A Katona József Színház alapító tagja. Megélte Székely Gábor igazgatását, végigjátszotta a Zsámbéki Gábor vezette korszakot. Mire számít most, Máté Gábor direkciójának kezdetén?

Minden úgy fog menni, ahogy eddig. Gábor ízlése nyilván erőteljesebben benne lesz a műsorban, talán több kortárs darabot fogunk bemutatni, de drámai változással nem kell számolni – szerintem ez volt a cél. Gábor szereti a színészeket, jól ismeri a társulatot, és kemény rendező. A legjobbakra számítok.

Hogyan emlékszik az első igazgatóváltásra, és hogyan a későbbi nagy változásra, a társulat fiatalítására?

Zökkenőmentesen éltük meg ezeket a változásokat. Gyakorlatilag. De Székely távozását ésszel, szívvel feldolgozni máig nem tudom. Ez egy nagy kérdőjel a Katona történetében. Kíváncsiak lettünk volna a válaszra.

Hol találkozott Zsámbéki Gáborral?

Major Tamás szerződtetett a Nemzetibe a József Attila Színházból. Már hat éve ott voltam, amikor Zsámbékiék átjöttek Kaposvárról. Aztán egy nap felhívtak az igazgatói irodába, ott ült Székely és Zsámbéki, és kérdezték, ha megkapják a Katonát, mennék-e…

Ön ekkor már maga mögött tudott egy fontos korszakot. A főiskola után Szolnokra szerződött, ahol Egérkét játszotta a Macskajáték ősbemutatóján, és Nyinát a Sirályban, mindkettőt Székely Gábor rendezésében. Miért jött el olyan hamar?

Nem szakmai dologra kell gondolni. Egyszerű, praktikus oka volt: egyedül éltem a hathónapos fiammal. Balázs hathetes volt, amikor felültem vele a vonatra, lementem Szolnokra és elkezdtem próbálni a Sirályt. Találtam egy nőt a szomszédban, aki éppen akkor szült, ő vigyázott rá, míg én dolgoztam. Napközben rohangáltam haza szoptatni, éjszakánként másfél órákat aludtam. Akkoriban még szinte minden este ott kellett maradni előadás után, Székely hosszú megbeszéléseket tartott, gyakran éjfél is elmúlt, mire kiléptem a színházból, az utolsó busz rég elment. A Zagyva-parton szaladtam haza, és már messziről hallottam, ahogy sír a fiam. Egyik este beültem a kádba és arra eszméltem fél ötkor, hogy fekszem a hideg vízben, miközben üvölt a gyerek. Nagyon megijedtem. Negyvenhárom kilót nyomtam, mikor aláírtam a József Attila Színházba szóló szerződést. Feljöttem Budapestre, beköltöztem anyuékhoz, majd miután az utolsó csomagokkal együtt letettem a gyereket, kabátban leültem a fotelba és idegösszeroppanást kaptam. A kórházban tértem magamhoz.

 

Meddig volt beteg?

Nem lábadozhattam sokáig, a második hét végén Bacsó Péter már ott ült az ágyam szélén: „Erika, holnap menni kéne forgatni Szekszárdra…” A Szikrázó lányok munkálatairól beszélünk, nagyon rossz film lett. A forgatás után rögtön elkezdtem próbálni a Cyranót a József Attila Színházban.

Egyszer említette, az itt töltött idő pályája mélypontja.

Kétségkívül így van. Nagy hibát követtem el, de mentségemre szóljon, hogy nem tudtam megbeszélni senkivel, nem próbálták nekem elmagyarázni, mit művelek, én meg gyerek voltam még, végtelenül naiv, azt hittem minden színház olyan, mint a szolnoki, és minden rendező olyan, mint Székely. Félreértés ne essék, nem elsősorban a minőségről van szó, hanem arról, hogy én egyszerűen nem voltam oda való, egészen más játékstílust követelt ez a színház, mint amit Várkonyitól megtanultam a főiskolán, vagy amit Székely kért tőlem két és fél éven át. Arcpirítóan rossz voltam, ha belegondolok, még ma is libabőrös leszek.

Menjünk vissza még kicsit Szolnokra. Hogyan fedezte fel magának Székely?

Sehogy, nem ő hívott Szolnokra. A főiskola utolsó évében mindenkinek volt már szerződése, de az első férjemet, Lencz Gyurit és engem még májusban sem hívott senki. Írtam Miskolcra, hogy nem kellenék-e, kaptam egy udvarias válaszlevelet, hogy sajnos nem. Várkonyi szólhatott a szolnoki igazgatónak, Berényinek, aki a Vőlegény vizsgaelőadása után lejött az öltözőmbe és elmondta, hogy hajlandó szerződtetni, de mivel egyáltalán nem ismer és a főiskolán eddig csak öregasszony szerepekben látott, eleinte kis feladatokat fogok kapni.

