Ősbemutatót és egyben egy vadonatúj musical megszületését ünnepelte a zenés színházi szakma és a közönség augusztus elején a Gyulai Várszínház, majd egy héttel később a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nyári fesztiváljának keretében. A Szabad Tér Színház produkciójaként az idei nyár fő szenzációjának számító Robin Hood című előadást mindkét helyszínen telt házas érdeklődés és fergeteges siker kísérte, amely események közül a budapesti premierről számolhatunk be. A sztárszínészeket és celebeket felvonultató, a színlap megfogalmazásában „az új és rendhagyó előadói gárdára álmodott és kiállítású új színpadi mű” (sic!) minden jel szerint megtalálta a számítását, ami önmagában is érdemesnek bizonyulhat(na) a bulvár populáris művészetre gyakorolt hatásának médiaszociológiai vizsgálatára. A véleményével és elvárásaival egyértelműen kisebbségben maradt színházkritikusi figyelem így csupán a tények krónikásaként kényszerül híradással lenni a produkcióról, s afféle „pusztába” kiáltott szóként az érdektelenség homályába jegyezni a mű erényeit és főleg hibáit. Az alkotói szándékot a felszínen hitelesíti vagy elfedi, az ünneprontónak minősülő szakmai szempontokat pedig felülírja a rajongó siker.

 

margitsziget-robinhood 1
Hajdú István, Gesztesi Károly és Kovács Áron (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Az ismert szerzőpáros, a zenét és a rendezést is jegyző Szomor György valamint a szövegkönyvet és a dalszövegeket író Miklós Tibor mindenekelőtt jól választott témát. A feltehetőleg a XIII. században keletkezett angol legenda és hőse, a gazdagokat és trónbitorlókat az elűzött király hű alattvalójaként a szegények nevében kifosztó, önmagát törvényen kívülre helyező Robin Hood története szűnni nem akaró aktualitást és azonosulási lehetőséget kínál, ezért alakjában minden korszak újrafogalmazza a kisember hatalomellenes vágyképeinek ideálját. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy a folklórballadákra és a kódexemlékekre épülő történelemkutatást máig lázban tartja „a tolvajok fejedelméről” szóló anekdoták eredetének hitelesítése. Másrészt a filológiai és történelmi igazság hiányában a mítoszt éltető népköltészet funkcióját fokozatosan átvette a piacorientált szórakoztatás, így Robin Hood a romantikus, illetve romanticizáló színjátékok és irodalmi feldolgozások kedvelt figurája lett (felbukkan pl. Ben Jonson és Shakespeare darabjaiban, Walter Scott Ivanhoe című regényének mellékalakjaként, Petőfi fordításában James György korabeli és Mándy Iván huszadik századi ifjúsági regényének címszereplőjeként, verset írt róla Keats, zenés darabot Lord Alfred Tennyson drámájából Gilbert és Sullivan). Nem meglepő tehát, hogy a filmművészet is termékeny ösztönzőre lelt a történetben, s a legendát immár a hollywoodi filmipar tartja fenn. Robin Hood neve márkajelzéssé vált az 1908-as némafilmes feldolgozás óta egyre nagyobb nézőszámra és kasszasikerre apelláló széria élén, amelyben a hős kalandjai számtalan verzióban és a legváltozatosabb műfajokban kerültek feldolgozásra, a Disney-rajzfilmtől kezdve a Fuszeklik fejedelme című paródián, a Tolvajok hercegnője című női változaton és a hazánkban is forgatott BBC-sorozaton át a leghitelesebb alkotás címére pályázó, néhány hónappal ezelőtt a cannes-i fesztivál nyitófilmjeként Russell Crowe főszereplésével bemutatott új Ridley Scott-produkcióig.

Mindezen előzmények közül a tévedésekkel és hibákkal teli, felülfogalmazó, ugyanakkor a vállalkozás mértékéhez és píárjához is méltatlanul slendrián szórólapszöveg egyetlen viszonyítási pontot jelöl ki, mely szerint „a filmvászonra álmodott nagy játékfilm, Kevin Costnerrel a címszerepben hozta meg a történet igazi sikerét”. Az „ezen felbuzdulva” létrejött előadás e filmes referenciát főleg a kosztümökkel megteremtett látványvilággal igazolja. A Papp Janó tervezte ruhák ízlésesen hozzák játékba a vállhajtásos, öves bőrmellényt, a szögecses berakásokat, a csuklyás fejfedőket és köpönyegeket, a hátra vethető íj-táskákat, a bő ingeket, nadrágokat és lebernyeges szoknyákat, mind a főszereplők, mind a tánckar esetében szépen kombinálva a különböző eredetű anyagokat a kékesszürke, a fekete, a sokféle barna, a zöld, a vajszínű és a fehér változatos, pasztellárnyalataiban. Összességében viszont a musical túlmutat Kevin Reynolds húsz évvel ezelőtti opusán, s vegyesen idézi fel a Robin Hood-történet filmes toposzait. Visszakereshetnénk a figurák pontos eredetét – például az árvaságát megéneklő, Robin hűséges szolgájának szegődő William (Puskás Péter), a dézsában habfürdőző, vörös hajzuhatagos Lady Marian (Andrádi Zsanett) és a francia akcentussal beszélő, férfiak dolgában járatos kísérője (Palla Szabina) vagy a cselekményt ironikus kitekintéssel időnként összefoglaló-megszakító szerzetesek esetében –, ha nem éppen a feltételezett közös tudásra alapozott emlékezetbe idézés lenne a mű egyik legnyilvánvalóbb igyekezete. Ennek szellemében más műfajok irányába is történnek összekacsintó utalások: a nottinghami bíró III. Richárd mintájára dönt úgy, hogy gazember lesz, a Little Johnt alakító Hajdu Steve monty pythonosra vett figurája saját magát játssza a Madách színházi Spamalotból, Gesztesi Károly Tuck barátja imádkozva húzza be a színre a boroshordót, akár Tevje a kordéját a Hegedűs a háztetőnben, Vikidál Gyula Oroszlánszívű Richárdja pedig úgy érkezik meg a végén, mint a Bánk bánban II. Endre, csak dramaturgiai funkció nélkül, önmaga páncélos díszbe öltöztetett szobraként.

