„Emberek, nézzünk már rá a térképre… Maguknak nem mondták meg, hogy nem beszélhetnek semmiről?” – figyelmeztet Sáfár György, a központi bizottsági elvtárs. Szóltak, mondták – ismerik el azok, akiknek az intés szól. Mondták, bizony, mondták. De nem csak azoknak, akik megélték, megszenvedték azt a történetet, amely megelevenedik a Nemzeti Színházban. Agyába sulykolták mindenkinek, aki csak élt vagy él még e Kárpát-medencében. Olyan konokul, hogy a tilalom meggyökeresedjen, érákon innen és túl. De most fennhangon szólnak azok, akik létrehozták az Egyszer élünk, avagya tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadást. A legfőbb érdeme a színjátéknak az elszánt, határozott, nyílt szavú gondolat, amely kétségkívül továbbgondolásra is sarkall. Kit ez, kit az érinthet érzékenyebben.

Az egykor meghurcoltakat alighanem azok a történések zaklatják fel leginkább, amelyeket puszta fikciónak sejthetnek a fiatalabbak, akik békésebb időket tapasztaltak. De nem a képzelet szüleménye! Egyszer volt, 1946. június 16-án, Lovasberényben csakugyan volt egy búcsú, amelynek alkalmával a falubeliek a János vitéz műkedvelő előadására készültek. De orosz katonák zavarták meg az eseményt, részegen randalíroztak, nőket molesztáltak, verekedés tört ki, a férfiak helybenhagyták a betolakodókat. A szovjet megszállók hatvan embert tartóztattak le, vetettek kemény tortúrák, kihallgatások alá. Végül öt férfit ítéltek kényszermunkára, deportáltak Szibériába. A hallgatást 2008-ban törte meg János vitéz a Gulágon című dokumentumkötetével a lovasberényi kötődésű, Pulitzer-díjas újságíró, Mong Attila. Vérforraló epizód történelmünkből.

 

nemzeti - egyszer elunk 181
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Elhurcoltak három legényt, akik János vitézt, Bagót, illetve a strázsamestert játszották. De a falu jegyzőjét is, rendőrkapitányát is elvitték. A színpadi Raplódon valamelyest módosulnak a történések a szövegkönyvet létrehozó Mohácsi István és Mohácsi János (s a dramaturg Perczel Enikő) szándéka szerint. Marad a rendőrtiszt, hogy a református lelkésszel, az új hatalomhoz máris lecsatlakozott villanyszerelővel, s a veszélyben szeretteitől elpártoló menyecskével azoknak a számát szaporítsa, akik majd példázzák a beilleszkedők útját. Míg a többieket, szinte utolsó szálig felterelik egy teherautóra, hogy nem is vallatásra, de egyenest a kényszermunkatáborba vigyék. Ahogy a drámai sűrítés megkívánja.

Mintegy húszan vannak, a zenészekkel együtt még számosabban a balvégzetű eseményen, amelynek más-más hangulatot kell sugároznia a színjátszó köri készülődés, a holtnak vélt katona hazatérése, a végjátékot előrevetítő erőszakos intermezzók, majd az elhurcoltatás idején. És minden egyes szereplőnek kell érzékelhető karaktert adni, hogy a népes tabló ne váljék személytelenné a nézők szemében (mi tagadás, nagyon is ébernek kell lenniük, képesnek egy időben több irányú észlelésre, hogy az apróbb, mégis lényeges mozzanatok ne mosódjanak az összképbe).

Mindettől az első felvonás a legterjedelmesebb. Mohácsi János azon kevés rendezőink egyike, akik tudnak professzionistán tömeget mozgatni, s ahhoz, hogy boldoguljon, nem kell a sokaságot „operás” csoportokba gyűjtenie, vagy stilizált képekbe rendeznie. Amit láttat, életszerű. Ízlése hajlik a köznapi „lazaságra”, a dialógusokban ennek túlzására, visszatérő poénként is működtetett karikírozására (mint a belezavarodás az MKP betűszavába, vagy a két férfihoz is tartozó Ilonka nevének tétova, többszörös birtokjelezése), ami tehát a humor forrása. Lehetséges volna olyan rendezői választás is, amely a falusi közösséget szigorúbb nyelvezetű, szorosabb textussal sodorja a tragédia felé. Így pedig azoknak kedvez, akik alkalmanként szívesen oldódnak fel nevetésben, s így könnyebben múlatják az időt a drámai fordulat bekövetkeztéig, vagy azoknak, akik éppenséggel a „kaposvári zamatú” groteszket előnyben részesítik.