Klasszikus vidéki színház volt a szolnoki. Hivatása a szórakoztatás, fő profilja az operett, színészi tartóoszlopai a primadonna, a szubrett, a bonviván. Rájuk jött a közönség, a nézőket egyáltalán nem érdekelték a prózai előadások, így ha mégsem zenéset játszottunk, akkor vígjátékot kellett bemutatni. El sem tudtam képzelni, hova tegyem, amit eddig tanultam, biztos voltam benne, hogy ebbe bele fogok bukni. Székely Gábor büntetésből kerülhetett ide annak idején, ahogy Zsámbéki Kaposvárra. Elhatározta, hogy operett ide vagy oda, ő mást fog csinálni, és Berényi szabad kezet adott neki. De akkor még mindig meg kellett találni azokat a színészeket, akik örömmel dolgoznak vele. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy végül én játszhattam a Macskajátékban Egérkét, amit egyértelműen idősebb színésznőre kellett volna osztani.

Tudta, hogy fiatal Egérkére?

Halvány sejtelmem sem volt róla. Hályogkovács módjára láttam hozzá, csak magával a feladattal foglalkoztam, és pontosan azt csináltam, amit Székely kért. Később jöttem rá, mekkora szerencse ért pályakezdőként, akkor, amikor a Pesti Színházban újra eljátszottam. Halász Judit helyett kellett beugranom három nappal a premier előtt.

A szolnoki Macskajáték szövegkönyvén író és rendező együtt dolgozott, Örkény Székely inspirációjára dolgozta át a regényt színpadra. Az ősbemutató színháztörténeti esemény volt, jó rendezés, a Pesti Színház színpadán viszont ott állt Sulyok Mária és Bulla Elma. Történelmi távlatból milyennek látja a két előadást?

Tény, hogy Sulyok és Bulla ma már elképzelhetetlen tekintélye, őrületes nagysága, a mítosz, ami körülöttük lengett, amit magukban hordtak, felülmúlhatatlan előadást eredményezett a maga nemében. Olyan óriási színésznőknek számítottak, hogy minden szavuknak, mozdulatuknak súlya volt. De rettentő nehéz dolga volt ott Székely Gábornak, mert mindkettő kizárólag magával foglalkozott. Szolnokon összeszokott csapat dolgozott a produkción, és bár eleinte nem értették Székelyt, hamar megszerették. Gizát Koós Olga alakította, Orbánnét Hegedűs Ági – aki nagyon jó színésznő volt, fiatalon halt meg, a Macskajáték idején még nem töltötte be a negyvenet. Isteni humorral, szellemileg és fizikailag jó állapotban léptek színpadra, tudtak öreget játszani, miközben frissek és virgoncak maradtak. Hegedűs tökéletesen hozta az idős asszony fittségét, a szerep sokféleségét, színes volt, virtuóz. Ez az előadás „örkényesebbre” sikerült, közelebb állt az író világához, különleges, abszurd humorához, tragikomikus felfogásához. Sulyok és Bulla lelkéhez a halál járt közelebb, őket az anyag drámaisága érintette meg inkább, így ez nehezebb, súlyosabb, fájdalmasabb előadás lett.

Az én szempontomból nem elhanyagolható, hogy a budapesti előadásba beugrottam, míg Szolnokon én próbáltam végig Egérkét, és borzasztó boldog voltam, hogy olyan előadásban vehetek részt, olyan módon dolgozhatok, amiért színésznő akarok lenni. Székely végig nagyon jókat mondott, fontos dolgokat tanultam tőle.

Jól ismert színházi legendák szólnak Sulyok és Bulla feszült viszonyáról, gyűlölködésig fajuló veszekedéseikről. Önt mindkét színésznő nagyon szerette. Hogy csinálta?

