Különleges csemegékkel szolgált nézőinek a Duna Televízió a Magyar Dráma Napja alkalmából. Kétnapos tematikus programot állítottak össze a műsorszerkesztők; az ünnep előestéjén Németh Antal Egy ember tragédiája című, 1944-ben készült Madách-filmjét láthattuk, melyet a késő esti órákban Hubay Miklós és Lengyel György beszélgetése követett Madáchról és a Tragédiáról. Szeptember 21-én, Madách drámai költeménye ősbemutatójának 126. évfordulóján fő műsoridőben láthattuk Jeles András Angyali üdvözlet című filmjét, melyet egy portréfilm követett Németh Antalról, a Tragédia színpadi pályafutásának legjelentősebb alakjáról. Az ő történetéhez is kapcsolódik Szalai Györgyi és Dárday István egy nappal később műsorra tűzött Márai-filmje, Az emigráns, amelynek főhőse a magyar szellemi élet egy másik kitaszítottja.

 

6-7_nemeth antal

Németh Antal


A műsorfolyam központi alakja Németh Antal, akinek mindegyik programhoz köze van valamiképpen. A mozgóképhez egész életében vonzódó rendező egyetlen, hivatalosan soha be nem mutatott filmje sok szempontból érdemli meg az utókor megkülönböztetett figyelmét. Bizonyos jelenetek színpadias hangvétele ellenére filmes eszközei a kortársak közül csak Szőts István két évvel korábban készült Emberek a havasonjához hasonlíthatók. Nagy álmai közül a legmerészebb, a Tragédia megfilmesítése sohasem valósult meg. („Hármas verzióra gondoltam, magyar, német és olasz koprodukcióra” – olvashatjuk egyik utolsó írásában. „Egyszer majd megírandó emlékirataimra tartozik, hogy féltékenységből miképp hiúsították meg a terv megvalósítását – éppen magyar részről.”) Szándékát és szellemiségét tekintve éppen ezért illett a róla szóló dokumentumfilm elé Jeles András poétikus szépségű Madách-értelmezése. Az 1983-as bemutató idején sok vitát és ellenérzést kiváltó Tragédia-feldolgozás mai nézőihez alighanem közelebb áll a bonyolult remekmű filozófiájának egy mesebeli álomvilág gyermeki naivitásán átszűrt újrafogalmazása, mint jó negyedszázaddal korábban. Jeles András megközelítése időtállóbbnak tűnik, mint az azóta keletkezett ironikus-groteszk színpadi kísérletek többsége.

Hogy mit szólt volna Németh Antal az Angyali üdvözlethez, nem tudom. De ha megnézhette volna Szalai Györgyi és Dárday István Márai-filmjét, alighanem olyan kifejezéssel illette volna, mint amikor elolvasta a Vendégjáték Bolzanóban verses színpadi változatát, az Egy úr Velencébent: „fájdalmas gyönyörűség”. Vagy azt mondta volna, amit Márai Napló 1945–57 című kötetéről írt egyik utolsó levelében barátjának: „úgy felkavart, mint a zene; néha küzdenem kellett könnyeimmel.” Márai utolsó naplója és a belőle készült film az öregségről, az elmúlásról szól, arról a drámai küzdelemről, amelyet az író-főhős folytat az emberi méltóság megőrzéséért. És amely egy magányos aggastyán számára reménytelen, és csakis az élet önkéntes feladásával végződhet.

Németh Antalnak nem adatott meg a hosszú és terhessé váló élet. Őt másfajta megaláztatások érték. 1968 augusztusában ezt írja Márainak: „És ha lesz még erőm, munkakedvem, szeretném 1970 után Peéry életrajzát és művészi pályáját megírni, amivel halálának 10. évfordulójára, 1972 decemberére óhajtanék elkészülni. Akkor aztán betöltöm hetvenedik életévemet és mint az öreg kínaiak, elkezdem búcsúmat ettől az értelmetlenségében is valahol nagyon értelmes, rettenetes és szépséges földi léttől.” Két hónappal később egy gyomorműtét következtében meghal.

Huszonegy évvel később, 1989. január 15-én ez az utolsó bejegyzés Márai naplójában: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Hat nappal később önkezével vet véget életének.

