Budapest legújabb alternatív színháza – hirdeti magáról a Fészek Színház, amely már többszörösen is bebizonyította: megvan a maga helye a mégoly színes budapesti teátrumi palettán is. Immár három évada önálló társulattal és repertoárral rendelkezik. Tagjai jórészt fiatalok, akik a színjátszást nemcsak előadható végeredménnyel bíró folyamatnak tekintik, hanem az életről való közös gondolkodás, a világ- és önismeret megszerzésének számukra alapvető módozataként művelik. (Amúgy, anyagi források szűkében, merő kedvtelésből.) A jelenlegi felállás előzményei több évre mennek vissza: Cziczó Attila társulatvezető drámatanári – valamint szerzői, rendezői, szervezői, közösségteremtő – munkásságának köszönhetően középiskolai színjátszókörök alapozták meg több körben is a Fészek történetét.
A Fészek Színház a nyolcadik kerület mélyén, egy szerszámipari vállalat épületében működik. A bejárat még egészen valószínűtlennek mutatja, hogy nem tévedt el a látogató – de belépve olyan otthonos, vidám környezet fogadja, amely tökéletesen összhangban van a színház nevével és társaságkovácsoló szándékaival. Tágas előcsarnok kedves (déd)nagymama-bútorokkal – önkiszolgáló ruhatárként két gyönyörű nagyszekrény szolgál –, bőven van hely leülni, felmelegedni, beszélgetni. A színházi tér viszont intim közelségbe tereli a játszókat és a közönséget. A nézőknek mindössze pár tucatnyi szék jut; egy-egy évad teljes publikuma nagyjából két és félszer töltené meg a Vígszínház nézőterét.
A TI [Terra Incognita] nézőit matt törtfehér és selyemfényű halványbézs dekoranyagokkal bevont térbe invitálja az „idegenvezető”, aki egyben a díszlettervező is: Jendrics Anikó (a színház működtetésének és fenntartásának sokoldalú résztvevője). Az anyagok puhaságát bőven adagolt kavicsok és egy igluszerű építmény falának füstszínű tükörcikkelyei ellensúlyozzák – egy olyan világ atmoszféráját érzékeltetve, amely nyugalmat és letisztultságot áraszt, de amely talán túl steril, és ettől mégiscsak nyugtalanító is lehet.
Terra Incognitában vagyunk, a komoly határőrizettel megerősített országban. Katonák akadályozzák meg, hogy bárki kiléphessen a területről, és a belépést is alaposan megnehezítik. (A határátlépés feltétele: bizonyos szavakat – és az általuk jelölt fogalmakat – a határokon kívül kell hagyni. Kultúra, zene, könyv: tiltott kifejezések. Kelkáposzta-főzelék, pingvin: engedélyezettek.) A rideg tudatossággal felépített társadalomban egy női triumvirátus regnál (Ambrus Asma, Andai Kati, Szabados Zsuzsa), éberen őrködve, nehogy porszem kerüljön a népboldogítónak mondott gépezetbe.
A lakóira rázárt, beszűkített világ, amelyet urai az élet teljességének hazudnak, egyszerre idéz antiutópista víziót (mindenekelőtt talán a Szexmisszió című filmre hajazva) és félmúltbeli kelet-európai történelmet. Mindeközben napjaink politikai-közéleti tapasztalásai is mintha megjelennének a népvezér eljöveteléről szóló csodavárásban, a fennálló rendszer megdöntésének nemes szándékából sarjadó újabb diktatúrában. „A hatalom azé, aki megszerzi” – összegez találóan a színház egyik szórólapja. Zórának, az üdén fiatal, tudásvággyal megfertőzött és érzelmeit megélni akaró lánynak (Miklós Zsófia) sok mindenre rányitja szemét az érdekes, vonzó idegen (Cziczó Attila): megismerkedik a zene, a tánc, a könyvek, az érzelmek világával – majd hamarosan csalódik is mindenben. Világos, hogy ő lesz a következő, immár egyszemélyi hatalom ura.
A Fészek Színház – amely több előadásában is ifjú színészeinek korosztályos kérdéseit állította középpontba – a legújabb bemutatójával generációktól független tartalmú és stílusú előadást hozott létre, a szórakoztatva együtt gondolkodás szándékával.
Barabás Tamás, Szabados Zsuzsa, Andai Kati és Ambrus Asma
Tizenkét színész – a vendégművészekkel kibővített társulat – játssza a darab csaknem kétszer ennyi szerepét. A jelenetek patchworkszerűen kapcsolódnak (vagy éppen nem kapcsolódnak) egymáshoz, ami mind a folytonosan más-más figura bőrébe bújó játszókat, mind a nézőket fokozott koncentrációra kényszeríti. A fiatal színészek szakmai kondíciójának megőrzésében, formálásában nyilvánvalóan fontos állomás az előadás, amely nemcsak a váltakozó, abszurdoid helyzetekben való helytállás próbája, hanem élményforrás is, nem kevéssé a tőlük generációs távolságra álló kollégáikkal való együttműködés révén. Afelől azonban már kevésbé vagyok meggyőződve, hogy az „utcáról betévedő” néző számára is ugyanakkora élmény a produkció, mint maguknak a résztvevőknek.
A közönség elgyönyörködik a díszletben és a jelmezekben (mindenekelőtt a triumvirátus elegáns és némileg szomorú bohócos gyöngyfehér öltözetében – a jelmezterveket szintén Jendrics Anikó készítette), és kitartóan próbálja követni a hol elemelt, hol didaktikus, hol poétikus jelenetek bőséggel áradó sorát, s valószínűleg el is raktároz több szép képet és jó mondatot. Egy idő után azonban könnyű belefáradni a produkcióba: a darab meglehetősen túlírtnak mutatkozik, és az előadás tempóján is volna mit munkálkodni (a szórólapon megadott 110 perc is nézőpróbáló lehet, a látott előadás azonban ennél is hosszabb volt legalább tíz perccel). Dramaturgot nem jelöl a színlap, holott Cziczó fantáziával megírt, de szertelenül zsúfolt szövegének igencsak javára válhatna egy efféle munkatárs, hogy fegyelmezettebb, szikárabb – és mindettől erősebb – szövegváltozat állhasson elő. (Ugyanez a túlírtság mutatkozik meg egyébként az előadás-ismertetőben is: a hosszadalmasan kanyargó, de önismétlő mondatsor mintha szem elől tévesztette volna magát a befogadót.)
Az előadásnak jót tett volna, ha az alkotók bizonyos, inkább közbeékelt illusztrációként ható jelenetekről lemondanak (a „Gabik”; a turisták; a tanárok stb.). Így azonban könnyen előfordulhat, hogy a néző („közepesen erős szójátékkal”, copyright Cziczó) fészkelődni kezd a Fészekben. Egyre kimerültebben próbálja magában összeillesztgetni a sok esetben teljesen önálló jelenetdarabkákat – ha csak egy idő után fel nem adja az igyekezetet. Még az is megtörténhet, hogy sorozatosan azt hiszi: az éppen látott jelenet lesz a történet lezárása (pedig még következik jó néhány). A recenzenssel például – a végleges feladáson kívül – mindezek megestek, minden szimpátiája és harcedzettsége ellenére.
Ami azonban a legkevésbé sem szólhat az ellen, hogy kitartó közönséget és szakmai figyelmet kívánjon a továbbiakhoz, hiszen a társulat jövőbeni késztetései és lehetőségei nyilvánvalóan nagy mértékben ezek függvényében is alakulnak.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