Nagyon meg kellett szervezni. Eleve botrány tört ki, mikor megtudták, hogy egy előadásban kell játszaniuk, csak Várkonyi legendás diplomáciája tudta a konfliktust elsimítani. Ám aki benne volt a darabban, azonnal választásra kényszerült, vagy Bullával beszél, vagy Sulyokkal, a kettő együtt nem megy. A színészek is tudták, aki tétovázik, elveszett. Sulyok és Bulla ellentéte épp olyan békíthetetlen volt, mint a Marton–Major konfliktus a Nemzetiben. Én úgy úsztam meg, hogy mikor odacsöppentem, még nem tudtam semmit a kapcsolatukról. Négy körül mentem be a színházba, ismételgettem a szöveget. Sulyok fél ötre járt. Mikor meghallotta, hogy a másik öltözőben dumál valaki – igen érzékeny és ideges volt a legkisebb zajokra is –, átküldte az öltöztetőnőt, aki beszámolt neki, hogy én vagyok a beugró, Bodnár Erika, stb… „Akkor jöjjön át!” – adta ki a parancsot. Átmentem, beszélgettünk, majd közölte, minden előadás előtt fél ötkor vár az öltözőjében. Nagyon nagy megtiszteltetés volt. Ettől kezdve minden Macskajáték előtt fél öttől hatig beszélgettem Sulyokkal, ekkor ő elkezdett sminkelni, ilyenkor már nem lehetett hozzá szólni. Én meg gyorsan öltöztem, mert fél hétre oda kellett érnem Bullához, aki szintén áthivatott már első nap, hogy megismerkedjen velem. Ő nagyon kedvesen és finoman fogadott, hihetetlen elegánsan – lenyűgöző teremtés volt. Barátságát egy a nyilvános főpróbán megesett incidensnek köszönhetem. Elfelejtette a szöveget, a súgó pedig a színpad másik oldalán állt, ahol Sulyok, így Bulla nem hallhatta, mit mond. Én is Sulyok oldalán vártam a takarásban. Amikor láttam, mi történik, átfutottam Bullához, és besúgtam neki a szöveget. Persze ugrottam egy kicsit, hogy a nézők lehetőleg ne érzékeljék a hibát. A többiek nem vették észre a közreműködésemet, Bulla természetesen nem említette senkinek, de a premierre kaptam tőle egy gyönyörű levelet.

Az Ön jelenlétében beszéltek egymásról?

Ki sem ejtették a másik nevét. De ha összetalálkoztak, a viceházmester tanulhatott volna tőlük. Előadás után az öltözőajtók előtt szórták egymásra a minősíthetetlen jelzőket, úgy ordítottak, hogy zengett az egész ház. Közben ott várt Várkonyi, Székely, a többi színész, de mindenki tudta, hogy nem érdemes közbelépni. Meg kellett várni, amíg mindkettő becsapja maga mögött az ajtót. Akkor Várkonyi ment az egyik öltözőbe, Székely a másikba, majd cseréltek.

Azt mondják, Várkonyi fantasztikus színházi ember volt és jó igazgató, viszont nem a múlhatatlan pedagógiai munkássága miatt őrizte meg az emlékezet. De olyan is akad, aki állítja, hogy rengeteget tanult tőle.

Nagyon ritkán járt be. Nem tudom, hogy szeretett-e tanítani. Az első négy-öt órát rendszerint megtartotta, aztán eltűnt, és már csak a rostavizsgák előtti főpróbákon jelent meg. Megnézte, mit hoztunk össze, mondott néhány dolgot. Kíméletlen volt. Egyvalamit tanultam tőle, amiért nagyon hálás vagyok, mert soha többé senki mástól nem tanulhattam volna meg: őrjöngve zavart le minket a színpadról, ha színészkedtünk, illusztráltunk, ha őszintétlenül, kimódoltan játszottunk, ha ordított rólunk, hogy figurát csinálunk. Szerette, ha valaki ügyes volt, ha bátor dolgot talált ki, de nem tűrte a hamis beszédet. Ezt olyan erősen belénk verte, hogy irgalmatlan éles szemem lett e tekintetben. Egyvalamiben tévedett. Negyedik év végén mindenkinek adott egy kis útravalót, kiből mi lesz, mire számítson. Nekem a következőt mondta: „Nézze, maga nem… Magát nem fogják leszerződtetni, vagy ha igen, nagyon, nagyon sanyarú sorsa lesz. Ha nem megy tönkre, ha meg tud kapaszkodni a pálya szélén negyven-negyvenöt éves koráig, akkor talán jó színésznő lesz magából. Most biztos, hogy nem.” Kern Andrisnak hasonlót mondott, azt, hogy negyvenig ne is gondoljon arra, hogy szerepeket fog játszani, legfeljebb aprókat, „akármiket” – de persze őt többre tartotta, sokoldalú, kreatív fiatalembernek látta, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Őt oda is vette a Vígszínházba.

Őszintén így gondolta, vagy valamiféle pedagógiából adta elő Önnek ezt a lelkesítő jóslatot?

Őszintén így gondolta. Nem kedvelte azokat a fajta színésznőket, amilyen én voltam. A kifejezetten szép színésznőket szerette. Sokféle női szépségért rajongott, de én egyik skatulyába sem fértem bele. Úgy gondolta, fiatalon nem fog szeretni a közönség, nem lehet majd eladni, aztán mikor már elkezdek öregedni, és nem számít, hogy nézek ki, kialakulhat. Ő minden pillanatban gondolt arra, hogy az ő közönsége kit vesz meg, és nagyon jól látta, hogy engem nem. Volt abban igazság, amit mondott, színházban hosszú ideig nem kellettem igazán, de a filmeseknek annál inkább. A magyar film gyakran ismétlődő témája volt akkoriban az értelmiség sorsa, és ezekbe a mozikba rendre bekerültem.