Kettőjük barátságának beszédes bizonyítéka az a levelezés, amelyet 1940 májusától 1948-ig, majd húszévi szünet után Németh Antal halála évében, 1968-ban folytattak. A kezdeti udvariasan szívélyes hangot, a kölcsönös „Mélyen tisztelt és kedves Barátom!” megszólítást egyre bensőségesebb és közvetlenebb fogalmazás váltja fel („Kedves Piroska és Antal!”, „Kedves Sándor!”), a kölcsönös tisztelet és megbecsülés igazi barátsággá alakul át. Ennek az időszaknak a hozadéka a Nemzeti Színház Németh Antal-korszakának két nagy Márai-sikere, a Kaland (1940. október 16.) és A kassai polgárok (1942. december 5.), amelyről természetesen szó esik abban a dokumentumfilmben is, amely Németh Antal életművének, mindennapjainak és keserves sorsának bemutatására vállalkozik.

Az alkotók – Marton Éva szerkesztő és Lugosi Lugó László rendező – a Madách-életrajzfilm címét vették kölcsön: az Egy ember tragédiája címmelbemutatott portré végigkíséri Németh Antal pályáját és küzdelmes életét a tanulóévektől és a kezdetektől haláláig. A vállalkozás – amelyben az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára (nem mellékesen Németh Antal utolsó munkahelye) éppúgy részt vett, mint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet – nem az első ebben a témában; elég emlékeztetni Sólyom András filmjére (Dr. Németh Antal színháza), vagy Egressy Zoltán dokumentumjátékára (A Németh Antal-ügy, József Attila Színház, 1999). Ez azonban nem csökkenti a vállalkozás értékét, legfeljebb azt az állítást kérdőjelezi meg, amely szerint Németh Antal elfelejtett személyisége a magyar színháztörténetnek. Ezt az eddig megjelent méltatások, kiállítások, válogatott írásainak kiadása, a róla készült személyes hangú monográfia és a személyét övező megkésett kultusz egyaránt cáfolja.

Az első képsorok a lelkes amatőrfilmest mutatják be. Németh Antal nemcsak írásban dokumentálta példás gondossággal egész működését, de fényképezőgépével és kamerájával előszeretettel örökítette meg családját és a társasági élet alakjait. Arról is gondoskodott, hogy híradók és dokumentumfilmek mutassák be őt munka közben. Az összeállításban békésen megférnek egymás mellett a házimozi kuriózumai (N. A. napozik, N. A. bújócskázik Peéry Pirivel, N. A. lovagol) és a korabeli filmhíradók páratlan kincsei. Egy rövid némafilmrészletnél még azt is elnézzük, ami csak erőszakoltan gyömöszölhető bele a szorosan vett történetbe: ki tudja, miért, Ódryt láthatjuk néhány pillanatra III. Richárdként, Hevesi 1923-as rendezésében. Ódry említése egy alaposabb elemzés során lavinát is indíthatna; rövid kapcsolatuk Németh Antallal ellentmondásos és rosszindulatú szóbeszédekkel terhes. Ódry nehezen viselte a nála harminc évvel fiatalabb igazgató „weimari” szellemű újításait. Konfliktusuk elmélyülését a sértett és mellőzött művész hirtelen bekövetkezett halála akadályozta meg.

Annál nagyobb öröm látni néhány pillanatra Bajor Gizit, aki Déryné jelmezében Herczeg Ferenc prológját mondja a nagyszabású centenáriumi ünnepségen, 1937. október 25-én. Mulatságos a kissé hosszan idézett hangjáték-felvétel, amely Németh Antal rádiórendezői tevékenységét hivatott bemutatni.

A film narrátorának szerepét is betöltő szerkesztő tévesen állítja, hogy kinevezésekor „névtelen ifjakkal cserélte le a Nemzeti Színház színészeit”. Valóban szerződtetett néhány fiatalt (Gobbi Hildát, Apáthi Imrét, Balázs Samut), de az igazi felhördülést az okozta, hogy a magánszínházak – elsősorban a Vígszínház – sztárjait csábította el. Ezek közül néhányan korábban voltak már a Nemzetinél (Tőkés Anna, Csortos, Rajnai, Somlay), de többségük most kapott először meghívást (Berky Lili, Dajka Margit, Makay Margit, Titkos Ilona, Gózon, Jávor, Kovács Károly, Makláry). Téves állítás az is, miszerint Németh Antal tisztviselő családból származott. Keresztlevelén jól olvasható, hogy édesapja, a sümegi születésű Németh Márton iskolaszolga volt. „Alacsony” származása egyébként erősen motiválta helyzetét a Nemzeti Színház élén és a társasági életben. A józsefvárosi proligyerekből lett méltóságos úr (ez a titulus járt igazgatói státusához) kívülállónak, parvenünek számított. De az apa foglalkozásának „megszépítése” azért is hiba, mert ellentmond annak a szép, tömör és találó megállapításnak, mely szerint a film hőse „egyszerű családból jött, és mindent tudott”.

