezdődik, mint egy Shakespeare-királydrámáé, ha talán nem is a legújabb divat szerint. Szűcs Nelli nagy lendülettel nekilát fölmosni, és hamarosan a többi szereplő is csatlakozik hozzá. Az előző darabban kiömlött vért szokás ilyenkor eltakarítani, hogy aztán a tiszta lapot ismét alaposan összemaszatolják. Ha tudnánk, miféle rémtörténet következik, talán az iróniát is értenénk. Ám az csak a darab végén derül ki, hogy talán nem először, esetleg nem is másodszor eshet meg ilyesmi a címszereplő fodrásznővel. A szöveg legalábbis visszatér az első szavakhoz. A rendező talán erre teszi rá a maga utalását.
Az ilyen talánokra azonban nemigen épülhet színházi élmény. Önmagában, megfelelő támpontok nélkül pusztán bosszantó a sokszor látott színházi közhely. Pedig ha nem bosszantanak föl mindjárt az elején, talán magam is éppoly jól mulathattam volna a Debrecenben kamaraszínházként szolgáló Víg mozi kazamatájában, mint a bemutató nézőinek nagy többsége. A történet igazi orosz szentimentális giccs, amelyet azonban Trill Zsolt és Szűcs Nelli játéka megemelhetne, némi művészi hitellel ajándékozhatna meg. Az említett középkorú fodrásznő, Irina egy sajátos házasságszédelgő áldozata. Hirdetés nyomán levelez egy éppen börtönben ülő feleséggyilkossal, akibe teljesen belehabarodott, számolja a napokat, amikor végre láthatják egymást, és természetesen arról ábrándozik, hogy együtt Moszkvába költöznek. Ebbe a várakozásba csöppen bele egy jámbor férfiú. A börtönből érkezett szerelmesleveleket az asszonynak ugyanis el kell égetnie, s ezzel akkora füstöt kelt, hogy kiszáll a tűzoltóság. Zavarában a fodrásznő ingyen hajvágásra invitálja az egyik tűzoltót. A férfi fülig szerelmes lesz belé, tűzből mentett ajándékokkal halmozza el, találkozgatnak, szórakozni járnak, mindaddig, míg meg nem érkezik az igazi nagy ő a börtönből. A mérhetetlen boldogság persze rövid ideig tart, az asszony éppen csak teherbe esik, amikor a férfi hozzálát terve megvalósításához. Miután megszerezte az asszony megtakarított pénzét, kiviszi a mezőre, ahol leüti és megpróbálja elégetni. Minthogy azonban a nedves szalma nem ég, a magához térő nőt ledöfi, és most már benzinnel önti le, úgy gyújtja meg. A tüzet azonban észreveszi a tűzoltó és eloltja. A gyilkos ismét börtönbe kerül, a fodrásznő meg tűri a tűzoltó szerelmét, amikor a börtönből ismét levél érkezik. Hasonló a darab elején elégetetthez. Kiderül, a nagy érzés, a nagy ábránd fütyül a tényekre, a valóságra, a fodrásznő továbbra is azt az igazit várja.
Viktor Rizsakov rendező és egyben a látvány felelőse is egyetlen hatalmas fal elé helyezte a játékot, a falat újságpapírral tapétázták le, csupa Magyar Nemzettel és Nemzeti Sporttal, más lapot, úgy látszik, nem találtak a városban. Egy hosszú létra, néhány tűzoltócső, no meg a felmosáshoz használt vödrök segítik még a játékot, amelyet sok fürge mozgás, rohangálás, falmászás és hatalmas ricsaj jellemez. Üvölt a zene és üvöltenek a színészek, alighanem a történet érzelgősségének ellensúlyozására. Amúgy kedvesen bumfordi kisvárosi kisembereket ábrázolnak. Szűcs Nelli halálosan komolyan veszi a fodrásznő érzéseit, nem ironizálja, túlzással, elrajzolással nem véleményezi az asszony életét, múltját és jelenét elbeszélő szöveget. Tartalmas kettősség adódhatna ebből, ha az egész tartalmas lenne: a játékban benne van ennek az érzésvilágnak a felszínessége éppúgy, mint a személyes sorsot meghatározó súlya. Trill Zsolt igen színesen adja elő a tűzoltó bamba együgyűségét és a fodrásznő volt, művész férjének otromba erőszakosságát. Nagy leleménnyel igen sokféle ostoba képet tud vágni, mindenkor a publikum nagy örömére. Kristán Attila fölös erővel játssza a börtönből érzékenyen levelező, majd élveteg gátlástalansággal megjelenő gyilkost. Neki és Tóth Lászlónak jutnak még kisebb szerepek is, tűzoltók, helybeli bennfentes kuncsaft, fodrász kolléganő, a szerelmes tűzoltó szülei.
A fodrásznő sokat fenyegetőzik az ollóval, de csak az éppen városi bírót alakító Tóth László fejére varázsol rengeteg habbal tüskekoronát. Valójában senkit sem nyírnak meg. És az előadás végén föl sem mosnak.
ZAPPE LÁSZLÓ