Színházi fronton pedig már a küszöbön álltak Zsámbékiék, akiket ezek a szempontok nem izgattak.

Nemhogy nem izgatták őket, kifejezetten a furcsa alkatokat szerették, pontosan ilyen embereket akartak. Fontos volt számukra, hogy a színészeik tudják, hol élnek, ne csak végrehajtsák a rendezői utasítást, hanem értsék, miről szól. Akkoriban még üzengetni kellett a színpadról, és ahhoz, hogy az üzenet átmenjen, a színésznek is észnél kellett lennie.

Ön hogy látta a nemzetis konfliktust? Zsámbékinak, Aschernek nem ment a Várkonyi-féle diplomácia, vagy valóban kezelhetetlenek voltak a színház nagy színészei?

A Nemzeti nagy színészei azon dühöngtek, hogy mit képzelnek ezek a taknyosok. Idejönnek vidékről, és megmondják nekem a két Kossuth-díjammal, hogy kell eljátszani a szerepet? Mindent kikértek maguknak, nem voltak hajlandóak próbálni, és sokszor szándékosan ártottak. Följelentgettek. Több kolléga is. Székely csöndesen tűrte, de közben kétszer gyomorvérzést kapott, Zsámbéki szabadabb lélek volt, asztalt borogatott, fölhajigált a színpadra mindenfélét, majd ha már nagyon nem bírta, otthagyta a próbát. A Kossuth-díjasok pedig álltak egy darabig a színpadon, aztán hazamentek.

Zsámbékiékat bosszantották ezek az elviselhetetlen gőgjükben fürdőző, saját szobrukba beleszeretett színészek, ám azokat, akik közülük igazán jók voltak, hitelesek és még mozdíthatók, ők is nagyon akarták és nagyon szerették. Kállait, például. Ezeknek a színészeknek sokáig meg sem fordult a fejében, hogy a taknyos fiatal rendezők nem pusztán a tutit akarták megmondani, hanem szerettek volna tanulni tőlük, várták a velük való találkozást. Ebben az időszakban sokkal több olyan nagy találkozás születhetett volna, mint ami az Úrhatnám polgárnál történt Kállaival és Zsámbékival. Nagyon hamar megérezték és megértették egymást, Kállai mindent megcsinált, amit Zsámbéki kért és közben úgy meglódult az agya, olyanokat talált ki, hogy majd elájultunk a próbákon a röhögéstől, neki pedig napról napra jobb kedve lett. Ő még időben megérezte, hogy valami fontos történhet vele. Mai napig emlegetjük az Úrhatnám mondatait, senki nem tudta volna ezeket úgy elmondani, ahogy Kállai. Lassan össze is szerelmesedtek Zsámbékivel. Ha egy színésznek akkora sikere van egy szerepben, mint amit Kállainak Jourdain hozott, azonnal odavan a rendezőjétől.

 

A Katonába mégse ment át. Sem ő, sem Őze Lajos.

Nem, mert akkoriban a Nemzeti Színházból eljönni mást jelentett, mint ma. Ők ott élték le az életüket, túl nagy lépés lett volna.

És Major, Gobbi?

Forradalmi alkatok voltak egész életükben. Akkor sem tagadták meg magukat.

Egyáltalán nem lepte meg döntésük a Nemzeti társulatát?

De, először igen. Máthé Erzsi mesélte, hogy őt nagyon megdöbbentette ez a fordulat. Ő nem is akart jönni első körben, hosszan győzködte Hilda és Major.

Milyen volt Zsámbékiék érkezése előtt a Nemzeti Színház?

Irtózatos hely volt. A politika mindenütt ott munkált, behálózta a hétköznapokat. A belső viszonyokat, a hierarchiát az határozta meg, ki melyik klikkhez tartozik, kinek, hova súg. Szakmai szempontból is előfordultak megengedhetetlen dolgok: volt olyan előadás, melynek úgy mentünk be a premierjére, hogy a darab utolsó harmada nem volt lerendelkezve. Olvasópróbán találkoztunk utoljára a szöveggel. Ilyenkor bemutató előtt összemondtuk a büfében, aztán irány a színpad. De a közönség igazságot szolgáltatott. Ment vagy nyolcszor a darab. A Nemzetiben megszoktam, hogy gyakran negyed házak előtt kell játszani, márpedig annál szörnyűbb érzés nincs, mint mikor egy ilyen hatalmas színházban csak az első tíz-tizenöt sorban ülnek. Hiába kisebb a Katona, őrületes élmény volt megélni, hogy minden este telt ház van, hogy a lépcsőn ülnek, vagy állójegyet váltanak az emberek.

