Bouvard és Pécuchet. Mi tagadás, két puszta név aligha kelt elementáris kíváncsiságot. Márpedig ezen a címen jelent meg 1881-ben Gustave Flaubert utolsó regénye, az író halála után. Talán meg is változtatta volna, ha művének kiadását megéri, vagy legalább azt, hogy pontot tegyen a végére (hiszen még tervezte a folytatását). Esetleg főcímmé avanzsálta volna a latolgatott alcímet: Az emberi ostobaság enciklopédiája.De úgymond: a jó bornak nem kell cégér. Vagy mégis? Mindenesetre a korabeli olvasóközönség korántsem fogadta elragadtatással az opust. Holott szerzőjének olyan kvalitásait fedezhetni fel benne, amelyekkel meglepi azokat is, akik legalább főművét, a Bovarynét vagy Az érzelmek iskoláját, s azokat is, akik az elbeszéléseit is becsülik. Nyugodt, szabatos, kristálytiszta stílus, mint korábbi munkáiban is. De már a romantika távoli visszfénye sem lágyítja meg azt a képet, amelyet papírra vet.Éleslátása szinte metsző, érzelmek nem fátyolozzák el. Annál inkább áthatja a humor, az irónia, már-már a groteszk az elbeszélteket, a címbeli franciák csetlés-botlásának ábrázolását.

Aligha véletlen, hogy e kemény ítéletű történetben lehetőséget gyanított a Katona József Színház. Úgy hírlik, a rendező Ascher Tamás régóta kötődik e regényhez, ezért is kérte fel adaptálására Forgách Andrást.A címet átkeresztelték, a Dilettánsok máris orientálja a nézőt. (Mint ahogy engedékenyebb szemléletet sejtet 1882-ből az első magyar fordítás címe: Két újkori Don Quixote.) Nagy fába vágták a fejszét. Igazat szólva, a műfaji különbözőség okán „kemény dió” szinte minden epikus mű színpadra alkalmazása. A Bouvard és Pécuchet esetében ez irdatlan vállalkozás. Nem csak azért, mert befejezetlensége ellenére terjedelmes, csaknem négyszáz oldalnyi a regény (legalábbis az interneten, franciául olvasható szövege). De fordulatos cselekménye sincs. A két írnok köznapjaival ismerkedünk meg, akik egy örökség jóvoltából egy vidéki birtokra, Chavignolles-ba telepednek, ahol kontár becsvággyal gazdálkodnak, kedvükre búvárkodnak tudományokban, még a gyógyítás mesterségébe is belevágnak, találmányokat fundálnak ki, régiségeket gyűjtögetnek, a helyi notabilitásokat vendégül látják – mindezt csekély sikerrel. Majd éppoly sikertelenül vesznek részt a városka ügyeiben, amikor országos politikai változások forgatják fel a falusias békességet.

 

katona - dilettansok 11
Szirtes Ági (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

 


cA színpadi változat jól érzékeli, hol van a fordulat Bouvard és Pécuchet komótosan folydogáló életében. Ott, ahol mintegy kilépnek „álom-birtokukról”, magánlétük összekavarodik a közösségével. Eszerint a színiváltozat két része afféle tükröt tart egymásnak. Előbb lelkes ambíciók, végtelen naivitás, balsikereik ellenére büszke öntudat, háborítatlan nyugalom jellemzi a furcsa kettőst. Utóbb pedig a zaklató tapasztalatok, szorongások, kiábrándulások vezetik a teljes elbizonytalanodáshoz.Amint a helybeliek körképén is változnak a korábbi vonások, gyarlóságaik elmélyülnek, taszító jegyekké válnak.

A látószög tágabbra nyílik, ami előnyösen szolgálja a gondolatot, ám megnehezíti a színrevitel dolgát. Az első rész szinte a klasszikus hármas egység kereteiben jelenhet meg.A két főhős körül, egyetlen napon játszódik, egyetlen helyszínen.A párizsi otthonukból átköltöztetett, szedett-vedett bútorzat uralja az udvarházat, amelynek falait jókora zöld iskolatáblák fedik, mindenféle jegyzetek, ábrák, egyenletek krétafirkáival, Khell Zsolt tartalmas sugallatú terve szerint. Csupán azt kell megoldani, hogyan is legyen az a fura kert, ahová kisétálnak a vendégeikkel. Ehhez járást telepítettek a nézőtér harmadik és negyedik sora közé, amely később egyéb jeleneteket is szolgál. A második részben ugyanis a helyszínek jócskán megszaporodnak, miközben az idő is bakugrásokkal szalad előre, az 1848-as forradalomtól Louis Bonaparte 1852-es puccsáig, s még tovább is. Van köztér, Chavignolles főtere, ahol „szabadságfát” állítanak, párosunk adományát, s üléseznek a polgármesteri hivatalban, majd újra közterületen vagyunk, a csendőrség kapujánál és más utcákon, inkább szabadtérinek tetsző, kordonnal elkerített fogadáson. Mígnem vissza-visszakanyarodnak a történések fedél alá, az udvarházba, de egy férfifodrászatba, egy asszonyság lakába, templomba is.Amivel az epika könnyedén megbirkózik, nem úgy a színház. Egyes szcénák mintegy a sarokba, a színpad oldalaira szorulnak, némelyiknek a szereplői látszatelfoglaltsággal várják, hogy valós jelenésre válthassanak, máskor szinte ledermednek, amíg meg nem éledhetnek. Szerencsére a játék lendülete segít a döccenőkön átsiklani.

