A véletlennél jobb rendező nincsen: néhány hónappal ezelőtt Elfriede Jelinek első magyarországi premierje kapcsán épp e hasábokon panaszkodtam arról, hogy egyrészt a magyar színházat nem érdekli az őt pillanatnyilag körülvevő társadalmi és politikai valóság, másrészt színházi életünkre mind a darabválasztás, mind a színpadi nyelvhasználat tekintetében bizonyos fokú megkésettség (ha nem egyenesen lemaradottság) jellemző (Helyben vagyunk, Criticai Lapok 2010/07–08). Erre tessék, most megkaptam a magamét – és amúgy széles e hazában mi mindannyian –: Gergye Krisztián szemtelenül naprakész, bevallottan személyes, ugyanakkor felismerhetően generációs ihletettségű politikai kabarét mutatott be Adaptáció Trikolor címen.

A Gergye Krisztián immár évtizedes, termékeny alkotói pályáját valamelyest figyelemmel kísérő olvasó az előző mondatban több furcsaságra is felfigyelhetett, s a MU Színház nagytermében október legvégén tartott premier közönségét is igencsak sikerült meghökkentenie a táncos-koreográfusnak. Ami már önmagában nagy szó, hiszen a bemutatott (elkészült) előadásain is folyamatosan dolgozó Gergye azon alkotók közé tartozik, akiknek színházi kézjegye összetéveszthetetlen. Nem arról van szó, hogy „egytáncos” alkotó lenne, de aki Gergye-produkcióra váltott jegyet, nagyjából sejthette, mi vár rá. Eddig.

 

mu - trikolor 8
Hoffmann Adrienn, Frigy Ádám és Gergye Krisztián (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Az Adaptáció Trikolor új, figyelemre méltó irány a koreográfus pályáján, mégis jól megtalálja a helyét korábbi, konzekvensen egymásra épülő munkái sorában. Előadásaira jó ideig az erőteljes képzőművészeti indíttatás, a személyes és közösségi mitológiák felhasználása és meglepő „újracsomagolása” volt jellemző. Gergye Krisztián mindig markáns, izgalmas színpadi lényekkel vette körül magát, akikkel és akiktől rengeteget tanult – önmagáról, róluk és a színházi működésről általában. Közülük a legrégebbi és legintenzívebb kapcsolat az énekes Ágenshez fűzi, mostani csapatából pedig Philipp György zenészt és Tárnok Marica bábművészt kell kiemelni (igaz, Gergyénél vigyázni kell az egyértelmű kategóriákkal, hiszen nála az is a tanulás része, hogy a közös út során ki-ki új területeket fedez fel és nyit meg – akár önmaga előtt is). Szaporodó alkalmazott koreográfusi megjelenései mellett érdeklődése az utóbbi egy-két évben a kortárs tánctól ha nem is fordult el, de látóterébe engedte a színpadon elhangzó szöveget is: az elmúlt évadban Nádas Péter magyar színpadon hagyományosan jobbára „játszhatatlannak” tartott drámáiból készült előadásai méltán keltettek figyelmet szakmai körökben, januárban pedig újabb nagy falat, Heiner Müller következik a Nemzeti Színházban. Gergye Krisztián színpadi világa egyszerre tud nagyon zárt és kihívóan nyitott lenni, fennkölten artisztikus és taszítóan érzéki, (ön)ironikus és hátborzongató.

És épp ezek a jellemzők, illetve nagyon is tudatos, mindvégig reflektált túlhajtásuk teszik az Adaptáció Trikolort itt és most veszélyesen robbanékony eleggyé. Az előadásban az ún. egyszeri embert és/vagy önmagát alakító Gergye és kiváló zenészekkel, táncosokkal, színészekkel, vizuális szakemberekkel kibővített csapata a magyar nemzeti mitológiával szembesít és szembesül. Teszik ezt üdítően pimasz humorral, iróniával, szíven ütően, mégsem érzelgősen, és ami a legmeghökkentőbb: eközben olyan széles, ráadásul pontos ecsetvonásokkal megfestett panorámát elkészítve, hogy azt még tán maga Feszty Árpád is elirigyelné. Tényleg, az ópusztaszeri körkép alkotója valahogy kimaradt a zenés-táncos nemzetkarakterológiai vitairatból – de hát ki foglalkozik ezzel, amikor nemzeti panoptikumunk megannyi viaszba öntött, vagy inkább kőbe vésett hőse felvonul a színen.

 

mu - trikolor 4
Gergye Krisztián és Lőrinc Katalin


A távoli múlttal indítunk, vagyis kezdünk Ádámmal (és az oldaláról ezúttal hiányzó Évával) meg az Ómagyar Mária-siralommal. Aztán mindenféle, alább részletezett akadályokon és buktatókon keresztül eljutunk a tegnapelőttig (a Jobbik választási programjának kultúrpolitikát vázoló passzusait halljuk, de nem értjük, mert egyszerre három hangon) és a holnapig meg a holnaputánig (Gergye jövő januári Nemzetis bemutatóját hollywoodi blockbusterek stílusában önreklámozzák: „Heiner Müller drámája a Trilógia-tanulmány rendezőjétől” – s ezzel ironizál a Zaccjósda decemberi előadásait propagáló „JÖN! JÖN! JÖN!”, meg persze a Bárkán még futó Nádas-előadásokra invitáló „MEGY-MEGY-MEGY” felirat is). Az előadást indító vetített „reklámblokk” amúgy pontos problémafelvetés: a nemzeti együttműködés kormánya által visszatartott, illetve harmadával csökkentett független színházi támogatások a már elkészült évadtervek újragondolására kényszerítették a hazai alternatív szféra alkotóit. Az eredményesség és hatékonyság egyetlen fokmérőjeként számon tartott magas nézőszámot pedig mi egyéb módon lehetne produkálni, mint hatásos, a színházba becsalogató reklámmal? Önirónia és keserű valóságkép keveredik a nyitó képsorokban.