 

6-7_marai

Márai Sándor


Ezt már az öt megszólaló egyike, a szenvedélyes hangon nyilatkozó Bányay Geyza műfordító mondja, mint ahogy azt is, hogy „Németh Tóni csoda volt”. Ők a legfontosabb és legmeggyőzőbb szereplői a filmnek. Tőlük tudjuk meg a legtöbb igazságot Németh Antalról. A legkegyetlenebb kijelentés Hubay Miklós szájából hangzik el: „Túl jó volt ő Magyarország számára.” Székely György – sok egyéb mellett – a bábszínház iránti szerelmét és Blattner Gézával való barátságát taglalja. Séd Teréz bábpedagógus a legnehezebb időszakra emlékezik, amikor a Népművészeti Intézetben megismerkedtek, és Németh Antal megélhetési gondokkal küzdött. Udvaros Béla diákkori emlékeiként a negyvenes évek Nemzeti színházi előadásait idézi fel.

Szerencsés és átgondolt volt a visszaemlékezők kiválasztása. Hiteles szemtanúk. Hárman közülük túl a kilencvenen, ketten a nyolcvanas éveikben. Az a közös bennük, hogy mindannyian egy nemzedékkel fiatalabbak a film főhősénél. Más-más időszakban találkoztak vele, más-más körülmények között befolyásolta sorsuk alakulását, és adott számukra útravalót. Kár, hogy az alkotók nem gondoltak a gondosan kiválasztott koronatanúk körültekintőbb bemutatására, ahogy arra sem, hogy az értékes dokumentumok között megfelelően eligazodjanak a nézők.

Látjuk Németh Antal színházi naplóját a berlini és bécsi tanulóévekből. A rá jellemző pedantériával beragasztva színházjegyek, köztük a Tairov bécsi vendégjátékára szóló belépőkkel. Ez a találkozás – amelyről cikket ír a Magyarság 1925. júniusi számában – egész rendezői pályáját befolyásolja. Tudjuk, hogy mindkét választott mesterét, Gordon Craiget és Tairovot szerette volna meghívni egy-egy rendezésre a Nemzeti Színházba. De még a pályája utolsó szakaszában Kecskeméten rendezett Optimista tragédia 1959-es előadásán is felfedezhettük Tairov hatását. Talán az orosz avantgárd iránti vonzalma is motiválta, amikor a háború után – megélhetési lehetőséget remélve – orosz nyelvtanári képesítést szerzett.

A legizgalmasabbak természetesen a Nemzeti Színház előadásairól készült filmfelvételek. Némelyiket a restaurátor türelme, egy régész törött cserepeket összebűvölő igyekezete varázsolja elénk bravúrosan. A Missa Solemnis 1935-ös évadnyitó előadásának töredékeit Horváth János és Nagyajtay Teréz színes terveinek inzertjei és Beethoven zenéje segítik mai élménnyé formálni. De ugyanilyen erőteljes és magával ragadó A roninok kincse egykorú jelenetfotóinak és Jaschik Álmos terveinek montázsa. Szorgos szakértői kezek teszik élvezetessé a Romeo és Júlia 1940-es előadásának fotókból, filmrészletekből és viaszlemez-felvételből összerakott jeleneteit, a János vitéz vagy a Szentivánéji álom margitszigeti változatát.

Az ember tragédiája 1937-es centenáriumi előadásának keresztmetszete kegyes csalást rejteget: a jelenetfotók és színes díszlettervek montázsa közben az 1938-as hanglemezfelvételt halljuk: miközben Lehotay Árpádot, Tőkés Annát és Csortos Gyulát látjuk, Abonyi Gézát, Tasnády Ilonát és Uray Tivadart halljuk. Az így létrehozott hibrid a beavatottakat bosszantja, a tájékozatlanokat félrevezeti.