Ugyanez az idézettechnika működteti a zenei világot is, amelyben az ismerős dallamok a műfajok szélsőségesen változatos spektrumát ölelik fel. Szomor zenéjének erénye egyrészt abban rejlik, hogy a szereplők, illetve kulcsjelenetek karakteréhez többnyire jól illő hangzásvilágot párosít, másrészt abban, hogy ezek forrása nem egyértelműen azonosítható, a dalok mindig valamire erősen emlékeztetnek, s akár egy-egy számon belül is más asszociációkat hívnak elő. (Az élményhez nagyban hozzájárul Lippényi Gábor műfajkövető hangszerelése és a zenekar ennek megfelelően sokszínű és lendületes előadásmódja.) A szerelmesek duettjei A Szépség és a Szörnyeteg és az Anna Karenina jegyében a legmusicalesebbek, William dala a Valahol Európában hangzásában szól, a négy szerzetes hol az „Abcúg István” talpnyalóinak modorában, hol rappelve kommentálja az eseményeket; amikor kirobban a harc, s az erdővel együtt ég a palota, mint Néró Rómája, a metálos alapra dühöngő bíró Edda- és/vagy Pokolgép-számok áthallásában énekel, Little John hobós blues-belépője az előadás meglepetése, Tuck barát fináléban újrázott gospeljéhez hasonlóan. Az ily módon létrejött izgalmas zenei kollázsban azonban nincs kohéziós erő, és a művet a széttartó heterogenitása teszi súlytalanul könnyeddé, mintha a szerző a maga számára sem jelölte volna ki a játék tétjét.

A Robin Hood legnagyobb hibája, hogy ezt a lehetőséget a rendezői koncepció(tlanság) is kihagyja. Ahelyett, hogy markánsan felvállalná az idézőjelezés parodisztikus vagy játékos irányvonalát, további össze nem illő megoldásokkal igyekszik fokozni a hatást, illetve elfedni a hiányt. Ezt szolgálja a produkció összes „nagyszabású” eleme. A látvány tekintetében (tervező: Madár) ilyen a tánckar fáklyás felvonulása a nézőtérről, a színtér mélységének kiterjesztése a sherwoodi erdőt jelképező margitszigeti fák biodíszletében, a szinte üres színpadon a meggyulladásukig értelmetlenül ide-oda tologatott, a bozótost és a stilizált belső tereket egyaránt avíttasan megjelenítő fémdíszlet (tervező: Bátonyi György, Szolga István), a ritmusra változó és a nyolcvanas évek koncerthangulatát idéző fények, a Gyöngyösi Tamás koreografálta botos, kardos és szabad kezes vívások vagy az akrobatikus cirkuszi jelenet törpével és tűzzsonglőrökkel. A „tartalom” szempontjából viszont az előadók sztárságára való rájátszás és a bulvárszexista poénkodás teljesíti be ugyanezt a célt, melynek legszebb példája Gesztesi Károly alakításában érhető tetten. Miközben a színész térdig felvágott csuhájában bothosszú mikrofonba énekli a gospelt, szövegbéli hiányosságait elrejtendő megjátszik egy technikai hibát, leplezetlenül puskázik a hordó tetején, a színpad szélein és a törpe hátán neki rögzített felírásokból, majd népszerű szinkronszerepére utalva elsüti a Shrekből a „szamár-poént”. Húzónévként azonban a címszerepet játszó Kovács Áron színpadi debütálását kísérte a leghangosabb siker. A táskás nyereményjáték és a karaoke műsor tévés műsorvezetője énekesi teljesítményében mutatott nagyobb magabiztosságot, s az önmagára rácsodálkozó, szerepét folyton megkérdőjelező, hőssé és sztárrá válását elhinni nem tudó Robin álruhájában a nézők civil rokonszenvéért dolgozott – figurája az előadás újabb kidolgozatlanul hagyott mulasztása.

Német, olasz és kanadai mintákat követve – néhány zenés mesejátékot és a győri színház 2004-ben bemutatott zenés vígjátékát leszámítva – a hazai musicalközönséget az idén nyáron végre meghódította a Robin Hood musical. A nézőtér és a színpad összeölelkező ünneplésében talán fel sem tűnt, hogy annyira vagyunk közel a Broadwayhez, mint amennyire távol az indiai filmgyártás fellegvára, Bollywood Amerikától.

MIKLÓS MELÁNIA

 

NKA csak logo egyszines

1