Mióta megalakult a Katona, semmi nem hiányzik a régi Nemzetiből?

Pompázatos tanulmányút volt számomra a Harag Györggyel közös munka, ami soha nem eshetett volna meg velem, ha kimaradnak a nemzetis évek. Imádtam Bástival játszani a Jegor Bulicsovban, Törőcsikkel és Szacsvayval a Szép Helénában…

De mióta a Katona megalakult, nem is akadt olyan színész vagy rendező, akivel ne szerettem volna együtt dolgozni. Előfordult persze, hogy valaki nem tetszett bizonyos előadásban, vagy más problémák miatt nem szívesen emlékszem vissza a próbafolyamatra, de mindenkivel szerettem játszani. Arról nem beszélve, hogy olyan előadásokban lehettem benne, mint a Három nővér, a Halleluja, vagy a Hazatérés, melyben Major zseniális volt. Őt mindig nézte az ember. A Menekülésben, Azimposztorban… Mikor ő színpadon volt, az egész társulat a takarásban sorakozott és nézte. Modernebb volt valamennyiünknél. Aktuálisabb, igazabb, őszintébb mindannyiunknál.

Milyen partner volt? És milyen Gobbi Hilda, akivel a Csirkefejben egész estéket töltött színpadon?

Majorral nagy szellemi kalandot jelentett együtt játszani, folyton piszkálta az embert, próbára tette, hogy mennyire van észnél. Hildával más volt, vele érzelmi élményt adott a játék. Tőle nem a színházról tanultam meg sok mindent, inkább az életről, az emberekről, a tisztességről, a tartásról. Megtanított arra, ha valamiben hiszek, menni kell előre, nem törődve azzal, ki mosolyog meg, ki vág hozzád sajnálkozó pofát. Ő olyan elszánt volt az életében, olyan hihetetlen energiákat birtokolt, hogy azt sem viselte el, ha a környezetében elhagyta magát valaki. Ha megtörtént velem, dühbe gurult, belém rúgott, kipofozta belőlem a melankóliát. Utálta a művészet szent papjait, a színészeket, akik beszélnek arról, amit csinálni kéne. Élő embereket szeretett maga körül látni, akik teszik a dolgukat. Majort át lehetett ejteni a nagy dumával, Hildát soha.

 

Milyen volt a mélypontjain? Azért ezekből is akadt jócskán.

Mindenből győztesen jött ki. Beledöglött persze, kikészült, de aztán jól bevált módszerekkel kigyógyította magát. Sokat mesélt, döbbenetes, megrázó dolgokat, nagyon tanulságos volt.

Milyen perspektívákkal láttak neki a munkának a leválasztott Katonában?

Teljes eufóriában voltunk. Sírt a boldogságtól, aki ebbe a csapatba bekerülhetett. Nem kellett állandóan a hátad mögé nézni, hogy ki mit szól ahhoz, hogy próbálsz. Nem kellett félni, ha beszéltél valakivel. És szakmai szempontból is mást jelentett.

Belőlem a Katonában lett színésznő. Várkonyitól megtanultam az őszinteséget, és azt, hogy ízlés nélkül színészként sem lehet létezni. Mikor Székellyel dolgoztam, még szinte semmit nem tudtam a szakmáról, a szárnyaimat próbálgattam, fogalmam sem volt, mit miért teszek vagy mondok, ösztönösen rátapintottam valamire, aztán csodálkozva olvastam az elismerő kritikákat. Zsámbékitól és Aschertől tanultam meg, hogyan kell próbálni, színpadon gondolkodni, napról napra céltudatosan haladni, szerepet építeni, rendezői instrukciót átültetni. Hogy ne csak tehetségesen kóvályogjak a színpadon, hanem tudjam is, mit csinálok. Hogy ne billegjek, ne lebegjek, ne tévedjek. Nagyon nehéz. Ma is előfordul, hogy egy rendezői instrukciótól teljesen eltévedek. De ez akkor is egy szakma, amit tudni kell, nem elég tehetségesnek lenni, ráérezni valamire. És mennél többet tud az ember, annál ijesztőbb figyelni magát.

Több helyen idézik egy nyilatkozatát, melyben előjön ez a kín. Elmondja, hogy a színész borzasztó energiával mindenhonnan megpróbálja megtanulni a szakmát. Elmegy a pályájának a fele, mire megtanulja az egyszerű dolgokat, amik nem is olyan egyszerűek: hogyan kell beszélni, mikor kell leülni, felállni, hogyan kell járni. És a baj akkor kezdődik, amikor mindezt használja, amikor már ebből él. Azt mondja, aki itt megreked, halálra van ítélve. Az igazi színészet azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor az ember megtanulta, meg kell próbálni mindent elfelejteni. Teljesen új elemekből építkezni.