De a leckét újra és újra feladja a regény, amely természete szerint végtelen számú alakot mozgathat. Senki sem méltatlankodik, ha a könyvoldalakon egyikükről-másikukról csupán „állókép” rajzolódik ki. A színház viszont igényli a személyek sorsát, a szerepek ívét. A színre alkalmazás okosan merített a chavignolles-i lakosok sorából. Gróf, polgármester, jegyző, plébános, kapitány, doktor, tanító és mások olyan mondatokhoz is jutnak, amelyekből jól követhetni nézeteiket. S az eszmefuttatások persze árulkodnak a jellemükről is. De a magatartásuk, karakterük árnyalatait a játék adhatja meg. Zömmel mégis úgy érzékelni, mintha egy galéria egyetlen pozitúrában megörökített alakjai volnának, amit Szakács Györgyi festői, alkalmasint „naiv festői” jelmezei is szolgálnak. S a mozgatásuk, a beállításuk időnként valóban lemerevedik, ami többektől elveszi a finom nüánszok lehetőségét. A csoportképbe rendeződés sokszor mutatós, sőt, beszédes. Nyilván elégséges az összkép egy-egy ünnepség, például az új alkotmány tiszteletére rendezett fogadás „üzenetéhez” (különösen, ha egy Rákóczi induló-változat is szól, amelyet egyedibb zenei motívumokkal együtt Yonderboy jegyez). De ettől még tény, hogy elveszítheti nyomatékát az egyén.

Szűkebb tehát a színészek mozgástere.Így teljesíti feladatát vörös hajával is visszafogott grófként Fekete Ernő, a pocakosan elnehezült polgármesterhez tettre kész alkalmazkodást társító Nagy Ervin, a fortélyos, intim kapcsolatra is hajlamos özvegyet domborító Ónodi Eszter, a fölényes és élveteg jegyző alakjában Vajdai Vilmos, a félkarú kapitány darabos humorú „beszólásait” pontosan minősítő Kocsis Gergely. S nem kevesen vannak azok, akiknek két-két szerepben – a kisvárosi eliten innen és túl – kell megfelelniük. Mint a túlzásoktól tartózkodó Mészáros Bélának, a vidékies vérmérsékletű Lengyel Ferencnek, kis és még kisebb polgárként Rajkai Zoltánnak, a nevében is „petit” Dankó Istvánnak, s csöpp feladatokban két egyetemi hallgatónak, Borbély Alexandrának és Kovács Gergelynek.Kinek az egyik, kinek a másik alak áll jobban. S azzal nincs mit tenni, amikor a dupla szerep arra szorítja a színészt, hogy feltűnően markáns vonásokkal, akár maszkkal is tetézve különböztesse meg azokat egymástól. Nyilván nem futja megannyi vendégszínészre.

Jobban járnak, akik nem vagy nemigen „politizálnak”, mert a replikáik közvetlenebbül vallanak rájuk. Az udvarháznál szolgálók közül Szirtes Ági adja az idősebbiket, a gazdáinál magabiztosabb cselédet, makulátlan természetességgel, a színinövendék Pálos Hanna pedig az ifjabbikat, ösztönösen kihívó szexualitással. Tóth Anita a kuruzslók „tudományának” kiszolgáltatott, az eszméletvesztésig részeg parasztasszonyt éber pillanatok szűkében is úgy játssza, hogy szinte megirigyelni rendbontó létezésének öntörvényűségét. Adófelügyelőként is megjelenik Kovács Lehel, de amikor belebújhat a félkegyelmű és beszédhibás Marcel bőrébe, aki a közös felbuzdulások kitaszítottjaként, kutyahűséggel csatlakozik Bouvard és Pécuchet összezavarodott életéhez, az előadás egyik legszebb, költői pillanatokat is hozó alakítását építi fel. Karcosabb rajzolatú, de éppoly megragadó Keresztes Tamás játéka, ahogyan a hadviselt, kórházba és koldusbotra jutott asztalost, Gorgut a nyomor követelőző agresszivitásától vezeti el a nemzetőrséget szervező, népvezérként tetszelgő öntudatosságon át nem csak a megveretéséig, de a meghunyászkodásáig, ahonnan már nem a szembeszegülés, hanem a beilleszkedés sarkallja.Az ilyen ábrázolás az optimális. Többet nyújt, mint egy panoptikumra hajazó színpadi sereglet.

