Pillepalackok alkotják Juan és Yerma házának falát, a ház amúgy egy alternatív mintagazdaságra hajaz, megvan a rítusa a víz kimérésének is, a háttérben pedig megjelennek a jószágok. S ahogy gyarapodik a gazdaság, mintha egyre többen is lennének. Rába Roland rendezése az első perctől kezdve radikálisan eltér a García Lorca-darabok színrevitelével kapcsolatos tradícióktól. Nem foglalkozik a misztikus duendével, nem próbál megidézni egy távoli világot, minden költői pátoszt lehánt a szövegről, a folklórnak még az árnyéka sem kísérti meg. Mindent megtesz azért, hogy a Radnóti Színház előadása kortárs színházi eszközökkel egy hangsúlyozottan mai történetet mondhasson el.

 

radnoti - yerma 1
Wéber Kata


Az alaposan átfésült, több hangsúlyos dramaturgiai változtatáson (például a pásztor-narrátor szerepe; redukált versbetétek) keresztülment szöveg szinte kortárs beszédhasználatot tükröz. A szereplőket Daróczi Sándor pragmatikus, egyszerű, mai ruhákba öltöztette (a fekete még csak véletlenül sem dominál). Menczel Róbert terének meghatározó eleme egy kád; ebből mérik a vizet, ebben ügyködnek a „mosónők”, s ebbe dobja bele higgadni Juan Yermát is. A tér magától értetődően tágul ki; a pillepalackok nemcsak Juan házának, hanem a főszereplőket körülvevő világnak a falait is jelentik, így díszletváltásokra sincs szükség. A színpadi akciók általában redukáltak, stilizáltak, ettől igen hatásosak (Yerma gyakorlatilag egy ütéssel öli meg Juant). Ami mégis naturálisabban jelenik meg – vízkimérés, tejivás –, annak rítus volta, metaforikus mögöttese jellemző. (A vízhez és a tejhez kapcsolódó szimbolikus jelentéstartalmak kontrasztja is végig érzékelhető.) A játékot be-behálózzák a metaforikus alapú képzettársítások. A veteményesnek tűnő föld például sírhanttá alakul. Ezeknél is jellemzőbbek a játékosan stilizáló, infantilis humorú játékötletek. A jószágokat színészek (kisebb szerepeket is alakító egyetemi hallgatók) játsszák, nemegyszer mókásan egyénítve egy-egy állatot. Sőt, egy ízben a pásztor is baromfivá alakul, igyekszik menekülni a kés elől, majd halljuk a háttérből a menekülési kísérlet kudarcát. A Yermának utolsó szalmaszálat jelentő termékenységi szertartás nyilvánvaló szélhámosságnak tűnik.

Hosszasan sorolhatnám még Rába Roland rendkívül koncepciózus, egy irányba tartó ötleteit, megoldásait. Ám nehéz megkerülni a kérdést: mindez valóban elegendő-e ahhoz, hogy a mű, illetve a történet közelebb kerüljön hozzánk? Merthogy a García Lorca-játszás megkerülhetetlen paradoxona a realisztikus történet és a mitikus elemek, illetve a köznapiság és a nagybetűs fogalmak áhítatos tiszteletének együttállása. A Yerma kétségkívül egyszerűbb eset ugyan, mint a másik két reprezentáns darab (a Vérnász és a Bernarda Alba háza), de Yerma tetteinek motivációi aligha érthetőek meg ezek nélkül. Hogy duendével vagy anélkül, mindegy, de valamiféleképpen át kellene éreznünk, hogy olyan világban játszódik a történet, amelyben – függetlenül a válás jogi megítélésétől –a férj melletti kitartás, szolgálat morális axiómája minden tekintetben meghatározó. Ez mindenképpen archaikus világ –ám mindazok a változások, amelyeket a rendező a történet maivá stilizálása érdekében alkalmaz, ennek érzékeltetése ellenében dolgoznak. Gondolkodtam azon, hogy feltétlenül így kell-e ennek lennie, hiszen a játékos szellemességet elvben ellensúlyozhatná a szépen végiggondolt metaforikus-szimbolikus vonulat. Ám ez utóbbi intellektuálisan dolgozandó fel, míg a játékos stilizálás irányába mutató ötletek a vizualitás, az érzékiség szintjén jóval erőteljesebbek.