Ez valóban kín. Ha a színész nem képes kilépni egy szerepkörből, más szerepkörökbe belépni, elfelejteni mindent és megújulni, akkor halott.

Ön hogyan próbál? Mi a konkrét dilemmája?

Borzasztó bátortalanul és rosszul próbálok. Minden esetben az olvasópróbán olvasom először a darabot. Nem veszem elő otthon, abszolút a rendezőre hagyatkozom és a mindenkori partnereimre. Egyedül úgysem tudnék mit kitalálni. A szöveget sem merem korán megtanulni, nehogy egy hangsúly helytelenül rögződjön. Aztán a rendező mond egy-két dolgot, hirtelen nagyon jó leszek, érzi mindenki, hogy elkaptam, majd két héttel a premier előtt összeomlok. Mindent rosszul csinálok – ugyanazt mint addig, csak hamisan, hiteltelenül. Ilyenkor halálra rémülök, a frászt hozom a rendezőre is, majd az utolsó utáni pillanatban minden összeáll. Fogalmam sincs, miért történik mindig ugyanez.

 

Lehet, hogy ez az Ön tudat alatti próbametódusa. Azt mondják, nincs annál nagyobb szerencsétlenség, mint két héttel a premier előtt elkészülni és túlhordani egy szerepet.

Lehet. Alkati dolog. Az az igazság, ha nincsenek problémáim, az életemben is keresem a konfliktusokat. Nem tudok nyugodtan élni, megőrülök tőle. Harmóniára vágyom, és közben keresem, akarom a bajt, a botrányos szituációt, amiből nehéz kimászni. Aztán ha elhárítottam a zűrt, megelégedéssel nyugtázom. Ha pedig nem jön semmi, rendszerint megbetegszem.

A konfliktuskereső színészek szeretnek színházat váltani, szerződést tépkedni, mindig elvágyódnak…

Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy el kellene menni. Sőt, mindig nagy csalódást éreztem, amikor valaki elment. Rosszul esett, nekem, személy szerint. Hiszen itt lett az, aki. Lehet azzal vádolni, hogy konformista vagyok, de most is azt gondolom, vannak kollégák, akiknek nem kellett volna elmenni, mert azóta nem olyan jók.

Igaz, de míg Básti Juli vagy Udvaros Dorottya azóta is sorra játsszák az úgynevezett lexikonszerepeket, Bán János, Ujlaki Dénes, Ön, de hosszú évekre Szirtes Ági is kikerült a figyelem középpontjából a Katonában.

Kétségtelen, persze, lehet ezen gondolkodni, el lehet keseredni, tűnődni azon, hogy mitől van. Talán öregszünk, kevesebb a ránk való szerep, vagy olyan régóta dolgozunk együtt a Katona rendezőivel, hogy már nem mi érdekeljük őket. Ez természetes. Kívülről tudjuk egymást, én pontosan tisztában vagyok vele, X rendező hogyan fog dolgozni, ő azzal, én hogyan fogok játszani. A fiatalok mindig érdekesebbek, engem is ők izgatnak jobban, mert rajtuk tudom lemérni, hol tartok, nem megyek-e visszafelé.

Eszerint örülne, ha mondjuk Bodó Viktorral dolgozhatna?

Nagyon. Nem tudom, miért nem akar engem. Valószínűleg úgy gondolja, nem vagyok elég „hajlékony”, nem tudok abba az irányba vagy annyira elmozdulni, amerre, ahogy ő képzeli.

Amikor Sulyokról, Bulláról, Gobbiról, Kállairól, Majorról mesél, érzem, hogy megváltozik a hangja. Mikor Ön volt fiatal, tisztelet övezte ezeket a színészeket, hatalmas pályákat futottak be. Az elmúlt évtizedekben alapjaiban minősült át az idősebb generációkhoz való viszony. Nem zavarja, hogy szinte teljesen kiveszett ez a fajta megbecsülés?

Színházon belül egyáltalán nem. Utálnám is, ha „csókolom a kezét művésznő”-vel köszönnének nekem a gyerekek, ha nem mernének megszólítani a büfében, mert ez lehetetlenné teszi a közös munkát. Az viszont nagyon hiányzik, ahogy anno a világ, a színházak, vagy a kultúra kezelte ezeket a művészeket. Akkor komoly dolog volt jó színésznek lenni, őrületes respektjük volt. Irigylem természetesen a szerepeket is, melyeket eljátszhattak, és azt, hogy szerepeket kerestek, írattak rájuk. Tudták, hogy a közönség a „százéves” Sulyok Máriát is meg akarja nézni. Nem mondom, hogy visszasírom a múltat, de azért hatvanhárom éves koromra igazán ismerhetnének kicsit többen, hogy ne a múltamból kelljen élni, és arra hivatkozni, hogy valamikor színésznő voltam. Jól esne, ha néha azt hallanám, művésznő, láttam ebben vagy abban...

