Itt valaha virágok voltak. Valakik, tán épp a tulajdonosok – Hermokratész, az öreglegény filozófus (Máté Gábor) és vénlány húga, Leontina (Szirtes Ági) – egykor még hittek abban, hogy érdemes. Mára sírkertté lett a télikert. Khell Zsolt szürke-barna díszletében csöpögő vascsövek, rozsdás bádoglapok, csupasz gallyakból álló, kopott sövény, a polcokon katonás rendbe állított, fölcímkézett, de elhalt palántájú virágcserepek vannak a sárga náddal árnyékolt, kék homályú üvegfalak mögé zárva. A bravúros világítás Bányai Tamás munkája. Elöl vashordó, melyből előbb csak egy kopasz fej emelkedik ki, majd anyaszült meztelenül, szinte koboldmódra pattan ki belőle Arlekin, a szolga (Dankó István). Mozgása hasonlatos a jobb oldali falon később megjelenő, alighanem mágnessel mozgatott „élő” gyík cikázásához. Az élet körülbelül ennyiből, meg Szairész, a kertész (Bezerédi Zoltán) sunyi tekintetéből és lompos átvonulásaiból áll az idő tájt, amikor Leonida, a célfeladatra koncentráló ifjú királynő (Jordán Adél) és végrehajtó praktikákban járatos udvarhölgye, Korina (Pálmai Anna) férfiruhába öltözötten megjelennek a színen.
Publikus információk szerint a következő indokolja megjelenésüket: Leonida egyik erdei sétája közben beleszeretett egy arra sétáló ifjúba, akiről megtudta, hogy az Agisz, akit nagybátyja, a szigorú Hermokratész és annak savanyú nővérkéje zár el a világtól és a szerelemtől, tehát néki – hétköznapi úton – esélye sincs a tejszagú ifjúval való találkozásra. (Az ifjú herceget alakító Mészáros Béla majd egy pohár tejjel a kezében, kispapi ruhában lép színpadra, csecsemőártatlanságát hangsúlyozandó.) Főhősnőnk kiterveli tehát, hogy kit nőként, kit férfiként, de mindkét cerberust magába bolondítja, s közben a lényeget is eléri, vagyis hogy maga Agisz is beleszeressen, s az övé legyen. Mindez meg is történik, a kellő pillanatban levetett vagy felvett ruhadarabok segítségével.
A kevésbé publikus információk azt is tartalmazzák, hogy Leonida – bár személy szerint ártatlanul – sajnos, nem egészen tiszta körülmények között jutott trónra. Az igazi király a gyámjai által a csak mesékből ismert, trónbitorló királynő gyűlöletére nevelt Agisz lenne. Sőt, meglehet, az is lesz hamarosan, mert a honban polgárháború készül, melynek vezetői Agiszt kívánják uralkodójuknak megtenni. Szóval legegyszerűbb megoldásnak a vértelen behálózás és a klasszikus papucsosítás látszik, csak minden klappoljon akció közben. A fiú vállalható, a hatalom meg mindennél fontosabb – előre!
Ascher Tamás, a rendező nem kegyelmez se Marivaux-nak, se a nézőknek. Dramaturgiailag lehetséges volna, s ő is megtehetné, hogy tényleg diadalra viteti a szerelmet a darab segítségével, mint ahogy a mű bemutatása során megesett már az a világban. (Például Jacques Nichet 1988-ban született, 1990-ben Budapestet is megjárt előadásában szinte szétrobbant a vörös selymektől surrogó színpad a játék végére, feledtetve, bár el nem tagadva a cselszövés minden ármányát.) Nem kellene ehhez most sem sok, ha a mérőpohárral adagolt komikum mellé a megbocsátás mézét tartalmazó szelíd humorból is csepegtetne valaki a játékba. De szelíd humorról szó sincs. Szellemes játékok, azok vannak, például a bonyolult trónutódlási helyzet virágcserepekkel való bábos megjelenítése. Ascher és dramaturgja, Várady Zsuzsa szinte beleverik a szerző orrát saját művébe: ezt tetszett írni, ezt tessék nézni! Íme, az akarás diadala a béna balfácánok felett. Hideg lecke. Talán hidegebb és kopárabb is annál, mint amire föl vagyunk készülve.
Nem beszélvén a francia nyelvet, úgy látszik, egyelőre többen ki vagyunk zárva abból az örömből, hogy végre megízleljük, mi is az a „marivaudage”, vagyis a szerzőre jellemző pattogó és szellemes szójáték. Bognár Róbert fordítása ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy korszerűen kemény dialógusokat kapjanak a szereplők, de még nyomokban sem igen lehet észrevenni benne bárminemű bájt vagy zeneiséget.