A helyzet pedig fokozódik: a siralom szövege révén megidézett nemzethalál után a népmesék legkisebb fiúja kel vándorútra, ám a szegénylegénynek ezúttal nem elátkozott királykisasszonyokkal vagy gonosz boszorkákkal kell megküzdenie. Jóval nagyobb tehertétel vár rá: a vérzivataros magyar történelmen és az elfojtásokkal súlyosbított nemzeti mitológián kell átküzdenie magát ahhoz, hogy végül megértse (vagy legalább megpróbálja megérteni) saját helyét a világban. A (nép)mesei metaforika uralja a hosszabb-rövidebb etűdökből szerkesztett előadást: a tájak, korok, diktatúrák közötti, hibátlan színpadi érzékkel szervezett száguldás (dramaturg: Miklós Melánia) során a felszínes értelmiségi csevej úttörőmozgalmi dalba torkollik, meghallgatjuk a himnuszt finnül (rokon is meg nem is…), Petőfi versére Karády Katalin kontrázik, Ágens, akarom mondani Ágnes asszony panaszaira Berzsenyi sorai felelnek. Amikor pedig a burleszk már alig tűnik fokozhatónak, felcsendül és kvázi tudományos elemzés tárgyává lesz a híres-hírhedt magyar öngyilkos dal, a Szomorú vasárnap is. (A magyar egészségügy kiábrándító helyzetét komolyan parodizáló, alighanem csúcspontnak szánt jelenet előkészítése és levezetése azonban bántóan hosszadalmasra sikerül, ahogy a darabot záró, minden elemében improvizált Gergye-szóló is messze túlnyúlik az elfogadható határon – a reprízek során remélhetőleg ezeken a pontokon is koncentráltabbá válik az előadás.)

Árvai György üres teret tervezett, melynek három oldala (a nézőtér felől, illetve a rá merőleges két oldalán) mintha óriási gyászjelentés lenne: a téglalap alakú fehér felületet széles, szögletes fekete keret veszi körbe. A nézőtér felőli panelekre vetítik a már említett nyitó rövidfilmeket, majd láthatóvá válik a színpad mélyén álló, szintén hasonló keretbe foglalt emelvény, amire – lépcső híján – csak látványos szerencsétlenkedés közben tudnak felmászni Béres Móninak a megidézett kor és szituáció azonosítását segítő jelmezeiben a szereplők. Az üres tér és az emelvény könnyen alakul át koncertteremmé vagy bábszínházzá, úttörőcsapat bázisává vagy kamaszgyötrő uszodává. Az úttörőnótától Bartókig, Seress Rezsőtől a népdalokig indázó, gazdag és sűrű zenei anyagot szerkesztő és részben élőben szolgáltató Philipp György partnerei a kivételes odaadással dolgozó ACCORD Quartet, továbbá Ágens és Szakács Ildikó. Tárnok Marica fél tucat apró szerepben brillíroz: főnővére és főúttörője vérfagyasztóan kacagtató. A szöveges részeket jórészt Bánfalvi Eszter, Madák Zsuzsanna és Barsi Márton susogja-üvölti mikrofonba. Gergye a MU Terminál számára készített előadásában már dolgozott együtt az itt fellépő ifjú táncosokkal: Bocsi Eszter, Hoffmann Adrienn és Frigy Ádám összeszokott csapata a tapasztalt Lőrinc Katalinnal egészül ki.

A felsorolásból kitűnhet, hogy nem hétköznapi energiák összpontosulnak ezen az estén, és valóban: meg kell értenünk, hogy a művésznek és a művészetnek e pillanatban a lét a tét. Mert vajon hol van az egyes művész, a Művész, a gondolkodó és alkotó ember helye a Tűrt, Tiltott, Támogatott, vagy ahogy az új időknek új dalosaitól meg kellett tanulnunk: a Felejthető, Felejtendő, Finanszírozott skatulyái között? Ki és milyen szempontrendszer alapján dönt művészi pályákról, emberi sorsokról, a társulati létforma szükséges vagy szükségtelen mivoltáról? Csupa nyugtalanító, provokatív és égetően aktuális kérdés, melyekkel eddig hazai színpadon alig foglalkozott valaki. Gergye Krisztián előadása azért lényeges lépés nemcsak a saját, hanem az egész független szakma életében, mert megmutatta, hogy a sehová nem vivő dac és sértődöttség helyett kellő humorérzékkel, felnőtt és felelős magatartással a művészet univerzális nyelvén nem csupán lehet, de egyenesen muszáj most szólni ezekről a dilemmákról.

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1