A Csehov örökdiák szereplőire hajazó fiatal értelmiségi, a Kovács Lehel játszotta Siskin feldúltan vallja meg Gorkij darabjában, a Kispolgárokban a Katona színpadán, hogy most éppen azért hagyta ott legújabb házitanítói állását, mert munkaadója antiszemita. És az miért baj? – reagál egykedvűen, mintegy mellékesen Fullajtár Andrea rövid hajú, modern megjelenésű tanítónője, Tatyána, és már folyik is tovább a szó, átlépve a megválaszolatlan, inkább állításnak, mint kérdésnek ható dilemmán. A magyarázat „ott kívül” van, az utcán, a Katona József Színház falain túl, azon az antifasiszta tüntetésen például, amelynek résztvevői az Új Színház élére szélsőjobboldali kötődésű igazgatót állító főpolgármesteri döntés ellen tiltakoztak, ám amely tüntetésen a humánum hangját elnyomta a demonstrációra rászervezett neonáci csoportok féktelen gyűlölködése, mocskolódása, ékesen bizonyítva, hogy nem alaptalanul tekintették az „aggályoskodók” a fasiszta eszmék térnyerésének a kinevezést. 

És ott a magyarázat a Kossuth Lajos utca túloldalán, a Kamrában játszott előadásban, A mi osztályunkban, amelynek szereplői ugyanolyan kisemberek, mint Gorkij kispolgárai, és ugyanolyan keveset értenek a körülöttük lévő világból, mint ezek – csupán néhány évtized és egy országhatár választja el őket egymástól. 

A mi osztályunk – Takátsy Péter, Dénes Viktor, Szacsvay László, Pálos Hanna, Rajkai Zoltán, Pelsőczy Réka, Bán János és Haumann Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A lengyel kortárs szerző, Tadeusz Słobodzianek az 1930-as évek közepétől napjainkig követi „hősei” sorsát, már legalábbis azokét, akik túlélték a második világháborút. De fehérre festett arccal azok is együtt maradnak a színen a többiekkel, akik társaik tevőleges közreműködésével vagy éppen hallgatólagos beleegyezésével távoztak az élők sorából a vészkorszakban, s az is, aki még időben, kamaszként jutott ki Amerikába – ő levelei révén van jelen a történetben s a számvetésben. Mert A mi osztályunk végül is számvetés: a 30-as évek derekán kamaszként elképzelt jövő s a megvalósult sors összevetésének egyenlege. A számadás azonban nem ér itt véget, folytatódik a nézőben, mozgósítván a keserű tapasztalatot: a történelmi meghatározottságok „hetedíziglen” befolyásolják a következő generációk életminőségét és -lehetőségeit. (Ezt nem veszi figyelembe, vagy éppen ezt használja ki a békétlenséget szító, megosztó, cinikus politika. S ennek jegyében olvasta egy antifasiszta tüntető fejére az Új Színház előtti demonstráción a maga 50-es évekbeli családi tragédiáját egy a náci ellentüntetőkkel szimpatizáló asszonyság, tromfként a fasiszta haláltáborokban elpusztítottak és családjaik sorsára hivatkozó érvelésre, s elutasítva a békülékeny hangot.) 

A Máté Gábor rendezte előadás osztálytermet formázó terében (tervező Cziegler Balázs) zajló órák egyikén – mert itt nem jelenetekre, hanem tanórákra tagolódik a szerkezet s az idő – még nem okoz különösebb traumát a rendelet, amely szerint ezentúl külön kell ülniük a zsidó tanulóknak a katolikusoktól. Gyerekes civódások addig is voltak – a mindennapokban alig érzékelhető, hogy a megkülönböztetés, a megbélyegzés mikor épül be és hogyan az értékrendbe s a gyermeki-ifjúi tudatba. Aminthogy a szemünk előtt zajló utcai verés is szinte észrevétlenül fordul gyilkolásba – valójában nem is látjuk, hiszen erősen stilizált a játék, ám oly markáns felidéző ereje van a tárgyilagos hangú elbeszélésnek és a gesztusoknak (a színpadi mozgás Takátsy Péter munkája), hogy a néző tudatában önkéntelenül is megképződik a színpadi stilizáció megidézte valóságos kép. Így válik érzékletessé Dora megerőszakolásának ambivalens élménye – Pálos Hanna tágra nyílt szemében rémület és a régi osztálytársak iránti tétova gyermeki bizalom tükröződik. S így válik plasztikussá a tudósítás-visszaemlékezés a gyötrő kánikulában a főtérre terelt, majd egy pajtába zsúfolt és ott elégetett ezerhatszáz lengyel zsidóról, a település lakóiról, akiket honfitársaik, ismerőseik, egykori iskolatársaik semmisítettek meg. Słobodzianek darabja s a Kamrában látható dermesztően erős előadás nem a történelemnek, a politikának, ideológiáknak, hanem a mindenkori kisembernek szegezett vádirat, az ő felelősségéről, a mi felelősségünkről szól. A náci eszméken kívül egyetlen ideológia sem tűzte ki célul a népirtást, embercsoportok megsemmisítését, mégis, gyilkoltak a kereszténység nevében és öltek a kommunista eszmékre hivatkozva, ha nem is ezek szellemében. 