A tarkán nyüzsgő falusi színképben, minden valószerűségének ellenére, már bukkannak fel olyan mozzanatok, amelyek az Óperenciás tengeren is túli munkatábor szimbólumokban gazdag világába, sőt tovább is vezetnek. Az órákat zabráló oroszokról szüleink-nagyszüleink úgy mesélték, hogy a nagyobb példányokból több kisebbet gondoltak átfabrikálni. Itt jelképes a szándékuk: időt gyűjtenek a kommunizmus felépítéséhez. Az, amit az óraszerkezetek helyett időmérésre használnak, vagyis a csöbör-vödör, amely a gyülekezet nélkül maradt, a kultúrprogramra elfoglalt zsinagóga sérült tetőzetéről csöpögő vízzel telítődik, „ihleti” a felavatandó műtárgyat, az Örök Vízórát egy majdani állami ünnepen. Amikor pedig megjelenik pánsípot fújva, sajátosan feszes (Bodor Johanna koreografálta) tánclépésekkel Van Gogh, a szadista őrnagy, aki a fülét vágja le annak, akit megbüntet, szemlátomást elrugaszkodunk már a realitástól. Szinte betétszámnak tetszik. Majd kiviláglik, hogy ennek a fantasztikuma előlegezi meg a második rész „hol volt, hol nem volt” rettenetét.

„Ott, ahol a kismalac túr”, a számkivetett évek hosszú során át, már elapadt a fagyos messzeségbe toloncoltak könnye, nyaranta aszály sújtja miattuk a földet, telente súlyos vánkosokból kell szórniuk rá a hópelyhet. Az asszonyok, lányok az Üveghegyen, üvegcipellőben törik apróra, táncolják szét mindazt, amin átlátott a párt, s üveggé dermedt. A mesei-antimesei világ kiteljesedik, aminek szintén megvan az előzménye, és nem csak a János vitéz-történetben. A szovjet hadsereg „köd előttem, köd utánam” érkezett. Lenin ikergyermekei egy arany, egy ezüst, egy réz koporsóba zárva úsztak le a Moszkva folyón, mígnem Trockij vénséges vén öreganyja megtalálta közülük Van Goghot. A Don-kanyarban elesettnek teste alatt a sztyeppe virágba borult. Az onnan mégis hazatérő katonát hét kicsi ukránbányász ápolta, meg egy hófehér bőrű, ébenfekete hajú leány. Szívet melengető ezeket a bennünk gyökeredző motívumokat felfedezni. Az újabb találmányok, mint az összetett jelentésű, kínzókamrául is szolgáló zenélő láda, a „fából vasbolsevik”, nem is érhetnek fel velük.

De gyakorta szövődnek idézetek a mondatokba, akár a szocializmus rideg szókészletébe, s a költői idézetek törmelékei is, Majakovszkijtól éppúgy, mint József Attilától, és Petőfi Sándortól persze. Ez pedig előkészíti az előadás centrumát elfoglaló jelenetet, amely a Barguzinban talált, Petőfiének vélt csontvázlelet nyomán kelt mendemondát igazítja a színitörténethez. Miszerint a kényszermunkatábor néhány katonáját, parancsnokát maga „Sándor bácsi” tanította magyarra, betéve tudják a János vitézt is, aminek ismeretében követelik a raboktól, hogy az eredeti elbeszélő költeményt adják elő, ne pediglen Kacsoh Pongrác daljátékát. Az esetnek vannak áthallásai, a Sztálin halála körüli időkön túl is. Ahogy e kívánalom summázott ideológiája, a „mosolygós igen” elvárása is meghaladja a hurráoptimizmus korszakát. (Bár van egy kis logikai bökkenő, hiszen a Petőfi-epikától éppen a „remény színháza” felé hajlik a pántlikás-tilinkós Kacsoh-dalmű.) Kétségkívül, az asszociációk fölöttébb elevenné teszik az érdeklődését a közönségnek, mondhatni úgy is: elevenbe vágnak.

Történelem és aktualitás. De van még egy gondolati réteg, amely felé mutat az „esztétikai véleménykülönbség” a szibériai képben. Milyen tükröt tart is a művészet, milyent kell tartania? E kérdés nem csak a színházat, a színi-irodalmat érinti, amely verbálisan lehet szókimondó. A második felvonás nyitó és záró percei mintegy a zene – szavak nélküli – erejét nyomatékosítják. A rabtartók félnek a muzsikától, de még a tartalmas csöndtől is. Ezért válik a színpad oldalára, hátrább ültetett zenészek játéka egyszer csak kemény ellenállássá, amelyet a zenekar váratlan frontális elhelyezésével a szemünknek-fülünknek szegeznek. Színházi palettánkon aligha van még komponista, akinek a zenéjét olyannyira az előadás részévé tenné a rendező, mint Kovács Mártonét Mohácsi János, aki nem kíséretül, nem is csupán dramaturgiai kulcsfeladattal alkalmazza, de úgyszólván szereplővé is teszi (s nem csak abban az értelemben, ahogy Némedi Árpád csatlakozik hangszerével Van Gogh-hoz). Most ez a zene a folklórból és kortárs irányzatokból egyaránt táplálkozik. A publikum dallamigényét a János vitéz-daljáték részletei elégítik ki (jótékonyan, mert Kovács Mártontól – lásd a minapi Tom Jones-bemutató dalszövegeire írott szerzeményeit – nagyon is távol áll a melodikusság).

