Nem is egy, de két premierről kell hírt adnunk. Az Ágens Társulat bemutatójának első előadásait a Kiscelli Múzeum romtemplomának kazamatájában tartották, majd a produkció egy másik pincébe, a Fogasházba költözött. A két tér között lényeges a különbség. A patinás altemplom szakrális benyomást keltő, jelenleg a művészet számára felszentelt, meditatív közeg – a felújításra váró Akácfa utcai épület egyelőre hangulatos kietlenségével vonzza látogatóit. Az óbudai játékhely fülkés beosztása radikálisan elüt a VII. kerületi alkalmi színház félhengeresen csőszerű kialakításától. Előbbiben ezért mintegy negyven főnyi közönség sétáltató fogadását látta célszerűnek Madák Zsuzsanna rendező, utóbbiban húsznál alig több néző telepedhet a különféle roskatag ülőalkalmatosságokra. Közös bennük, hogy Kalmár Bence látvány- és fénytervező csak roppant korlátozott világítási effektusokkal dolgozhatott; s mindkét romos helyiség téglafalai között veszett hideg van, rekkenő Az Ágens alternatív csapatából, valamint hagyományos kőszínházak darabjaiból színészként ismert, a 2010–2011-es évadban Sztarenki Pál vezető rendező mellett Zalaegerszegen tevékenykedő Madák Zsuzsanna íróként (Maczkó Zoltán társaságában) és dramaturgként jócskán megnehezítette a saját dolgát rendezői bemutatkozásakor. A Szodoma után dirigálása, színészi nívója sokkal meggyőzőbb, mint a Wilde-, Büchner-, Euripidész-, Schiller-, Mallarmé-, Valéry-, Rimbaud-, Strindberg- és Cave-szövegfragmentumok felhasználásával keletkezett, saját értékeinek – sőt akár csak a logikájának – tanúsítására alig képes alapanyag. Érdekes, hogy a színlapon Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című színművéről nem esik említés, holott a meghatározó szituáció létrejöttében nyilván szerepe volt. A töredezett cselekmény ugyanis három nő és egy férfi közeledési kísérleteinek kudarcát tárja fel. Az egymással összezárt, nyomorúságosan élő nőfigurák közül kettő középkorú, egy fiatal. Fiatal a férfi is, aki valahonnét a nagymessziről érkezhet a világvégi helyre. Mindhárom asszony igyekszik a maga testi-lelki érdekkörébe vonni a jövevényt, s ez voltaképp mindhármuknak sikerül is. A feminin oldalon fennálló véd- és dacszövetség, mely – igencsak nyersen – az érdekellentéteket is tolerálja, csupán akkor nem semmisül meg, ha a delejességében valószínűleg túlságosan bízó idegent felemészti.
A szüzsé kevéssé árulkodhat arról, hogy a modell a pszichologizáló interperszonális kapcsolatok közepette civilizatorikus válságról, a művészet alászállásáról, a kultúrába vetett hit megroppanásáról is szeretne tudósítani. Legalábbis így sejtjük, főleg a mintegy kilencven perces, szünet nélküli előadás második részének bizonyos mondataiból. Valami ilyesmit fejezhet ki az alkotásra nem pontosan ráillő – félrevezető biblikus asszociációkat keltő – Szodoma után cím is.
Az Ágens Társulat ars poeticájához híven fenséges, tiszta zenei erezet vérzik az alvadt, szürrealisztikus valóságrögök hátterében. Stollár Xénia időtlen szépségű, fájdalmú hangokat csal elő viola da gambán, a fiatal férfit játszó Barsi Márton szertartásba illő zengéssel énekel, Ágens maga a jelen világzenéje felé mozdul vészjósló énekével, a fiatal nő, Csizmadia Ildikó idült nyöszörgése is komponált, akárcsak a papír nélküli mechanikus írógépet kattogtató Bakos Éva billentyűleütéseinek koppanása. A muzikális keret lehangoló vidéket foglal magába. Erre-arra járműbontalékok látszanak (a romtemplomban jobban, a Fogasházban kevésbé), a négyes tagjai sárgarépán és boron élnek. Meg könyveken.
Madák Zsuzsanna következetesen viszi végig elképzelését, akaratát, ám közben mintha nem venné észre, hogy sok elcsépelt megoldás is jelentéstelenül csempészi magát a folyamatba. A répahámozás monoton mozdulatainak szexuális és rituális tartalmai szinte semmit sem beszélnek el azokhoz az aktusokhoz képest, amelyekre a három nő sorjában ráveszi a nem különösebben ellenkező – mondhatni: az asszonyokon kísérletező – fiatalembert. A libatömés módjára gégébe tömött répa – az Ágens-nő eteti ekként egy ízben a Csizmadia-nőt – túlzottan darabos jel ahhoz képest, amit tán jelenteni próbálna, s ugyanez áll a könyvevés mozzanatára is.
Mindazonáltal a Szodoma után szuggesztív és szekvenciáiban figyelemre méltó munka. Aki a romtemplomi hullámzásban a benyílók által rejtett diaporámák nem mindegyikét tudta elkapni, szemmel követni, a Fogasházban más befogadói metódus mentén találkozhat a lineáris térben részint kinyíló, részint (másképp) bezárkózó spektákulummal. A kiváló ritmusérzékű színészek példás erőfeszítésről tesznek tanúságot az egyes jelenetekben, de alig sikerülhet átfogó üzenetet kódolniuk a darabba. Ezúttal is Ágens a főnökasszony, mindig középponttá jelöli a helyet, ahol tartózkodik, mégis mintha visszahúzódóbb lenne a szokásosnál. Bakos Éva mint megelevenedő, szárazizzással beszélő panoptikumi bábu társul Ágens fiziológiásabb színi létezéséhez. Csizmadia Ildikó kataton jaja, rémtartalmú rémbabakocsit tologató siralomjárása is pontos kivitelű. Mindhárom színésznő visszafogottan oldja meg a testi kontaktusok – az egész koncepcióra jellemzően lassított lebonyolítású – ceremóniáit. Az eklektikus szertartásszínházba Barsi Márton a halálpercben ágyazza be igazán az ifjú férfihőst. A Kiscelli romkápolnában ez egy viszonylag friss festésű, de kortalan Krisztus-arc oltárképe előtt történik – radikálisan más hangsúlyokkal, mint a hasonló ékítménnyel nem bíró Akácfa utcai pincében. Elmondható azonban, hogy az egyik játszóhelyről a másikra való adaptálás átgondoltan sikerült: egyértelmű, hogy a kimunkálás mindkét alkalommal egyazon nyomatékos, noha nem kellően kontrollált ideához igazodik. Az egyik magánfelhorgadásban már az elején elhangzó önpusztaság szó a szenvedő kvartett léthelyzetén kívül az időnként kiüresedő előadásra is ráillik.
TARJÁN TAMÁS