A könnyed, játékos kezdet után fokozatosan sötétül mind kétségbeejtőbbé a történet, miközben szellemes, ötletes, távolságteremtő és -tartó eszközrendszerét – az iskolai élet relikviáit, körzőt, vonalzót, szertári csontvázat és egyenruhát (tervező Füzér Anni) átlényegítő játékmódját – és tárgyilagos, szenvtelen hangvételét az előadás mindvégig megőrzi. 

A fiatalon elpusztítottak örökre fiatalok maradnak, a túlélőknek megöregedett énjük idéződik vissza az iskolapadba a szereposztás által, ám a hiány mindnyájuk elidegeníthetetlen sajátja – az elrontott, elkótyavetyélt, elkollaborált, elhamiskodott életeké csakúgy, mint az alig elkezdett s máris bevégzetteké.   

Gorkij kispolgárai még a nagy forradalmak és háborúk előtt születtek, ám a 110 éves szöveg – nyilván Radnai Annamáriának az előadáshoz készült újrafordítása következtében is – mintha csak ma vettetett volna papírra. A Zsámbéki Gábor rendezte előadásban benne sűrűsödik ok és okozat, a jövő láthatja meg benne múltját és jelenét, értékzavaros világát a maga tökéletes kontinuitásában. 

A látszólag pusztán generációs konfliktus egyetemesen hordozza magában az emberi törekvések perspektíváit és kudarcát, a kiművelt tudatlanság s a hiábavaló tudás egyként céltalanságba torkolló tehetetlenségét. Ennek két véglete a liberalizmusban csalódott, egy diáklázadásban való részvételéért az egyetemről kicsapott Pjotr, akinek a maga tétovaságában és kinyúlt pulóverében (tervező Szakács Györgyi) mindenről megvan a megfellebbezhetetlen véleménye Kocsis Gergely megformálásában, s a Besszemjonov-ház egyik albérlője, a Pjotr kifakadásait zongorán „lekísérő”, önnön tisztánlátását folyamatos delíriummal ellensúlyozó templomi kórista Máté Gábor briliáns megfogalmazásában. 

Kispolgárok – Fullajtár Andrea, Rezes Judit, Kiss Eszter és Kocsis Gergely (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Körkörös szerkezetével a Besszemjonov-ház szimbolikus világegész, maga a rogyadozó univerzum (tervező Bagossy Levente), amelynek kisszerűségében is formátumos ura – Bezerédi Zoltán nagyszerű, formátumos alakításában – elégedetlen teremtményeivel, s nem hajlandó tudomásul venni az eresztékek lazulását: értékrendje sziklaszilárd és változhatatlan, s lényege pontosan kirajzolódik akarat nélküli feleségéhez fűződő – Szirtes Ági játékának köszönhetően helyenként megrendítő – viszonyában. De mert környezete mind kevésbé akceptálja, egyre nagyobb körülötte és benne a disszonancia. E disszonancia áldozata lánya, az öngyilkossággal sikertelenül kísérletező, Fullajtár Andrea megszemélyesítésében vonzó külsejű Tatyána, akinek nyársat nyelt lénye némi otthonosságra csak a reménytelenül beletörődő lábadozásban lel. A pontosság erényét Rezes Judit tüneményesen léha, filmcsillagokat idézően gyönyörűséges özvegye, a valamikori börtönigazgatóné testesíti meg – lázadásában Pjotr az ő hálószobájáig jut el. Mert az univerzum teljességéhez hozzátartozik a boldogságra való képesség is: Ötvös András kigyúrt Nyilje maga a két lábon járó racionális gondolkodás, ő a jövő embere, még ha pillanatnyilag kétkezi munkás is; idilli nekibuzdulásukat az életnek Pálmai Anna Poljájával a történelmi tapasztalatok s a jelen lehetőségeinek egymásra vetülése hangolja át. Bán János madarászát mintha valóban az ég madarai táplálnák; kívülállása, kivonulása a társadalomból a nyomorúság szabadsága; a társadalmi hierarchia legalján – még Tóth Anita elgyengült, pletykás szakácsnéja, a ház asszonyának egyetlen „társalkodónője” is feljebb áll nála e ranglétrán – alkoholból merít bátorságot az élethez és önérzete érvényesítéséhez. Kiss Eszter és Kovács Lehel kedves, valójában senkit nem érdeklő önképzőköri buzgólkodása értékén mutatja a kultúra társadalmi presztízsét, Lengyel Ferenc tenyerét tartó orvosának arcán pedig csupán pillanatnyi zavar suhan át az alkoholista Tyetyerev nyers őszinteségét hallva: szakszerű részvétlenségéből hosszabb távon kibillenthetetlennek tűnik.

És ezzel kész is a leltár, a világ- és egymást értés hiányának grandiózus összegzése.

SZŰCS KATALIN ÁGNES