A hiányérzetére talán nem a Katona a leghatékonyabb ellenszer…

Nálunk valóban nem foglalkoznak ezekkel a szempontokkal, de én ennek ellenére lojális vagyok a színházammal, és lényegében egyetértek azzal, hogy a színház ne arról szóljon, hogy valakinek most ezt vagy azt a szerepet el kell játszania. A színház arra reagáljon, ami ma van, ami körülöttünk történik. Ezt a célt más típusú darabok szolgálják, gyakran olyanok, melyekben nincsenek annyira jó szerepek. Amikor a Katona előadásait nézem, mindig azt érzem, igen, így kell csinálni. Ennek vannak vesztesei. Az egyik valószínűleg én vagyok. De a három Bond, a Kétezerhetvenhét például fantasztikus feladat volt, ott szavam se lehetett. Az angol szerző látta az előadást és kifejezetten megdicsérte az alakításomat. Sikerem volt az Így él a világban is.

Előfordult már, hogy vendégként játszottam valahol, lexikonszerepet kaptam, vártam a találkozásokat, és az egész munka óriási csalódást okozott. Mindenről szólt a próbafolyamat, csak a darabról, a színházról nem. Ennek ellenére nagy sikere volt, örültem neki, de egy időre elment a kedvem a vendégeskedéstől. Jóízű kirándulást tettem azonban a Radnóti Színházba, ahova Tábori György Jubileumára hívtak meg.

Második férjével, Bálint Andrással nem nagyon fonódott össze a szakmai életük…

Nem. Ő pontosan tudta, hogy semmi pénzért nem válnék meg a Katonától.

A családjában fellelhetők színházi ősök?

Senki. Édesapám tisztviselő volt egy ipari vállalatnál, anyám áruházi eladóként dolgozott. Kilencéves koromig a Népstadion mellett laktunk, a Cserei utcában, egy szükségtelepen. A szobában nem volt víz, villany, az udvarban állt egy közös vécé és középen egy kút. Négyéves koromtól meccsekre jártam. 1956–57 környékén költöztünk át a Pannónia utcai garzonba.

Egyszer mesélte, hogy orvos akart lenni…

Így van. Tizenhat éves koromtól minden nyarat és iskolai szünetet a Tűzoltó utcai gyermekklinikán töltöttem. Négy évet dolgoztam nővérként a csecsemőosztályon, még a főiskola alatt is visszajártam. Az egyik kórteremben különféle idegrendszeri bajokban szenvedő gyerekek feküdtek, akikhez hozzáérni is nagyon nehéz volt. Őket kellett minden hajnalban megfürdetni – természetesen csap alatt –, tisztába tenni, megetetni. Az egyik osztálytársam anyukája ajánlott be, aki ott volt főnővér. Első reggel azzal fogadott hatkor az éjszakás nővér, hogy itt van tizenhárom gyerek, nyolcra kell elkészülni velük. Nem volt semmi, de két hét múlva már olyan biztonsággal kezeltem a piciket, mint a kelt tésztát. Imádtam azt a munkát. Kitöltötte az életemet, még most is nosztalgiával gondolok rá.

Hogy jött ezek után a Színművészeti?

Nem is tudom. Korábban eljártam a Belvárosi Irodalmi Színpadra, sok verset tudtam, szerettem szavalni, élveztem, hogy olyan emberek között vagyok, akik szintén szeretik a verseket, ráadásul itt fiúkkal is lehetett találkozni. A Kossuth Zsuzsa Gimnázium, ahová jártam, akkor még nem volt koedukált. A felvételi lapra elsőnek írtam be az orvosit – és mivel a művészeti szakokra jelentkezők két helyre adhatták be költségmentesen, odabiggyesztettem a Színművészetit is.

 

Mit adott elő a felvételin?

Radnóti Szerelmi ciklusából az első három sort, majd Gáti és Simon Zsuzsa leállítottak, jó, elég, köszönjük. Vittem magammal gitárt, kérdeztem, nem akarják-e hallani. „Nem, köszönjük!” Aznap én voltam az egyetlen, aki továbbjutott. A második kör is gyorsan ment. A harmadikon sok tanár volt, ott már Várkonyi is megjelent, aki mindent végigmondatott velem, és állandóan azt kérdezgette: „Valami vidámat nem tud?” Velem senki nem foglalkozott a felvételi előtt, csak a saját életemből merítkezhettem, abban meg nem sok vidám dolog volt. Éppen az egyik verset szavaltam, amikor Várkonyi elindult felém. Egészen előre jött, leült, alulról nézett föl rám, majd megszólalt:

„Forduljon meg!”

Hátat fordítottam.

„Jó. Forduljon vissza!”

Visszafordultam.