Más szempontból problematikus a Csongor és Tünde előkészületeinek felidézése. Apáthi Imre dokumentumfilmje (Premier a Nemzetiben, 1941) látszólag bőséges anyagot kínál, hogy bepillanthassunk egy produkció létrejöttének kulisszatitkaiba. A dokumentumfilm azonban egy németországi vendégjáték nyomán készült felújítást örökít meg, nem pedig az 1937-es bemutatót. Az 1941-es változat új rendezésben és másfajta szcenikai megoldásban, Jaschik Álmos új díszleteivel, de jórészt a régi szereposztásban került színpadra. A színészek többsége csak a forgatás kedvéért tesz úgy, mintha most találkozna először szerepével. Ennek megfelelően az elhangzó instrukciók éppúgy nem életszerűek és mesterkéltek, mint a színészek reakciói. Németh Antal hadvezérként vezényli a próbákat, és haditanácsnak álcázott műszaki megbeszéléseket tart munkatársaival. Népes hadserege vigyázzállásban hallgatja utasításait. Az ellentmondásos dokumentumnak – nem csekély mértékben persze az utókor okoskodásán átszűrve – Major Tamás jelenléte ad különös, dupla fenekű értelmet: miközben Duzzogként önfeledten komédiázik a próbán ördögfi-társaival, igazgatója felé egy másfajta ördögöt körvonalaz: eljátssza az engedelmes strébert. Németh Antal leereszkedő mosollyal nyugtázza „Major úr” igyekezetét. Major egyszerre gunyoros és alázatos. Egyszerre teszi nevetségessé az egész szituációt, és igyekszik legjobb tudása szerint megfelelni a kapott feladatnak. Apáthi rövidfilmje többet elárul Major személyiségéről és szándékairól, mint azok a találgatások, amelyek próbálják megfejteni szerepét Németh Antal – és mások – háború utáni sorsának alakulásában.

Amikor Németh Antal megszerzi Máraiék salernói lakcímét, a húszesztendei kényszerű hallgatás után azonnal nekifog a levélírásnak. A tíz évig tartó állástalanságról, a nélkülözésekről és a megaláztatásokról csak kurtán, félig-meddig kitérően ír („Amikor utoljára találkoztunk a Tárogató úton, kedves Sándor, nem gondoltam, hogy még évekig megóvják tőlem a magyar színpadokat. Sok mindennel lefoglaltam magam, míg 1956 nyarától Kaposvárott, ezen a szerény vidéki színpadon végre rendezhettem”), inkább magánéletéről, felesége, Peéry Piri betegségéről és haláláról, majd második házasságáról számol be. Az igazolóbizottság hosszas procedúrájának leírásával nem fárasztja barátját. Márai jóformán postafordultával és hasonló terjedelemben válaszol. Az ekkor hatvannyolc éves író csak ennyit árul el terveiről: „Még két könyvet szeretnék megírni: egy regényt (munkában van) és egy kötet emlékezést. Azontúl már csak a régi írások javításával és karbantartásával akarok foglalkozni, ahogy lehet.” Aztán még két levélváltás következik. Márai utolsó híradására már csak özvegy Németh Antalné Monori Kornélia válasza érkezik meg Salernóba, amelyben beszámol férje utolsó napjairól és halála körülményeiről.

Márai Sándor és Németh Antal kapcsolatáról van egy személyes emlékem is. Barátaimmal gondosan kivágtuk a Művelt Nép 1954. május 1-jei számából Márai négyéves késéssel megjelent versét, a Halotti beszédet és Tamási Áron hírhedt válaszát. Amikor megérkeztünk szokásos óránkra Németh Antalhoz a Tárogató útra, átadtuk neki. Ahogy szoktuk, leültünk a nappaliban. Ő abba az öblös fotelba, amely az Egy ember tragédiája című dokumentumfilmben is többször látható. Először mintha félre akarta volna tenni az újságkivágást, hogy inkább szemináriumi témánkkal, a Fausttal foglalkozzunk, de aztán mégis nekifogott az olvasásnak. Mi hárman, Lengyel Gyuri, Pós Sanyi meg én némán vártunk. Jó negyedóra telt el, azt hiszem, legalább kétszer elolvasta. Másodszor mintha lassabban, alaposabb figyelemmel ízlelgette volna a mondatokat. Igyekezett leplezni elérzékenyülését. Hosszan hallgattunk. Aztán újra nekifogott, végigfutotta Tamási Áron válaszát. Megint hosszú csend következett, majd ennyit mondott: – Ez az Áron sohasem volt valami erős jellem.

Többre nem nagyon emlékszem. Talán megpróbáltuk mentegetni Tamásit, aki nem sokkal korábban még tilalmi listán volt. Aztán abbahagytuk a nem túl meggyőző érvelést, hiszen házigazdánk akkor is a kitaszítottak életét élte. Nem volt olyan helyzetben, hogy méltányolja az éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Tamási szánalmas magyarázkodását Márai szívszorítóan szép verse ellenében.

Kamaszok voltunk. Nem láttunk tovább az orrunknál. Még nem tudtuk, mennyivel jobb lett volna mindnyájunknak egy olyan országban születni, ahol nem kell naponta elárulnunk a meggyőződésünket, ha talpon akarunk maradni.

 

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1