Nem csak művészeti ideák búvópatakja bukkan fel időről időre. A kollektív sorstörténet mély filozófiát sugall élőkről és holtakról, a jelen kötődéséről a múlthoz, mégpedig érzékletesen. S ez a leginkább megragadó. Ott gomolyog a hamuvá lett zsidó család lányának ajkáról szálló cigarettafüstben. Ott lappang a halottnak hitt katona „feltámadásában”, vakságában s újra látóvá, sőt: igazlátóvá lett szemében. S abban a színképben, amelyikben a törtfehér rabruhások mellett észrevesszük a sápadt szürkébe öltözötteket, a megannyi kosztümöt ízléssel tervező Remete Krisztina legszebb leleménye szerint. Ekkor szembeszökően kiviláglik, hogy a túlélők között maradnak a halottjaik. Majd újra változik a szín, Khell Zsolt erős perspektívát színlelő díszlete már nem az „újrahasznosított” zsinagógát, nem is a barakkfalakat vagy akár vagonoldalakat idézi kazettákba tett, kiállítási fotókra hajazó részletekkel, hanem a november 7-re fellobogózott raplódi pályaudvart mutatja. A harmadik felvonásban kikerekednek az életpályák.

 

nemzeti - egyszer elunk 261
Stohl András, László Zsolt és Kulka János (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Várnak a „szocializmus vonatára” a megalkuvók, akik megkötötték a maguk kisebb-nagyobb kompromisszumait. A csendőrből lett rendőr már az 56-os „helytállásáért” kapott érdemrenddel díszeleg, a belügyi apparátus csúcsáról hozza az ukázt a „hangulatjelentésekre”, László Zsolt szikáran jeleníti meg a lelkiismereti aggályokat hírből sem ismerő Góhér Jóskát. Az egykor sürgő-forgó villanyszerelő ezúttal magasabb pozícióért sündörög, Mátyássy Bence mutatja meg a karrierista Bacskády Lórántban a lúzer kisembert. Ez az „ezermester” kunyerálta ki annak idején a transzportból a daljáték Iluskáját, a világháborúból előbb, majd utóbb hazajutó katonák Ilonkáját, aki nem érte be a helyi pártalkalmazottal sem, azóta a központi bizottsági funkcionáriusig kapaszkodott fel, s a műkedveléstől az – új – világot jelentő deszkákig. Radnay Csilla falusi virágszála úgy teszi-veszi magát, mintha nem lenne nála ártatlanabb, szeretnivalóbb teremtmény, a földiek még büszkék is lehetnek rá, hogy felvitte az Isten – a Párt – a dolgát. S úgy penderül ágyról ágyra, hogy kihívóan dekoltált selyemtoalettje ellenére sincs benne több erotika, mint amennyi volt az elvtársnőkben. Most tehát Sáfár György, a KB titkára a párja. Csízmosolyú, a néphez kényszeredetten leereszkedő személyében felsejlenek mindazok, akik megalapozták az efféle potentátok uralmát, éspedig Kulka János virtuóz színeváltozásainak jóvoltából. A rendszer fennmaradását biztosító, emberöltőkön át „ideiglenesen állomásozó” szovjet hadsereg képviselője a kéjesen kegyetlenkedő Van Gogh, akivel egy tőről fakad a baljósan nyájas, egyre türelmetlenebb, kiszámíthatatlanabb, mindenható fölényességű lágerparancsnok.