Holott üdvös lenne, hogy a chavignolles-iak mind megtartsák egyediségüket is. Hiszen – csekély kivétellel – ők azok, akik kimondva-kimondatlan Bouvard és Pécuchet ellenlábasai. A regény nem igényli a nyílt konfliktust s a vele járó feszültséget, annál inkább a dráma. Márpedig inkább csak lesajnálják, lekezelik a csodabogarakat. Az még rendben, hogy a kínos vendégségben csupán furcsálkodnak, fitymálják az ehetetlen étkeket. De mélyülniük kellene az ellenérzéseknek, szúrósabbá válniuk a tekinteteknek, gúnyosabbá a felhangoknak. Hogy láttassák azt a folyamatot, amely végül elfajuló vádaskodásba torkollik, „közellenséggé” jelöli ki a különcöket. Így lehetne igazán a két jó szándékú balfék pártjára állnunk.

 

katona - dilettansok 4
Nagy Ervin (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

 


De milyenek is e színpadi „antihősök”? Mindenekelőtt tudóskodó foglalatosságaik jellemzik gyermeteg lényüket.Majd a történelmi felfordulás közepette többször is tanúsítják jólelkűségüket, békítő-segítő hajlandóságukat. Zömmel a közös tulajdonságokat érzékelni. Kevésbé szemléletes a különbözőségük. Óvakodom attól, hogy afféle bezzeg példaként hozzam fel a klasszikus művet.Mert amire egy regény képes, nem feltétlenül megvalósítható színműben. De ha csupán az eredeti mű legelső fejezetét tanulmányozzuk, már abban is gazdag tárházára lelni a pirospozsgás, szeretetre méltó ábrázatú, öles léptekkel járó Bouvard és a szigorú vonású, aprózva baktató Pécuchet olyan benső sajátosságainak, amelyek jól hasznosíthatók lennének a játékban is. Míg az előbbi szeles, bizakodó, meggondolatlan, nagyvonalú természet (ő az, aki megvendégeli társait, amikor elbúcsúzik az írnokrobottól), az utóbbi zárkózott, tépelődő, aggodalmas, takarékos (aki utoljára még rácsapja kollégáira az ajtót).

Kicsi és nagy, bánatos és nevetős, gátlásos és temperamentumos – irodalomban, színpadon vagy akár mozifilmen számos változata van az egymástól mókásan elütő komikuspárosoknak. Ilyen szöges különbözés nem jellemzi – az alkatilag, persze, valamelyest eltérő – Máté Gábor és Elek Ferenc játékát, Bouvard, illetve Pécuchet szerepében.Ami lehet ízlés dolga. De eredhet abból is, hogy még hiányoznak olyan mozzanatok, amelyek majd az előadások sorának előhaladtával felbukkanhatnak. A harmadik estén ugyanis, amikor láttam, a színjáték nem tűnt még érettnek. De tekintsünk el a főszereplők érzékletesebb-mulatságosabb szembeállításától. Van, ami ennél sokkal inkább elengedhetetlen – hogy természetük ellenére szoros érzelmi kötelék fűzi össze őket: a barátság.

Együtt vágtak a tintanyaló létnek hátat fordító kalandba. Együtt jutnak el – életük szerény mértékéhez képest „tűzön-vízen át” – a halál gondolatáig. Mégsem érezni mély kötődését, elválaszthatatlanságát ennek a két magányos, gyermektelen, elvált, illetve agglegény sorsú kisembernek. Igaz, a rendezés időnként le-leülteti őket egymás mellé, hogy összehangolódva mélázzanak. S akár egy hosszú házasságba, olyan napok is beleférnek a kapcsolatukba, amikor az megfakul, a „se veled, se nélküled” stációjában.De az egymásra figyelés, az összetartozás, a szeretet jelei ritkásak. Hogy példákat is hozzak fel: afféle „punnyadt” hangulatban, a reggeli idejében Pécuchet figyelmezteti Bouvard-t, hogy ne igyon kávét, ám egy szemernyi aggodalom sincs az intésben, amely pedig arra utalna, hogy attól tart, barátja megrövidíti az életét.S amikor Bouvard megkísérli beavatni Pécuchet-t a hódítás fortélyaiba, szavait nem forrósítja át a szándék, hogy tanácsával sosem élvezett örömökhöz segítse. Ezt a tartalmat végképp „elsodorják” a vendégek, akik éppen megérkeznek. A textusban annak is megvan a helye, hogy megismerjük Pécuchet féltékenységét Bouvard iránt, amikor az szoknya után szalad. De közbeszólásai – abban a Mizantróp-jelenetben, amely franciáknak alighanem érdekesebb volna – inkább morcos türelmetlenségnek, sértődöttségnek látszanak, nem érződik, hogy szíven ütő nyugtalanság motiválná őket.

Rendszerint magasra teszi a lécet a Katona József Színház. Igaztalan volna azt állítani, hogy a Dilettánsok nem üti meg azt a minőséget, amellyel színházak szerte, sokhelyütt boldogok lennének. Közismert az, ami már anekdotikusan jellemzi Ascher Tamás munkásságát, hogy egy előadássorozat végeztével is megbeszélést tartott a szereplőknek. Szórakoztatásra máris alkalmas a habókos kebelbarátok históriája. Gondolkodtat is, vajon nem értékesebbek-e, igazabbak-e a köztiszteletben álló ügyeskedőknél. De még van e színjátékon mit csiszolni.

 

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1