Az időbeli átjárót múlt és jelen között, és a játékmód stiláris mívességét leginkább a földszagú szolgafigurák finoman absztrahált játékmódja adja. Dankó István Arlekinje őrzi a commedia dell’arte alakok fürgeségét és természetességét. Bezerédi Zoltán ravasz kertésze viszont megdöbbentően modern, alkuképes alávalóságról tesz tanúságot. Néhány hátborzongató pillanata azokat a hivatali sofőröket idézi, akik a megszeppent tájékozatlanok előtt szívesen hangoztatják, hogy ők nem fogadnak el bárkitől (!) ajándékot, hanem megválogatják a maguk emberét. Pálmai Anna komornája kecses átmenet a vidéki tenyeres-talpasságból a „kirafinált” úri szolgák világába. Amit az élet ad, legyen az akár egy szolga ölelése, elveszi, elteszi, s amikor rágyújt, már el is feledte az egészet. Mészáros Béla lakat alatt tartott trónörököse a kötelező olvasmányok mondataiba bábozódott bele, de szinte fölébredni sincsen ideje. Trónra kerülése pillanatában veszti el újra és immár végérvényesen el se nagyon képzelt önállóságát. Kicsit hisztire hajló, ám hormonjainak engedelmeskedő, nagy fiúbaba, aki ámul-bámul a világ folyásán.
Szakács Györgyi jelmeztervező agyagsárga, szürke és fakókék munkaruhákat adott a hétköznapok szereplőire, s elegáns fekete-fehérbe bújtatta, szinte garabonciás diáknak öltöztette Jordán Adél nadrágos, kalapos királynőjét. Kiemelkedik a képek sorából a felébredt remény időszakát elég bumfordian szabott, no de mohazöld színű ruhával ünneplő nagynéni, Szirtes Ági szívszorító alakításában. Az igen elszánt uralkodólányka talán nem is akkor veszíti el rokonszenvünket, nem is akkor ijedünk meg, amikor kiderül, milyen előrelátóan tervezte meg a testvérpár előre legyártatott kis arcképeinek segítségével a becserkészésüket, hanem amikor rendezői ötletre, gond nélkül hevesen végigcsókolja az ájuldozó aggszűz lábacskáját. Ekkor értjük meg: semmi nem drága, kerül, amibe kerül, itt az lesz, amit ez az úrilányka elhatároz.
Amiért az egész előadást minden lelki kegyetlensége ellenére is színészünnepnek kell tekintenünk, az a Katona gárdájának remek csapatjátéka, s elsősorban Máté Gábor szenvedelmes Hermokratész alakítása. Legszívesebben már előadás közben „visszatekerné” a pillanatot a néző, hogy újra átélhesse, honnan hová jut el a megleckéztetett szobatudós.
Hatalmas, lecsüngő, nyitott aktatáskájával, vastag gumitalpú cipőben, ágyékát és hasát kissé előrenyomva, hátát s gerincét fölül S formára görbítve jelenik meg, szürkén, de mégis jelentőségteljesen, mintha valami szamizdat újság kéziratait hordozná bensőséges nyugalommal és sérthetetlenséggel. Ügye van a világgal, olyan, amit ő választott (a jogos trónörökös helyzetbe hozása), s ebből minden zavaró tényezőt – a kudarcok elkerülése végett – időben kizárt az előző évek során. Allergiás, szipog, régen cserélt textilzsebkendője rettentően megreccsen használatbavétel előtt, férfivágyai láthatóan parkolópályára szorultak, ösztönei szublimálódtak a hosszan tartó királycsinálás folyamatában. Aztán letámadják. Védekezik. Nem hisz. Elpirul. Szemöldökét a sors forgandóságán mélázva, gyönyörrel telve, hitetlenkedőn táncoltatja. A lány törleszkedését járandóságként, mégis-mégis kiérdemelt jussként, kis fejrázásokkal, megifjultan, révületben fogadja. Átöltözik. Dönt. Aztán szeretett nővérével együtt ül egy kicsit a lócán, amikor a dolgok kiderülnek. Hápogó húgát csitítja, s azon nyomban megkezdi a bezárkózási hadműveletet.
Nem kezdenek kihajtani az üvegház satnya növénykéi, s a testvérpár sem cseréli le a ruhatárát, és nem néznek fölébredt érzelmekkel új kapcsolat után. Inkább mindenki fokozottan óvatos üzemmódra kapcsol. A tanár urat leiskolázták. Nem a szerelem aratott itt diadalt, hanem a vagyonos politológusnő praktikája győzött. Már a fényes, ezüst köpönyeg is elő van készítve a trónra taszigált férjnek. Rá is adják a gyorsan előkerült, sterilen divatos udvarhölgyek (Huzella Júlia e. h., Pálos Anna e. h.), nyílt színen. A királynő, biztos, ami biztos, vérpiros harisnyái fölé húzott, buggyos arany rokolyába bújik, uralkodásra készen. Lefizetett szolgái hátul várják.