„Jó. Húzza fel a szoknyáját!”

Kis szünet.

„Mutassa a fogait!”

Ekkor a hátsó sorokból előrekiabált Gáti: „Azt mondta, ha felveszik, megcsináltatja a fogait.”

Ki volt törve elöl két fogam. Szörnyen nézhetett ki, de én már megszoktam. Kiküldtek minket, majd rövid tanácskozás után kettőnket visszahívtak. Várkonyi rögtön belecsapott a közepébe: „Na, eszébe jutott valami vidám?” Fel voltam készülve a kérdésre, és már a folyosón kiötlöttem, elmondom azt a karcolatot, amit egyszer a Belvárosi Irodalmi Színpadon hallottam a Ludas Matyiból. Otthon nem tettem említést erről, anyámék azt hitték, az orvosira mentem felvételizni, ahol nem jelentem meg.

Miért?

Nem vettek volna fel, és be kellett látnom, hogy a fizikát, amíg élek, nem tudom megtanulni.

Mai napig felmerül Önnel kapcsolatban, hogy olyan, mintha állandóan szomorú lenne, és az arcvonásai is sugallnak némi drámaiságot.

Mondják, hogy a vonásainkban kirajzolódik az életünk, hogy mi történt velünk, és nekem nagyon sokáig nem volt okom a nevetésre. Utáltam az általános iskolát, a gimnáziumot, minden fajta közösséget. Féltem az emberektől, akik ezt rögtön kiszúrták és lehetőség szerint belém is rúgtak.

Ronda világ volt. Akkoriban mindenki szegényen élt, ez nem számított kivételesnek, de ahol mi laktunk, különösen nyomorult hely volt. Sokáig egyedül voltam otthon, a szüleim dolgoztak, óvodába pedig nem írattak be, mert rettegtem tőle. És bár mindenki az udvaron töltötte az idejét, beszélgetni senkivel nem tudtam, általában egyedül ücsörögtem a homokban. Vagy fociztam a fiúkkal a grundon, amitől kezem-lábam összetört, mert persze engem volt a legélvezetesebb szerelni; majd mikor apám meglátta rajtam mosdásnál a sebeket, tőle is rendesen kikaptam, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Mindenki félt. Anyám apámtól, apám a munkahelyétől. Apámat hét éven át, minden karácsonykor gyomorvérzéssel vitte el a mentő. Orrán-száján dőlt a vér. Ezekről a problémákról nem tudtam beszélni senkivel.

Később sem?

Nem. A főiskolán lett volna rá lehetőség, nagyon jóban voltam Kernnel és Verebes Pistával, de akkor már szerettem volna szabadulni ezektől az élményektől, nem akartam felidézni őket. Örültem, hogy végre élhetem a saját életemet, hogy már nem fenyegethetnek nadrágszíjjal, vagy azzal, hogy kirúgnak otthonról. Apámmal később háromszor vesztem össze nagyon csúnyán – rettenetesen megbántam. Nem értett meg. Ahogy anyám is kerek szemekkel hallgat, mikor erről beszélünk. Nem emlékszik. Vagy nem akar emlékezni.

Talán ezért olyan vérfagyasztó a Sáskákban az édesanyját alakító Olsavszky Évával közös jelenet.

Máté Gábornak meséltem néhány dolgot, nevetve mondta, hogy éppen úgy veszekszem Évával, ahogy lefestettem neki az anyámmal folytatott vitáimat.

Tudatosan olvasztja be ezeket az élményeket?

Nem, de kéretlenül is előjönnek. A Cserei utcai képek különösen erősek, minden nyomasztó volt, és gyerekként nem tudtam, mitől. A Bond próbái alatt eszembe jutott, hogy nappal sem mehettem ki az utcára, mert a szemközti házban folyton szörnyűségek történtek.

De nem csak emlékek jönnek elő. A Csirkefej például a női magányról szólt, amit akkor már javában gyakoroltam. Amit abban láttak tőlem a nézők, akkor és ott történt velem. Adott egy ember, aki nagyon egyedül van, holott nem kéne neki még egyedül lennie. Ügyeltem rá, nehogy megsajnáljam magam.

Egyébként Ascher hívta fel rá a figyelmemet, hogy mindig olyan az arcom, mintha borzasztóan kétségbe lennék esve – előtte nem tudtam róla. Alapvetően magamnak való, magányos ember vagyok, de a hangulatom függ a közegtől is. A fiammal nagyon jókat tudok nevetni, és olvasás közben is, isteni könyveim vannak otthon. Sokszor elememben vagyok a színházban is, a szűk környezetem tudja, hogy jó humorom van, ha elengedem magam. De tény, hogy sokáig nem volt jellemző rám, igazából a főiskolán tanultam meg nevetni.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KŐVÁRI ORSOLYA