Ebből adódóan a színészi alakítások is hangsúlyozottan mai attitűdökből építkeznek (talán Somody Kálmán szuggesztív pásztorfigurája a kivétel, ám ő túlságosan kívül áll a történeten ahhoz, hogy meghatározhassa azt). Egyes szereplehetőségek gazdagabbnak, mások szűkösebbnek mutatkoznak ezáltal. Tóth Ildikó így könnyebben magához, saját színészi alkatához hajlíthatja a „Jókedvű öregasszony” (itt: Pogány asszony) szerepét, erős egyéniségű, öntörvényű, mégis gyakorlatias gondolkodású nővé faragva a kitörési lehetőséget kínáló csábítót. Martin Márta Doloresként viszont egyszerű csalót játszhat csak, elveszítve a szerep ambivalenciáját. Szávai Viktória virulens, hús-vér emberré formálja Maríát, Schneider Zoltán pedig – mivel nem helyezheti a hangsúlyt ama férfiúi kontrasztra, ami García Lorcánál Victor és Juan között mutatkozik – inkább a szemérmesen szerelmes férfi habozását, tétovaságát mutatja meg. A legnehezebb helyzetbe Adorjáni Bálint kerül, aki már csak alkatából adódóan sem játszhat tutyimutyi, egoista, nyárspolgári ambíciójú gazdát, ám azt nem vállalja fel az előadás, hogy Juanból narcisztikus díszmacsó legyen. Gondolom, valami nehezen kimutatott, de mégis létező érzelem megérzékítése lenne a cél –ám ezt tényleg inkább csak gondolom, mert látni nemigen látom. Yermaként Wéber Kata hitelesen teremti meg az alkotni vágyó, de tétlenségre kényszerített nő alakját (a gyerek utáni vágy ebben az előadásban nem elemi erejű biológiai szükséglet, hanem az értelmes élet utáni vágy megfelelője), s következetesen viszi el a szerepet a gyilkosságot indukáló kétségbeesésig. Mégis, talán túl kevés a szenvedélyes forrpont az alakításban (s egyébként is: ezek sikerülnek a legkevésbé), így Yerma némiképp zártabbnak, hidegebbnek érződik az optimálisnál. Tettre kész, racionális gondolkodású nőnek tűnik inkább, mint nagy szenvedélyű, helyzetébe belenyugodni képtelen lázadónak.

S ami a legnagyobb baj: az előadásból egyáltalán nem érthető, hogy ez a Yerma miért nem megy el Victorral, esetleg száll fel az első buszra, vonatra, és kezdi újra életét másutt, mással. Hiszen az ábrázolt világ még a maga realisztikus valójában sem tűnik félelmetesnek (a fiatal színésznők által játszott sógornők értelemszerűen teljesen súlytalanok, önmaguknál többet pedig végképp nem jelentenek), a világ megváltoztathatatlanságának képzete, illetve az ezt sugallni képes sötét-komor atmoszféra pedig teljesen hiányzik az előadásból. Így történet és stílus nem talál egymásra. Most is elismeréssel nézem, mennyire szellemes ötletekből és mennyire átgondoltan építkezik Rába Roland, de ezúttal sem az írói intencióval adekvát, az irodalmi eszközöket vizuális és akusztikus színpadi eszközökké fordítani képes nyelvet nem talál (mint a Mein Kampfban), sem az anyag szándékos roncsolásával, a hiátusok invenciózus kitöltésével nem hoz létre a drámát a játékkonvenciókat felülíró módon működtetni tudó formát (mint a Jó estét nyár… esetében). Szenvedély, illetve szenvedélyesen megjelenített rítus nélkül nehéz (sőt, talán lehetetlen) maivá, élővé tenni a García Lorca-darabokat. Lehet, hogy a jó öreg duende minden(ki)t legyőz?


URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1