Igazat szólva, nem minden alakváltás ilyen következetes. Akkor volnának legáttekinthetőbbek, ha csak a falubeli színkép oroszaiból lennének a büntetőtábori katonák, az elhurcoltakból pedig a foglyok. Még az is megérthető, hogy azok a raplódiak, akik végtére kiegyeznek az új rezsimmel, mint a rendőr, a lelkész és a mindig ügyesen talpra eső leány, a rabok ellenében jelennek meg lágerben. De például nehéz belátni annak a logikáját, miként lesz – még ha az elhajtott falusiakhoz csapták is hozzá, következő jelenését pedig magyarázzák – egy orosz katonanőből egyike a magyar áldozatoknak, akikkel nem is térhet vissza szülőföldjére, mert a pályaudvari képben már Bacskády Lóri nyűgös-szúrós feleségeként van jelen (Martinovics Dorina ebben a szerepében talál magára). A klasszikus dramaturgiák rendszerint megajándékozzák a nézőt azzal az élménnyel, hogy a főhősök sorsát követhesse, akár azonosulhasson is velük. Amit valamelyest ki lehet váltani azzal, hogy a színész egymással rokon alakokat kelt életre. E színjátéknak egyik főszereplőjévé Stohl András lett, aki megjelenik ugyan a munkatábori részben, de pontos érzékkel olyan visszafogottan teszi, hogy nem szakadunk el attól a személyiségtől, amelyet előtte és utána a református tiszteletesként megismertet. E nehéz sorsú embernek lassan törik meg a gerincét. Megerőszakolták-meggyilkolták a lányát, a feleségét, de még iparkodik gyülekezetét összefogni, felelősséggel szolgálni. Buzdít, ha lehet, csitít, ha kell, és nyeli, nyeli a keserűségét. Majd próbál feledni, újra házasodik, újra gyermeket nemz, s küldi a jelentéseket. Túlél kiégett lélekkel.

 

nemzeti - egyszer elunk 25a1
Radnay Csilla (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Nincs vargabetű azoknak a szerepében, akik az elhurcolt falusiakat adják. Maradhat „önazonosnak” Ilonka mindkét katonaférje. Horváth Jánost, akiről úgy hitték, hogy odaveszett a világégésben, Makranczi Zalán erőteljesen kelti életre, kezében azzal az egy rózsaszállal, amelyik – tudjuk – „szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél”. Csakugyan rendíthetetlen az érzelmeiben, hajlíthatatlan a tisztességében, elcsigázottan is megingathatatlan. A tragikum és a líra felhangjaiban gazdag alakítás. Bundy Imrét, aki hamarább tért haza az első házastársnál, Hevér Gábor inkább humorral alakítja. Az „örök második”, Kukorica Jancsi szerepében csakúgy, mint a hitvesi ágyban. Boldogítja, ha akár csak egy hadiélmény erejéig felkelti a többiek figyelmét. Sorsukban panasz nélkül osztozik, s a számkivetésben nem magáért, hanem apjáért emel szót. Bundy Károlyt, aki hiába szívélyeskedik házipálinkával az oroszoknak, hogy megakadályozza az események rosszra fordulását, Szarvas József olyan természetességgel játssza, amiben mákszemnyit sem hivalkodik színészi technika. S ez a mesterkéletlenség ad sajátos költőiséget alakításának, amikor golyó teríti le a lágerben, s holtában éli tovább az életét. Gedi bácsit, a vérmesebb temperamentumát nehezebben visszafogó nagyapát Hollósi Frigyes személyesíti meg, éppoly sallangtalanul, de lelkében fortyogó indulattal. Annál megrendítőbbek a félelemtől átitatott percei, a francia király „operettdalában” szinte dadog a lelke.

A férfiak kálváriája a nőkével egyfelé vezet. Anyák és feleségek szebb és gyarlóbb vonásait egyaránt viseli Nagy Mari alakításában a gonosz mostohát prezentáló Paula. A gázkamrák emlékének terhét hordozza Gerlits Réka tévetegen tébláboló, fátyolos tekintetű Jolánja. Bontakozó nőisége hozza bajba Bánfalvi Eszter megfontolatlan, később is elhamarkodottan ítélkező Katiját. A tisztaságot sugározza tisztátalan helyzetekben is Tompos Kátya hamvas, sudár Gittája, aki kamaszlányból érik önfeláldozó nővé. Fényes hangja szelídíti fájdalmas mesévé a lelkész meggyalázott lányának történetét. De ő az is, akinek először csúszik ki a száján: „aki meghal, az halott”.

Ez az a gondolat, amellyel perelniük kell mindüknek, akik éltükben-holtukban szülőföldjükhöz tartoznak. „Aki ezt háromszor kimondja, az abban a szent minitumban megöli a halottait! És annak elfújja a múltját a szél, és hét nemzedéken át nem marad, csak a fekete magány…” Mondta az elvtárs: ne beszéljünk semmiről. És hogy ne bolygassuk a múltat! Mondja, aki megretten: „Az Isten szerelmére, ne csináljatok színházat!” A Nemzeti Színház előadása szókimondó.


BOGÁCSI ERZSÉBET

 

 

NKA csak logo egyszines

1