Ha pályája eddigi alakulását áttekintjük, három szakaszt különböztethetünk meg: a főiskola után öt esztendőt a Thália Színházban töltött, azt követte tizenkét év vidéken, közel negyedszázada pedig a Vígszínház művészeként ismerheti a közönség. Ha az elején kezdjük, hogyan került a Tháliába és milyen tapasztalatokkal gazdagodott az ott eltöltött időszakban?

Termelési gyakorlatra kerültem a Tháliába főiskolásként, majd ott ragadtam. Az akkori Thália viszonylag erős volt, sőt, ma visszatekintve avantgárd színháznak mondható. Néhány év múlva azonban számomra kiüresedett, nem inspirált tovább, és rövid időre szabadúszó lettem.

A Tháliánál maradva, miben mutatkozott meg a teátrum ereje és fontossága?

Mindenekelőtt a társulatban. Színészi szempontból nagyon erős volt a színház, hiszen ott játszott Latinovits Zoltán, Nagy Attila, Kovács Károly, Kozák András, Drahota Andrea, Kautzky József, György László, Peti Sándor és Keres Emil, aki a színház igazgatója volt, vendégként megfordult Bánki Zsuzsa és Sulyok Mária. Másrészt fontos előadások születtek: ott mutatták be először Beckett Godot-ra várva című darabját, színpadra állították A pert, Kafka regényének adaptációját, de emellett kortárs magyar darabok (Csurka István: Ki lesz a bálanya?; Eörsi István: Sírkő és kakaó) ősbemutatójára is sor került a Tháliában. Később a Ramajanától A holdbeli csónakoson át a Karagözig sok mindent játszottunk, szinte kivétel nélkül Kazimir Károly rendezésében. Ráadásul az akkori Thália volt Budapest egyik legjobb akusztikájú színháza, ami az átépítés után jelentősen megváltozott.

 

vallai péter 2(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Hogyan telt az az év, amikor – nem kis kockázatot vállalva ezzel – szabadúszó lett?

Akkor talán könnyebb volt, mint manapság, mert a színjátszás munkakönyves tevékenységnek számított. Akadt munkám bőven, felléptem az Egyetemi Színpadon, az önálló estekkel jártam az országot, és persze ott volt a televízió és a rádió. Meg egy ideig a szinkron is, amit hamar abbahagytam, mert a rádió kényelmesebbnek és kötetlenebbnek bizonyult. Kiváló írók dolgoztak a rádióban – sokan ott próbálták ki magukat –, és a dramaturgia is nagyon jó volt. Egyébként olyan mennyiségű rádiófelvételem gyűlt össze az évtizedek alatt, hogy amikor a családom a hatvanadik születésnapomra meg akart lepni az anyaggal, nem tudták valamennyit kijátszani, de amit megkaptam, az is négy kazettát töltött meg.

Pécsre hogyan került? Milyen légkör fogadta ott?

Sík Ferenc hívott Pécsre. Egy évadra szóló szerződéseket kötöttek velem, így bármikor eljöhettem volna, de öt évre ott maradtam. Nagyon kellemes légkör fogadott. Kiváló gárda volt akkor Pécsen, ott játszott Holl István, Pásztor Erzsi, Kézdy György, Dávid Kiss Ferenc, Szabó Sándort akkor engedték újból színpadra hazajövetele után, Ronyecz Mária is szerepelt nálunk vendégként. A hetvenes években szinte minden jelentős rendező dolgozott a pécsi színházban, Paál Istvántól Valló Péteren át Csiszár Imréig, Babarczy László is átjött több alkalommal Kaposvárról, Sándor Pál első színházi rendezése, Hauptmann A patkányok című darabja ugyancsak Pécshez kötődik. Fontos gyermek- és ifjúsági előadásokat csináltunk, játszottunk operát, valamint más zenés műfajokat, bemutattuk a Háry Jánost, amelyben Ebelastin lovagot játszottam. A Pécsi Balett akkoriban élte másodvirágzását, az alapító gárda még ereje teljében volt. A POSZT még nem létezett, a Pécsi Nyári Színház viszont jól működött. Szóval nagyon jó időszak volt, ráadásul a város rendkívül inspiráló közeget jelentett a maga etnikai és kulturális sokszínűségével.

Ottani munkái közül kiemelkedik a Scapin furfangjai, amelyet Paál István rendezett.

Az egy ifjúsági előadás volt. Később is nagyon jó szerepek találtak meg, évente öt főszerepet kaptam. Játszottam Shakespeare-t, Feydeau-t, Dosztojevszkijt, Strindberget, hogy csak néhány szerzőt említsek. Olyan is volt, hogy valaki helyett játszottam, mintha éppen akkor érkeztem volna. Holl Pista helyére például beugrottam Bajcsy-Zsilinszky szerepébe Hernádi Gyula darabjában. Déry Tibor Az óriáscsecsemő című drámájában Pogány György kapta meg az újszülött szerepét, de a rendező, Szikora János azt mondta, nekem kellett volna eljátszanom, pedig akkor már harmincéves elmúltam. Az óriáscsecsemő helyett rám osztották Ádámot, a szép szőke fiút Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában.

Pedig az a szerep meglehetősen távol állt alkatától.

Abszolút nem nekem való volt, káromkodtam is közben eleget, hogy miért nekem kell eljátszanom. Később viszont kétszer is eljátszottam Turait a darabban, előbb Debrecenben, majd pedig Szolnokon. A szép szőke fiú tapasztalatainak birtokában némileg könnyebb volt Turait megközelíteni. A sors iróniája, hogy jelenleg is megy a darab itt a Vígszínházban, de abban az osztálytársam, Benedek Miklós játssza Turait, Gált pedig Fesztbaum Béla, aki jóval fiatalabb nálunk. Minden bizonnyal közrejátszott a szereposztásban, hogy Benedekkel nagyon ütjük egymást, és nem két Turaira volt szükség, hanem egy Turai és egy Gál kellett.

A következő állomás Győr volt, ahol mindössze egy évadot töltött.

A pécsi társulat szétesett – közel harmincan mentek el onnan 1981-ben az ország különböző pontjaira –, én először Győrbe kerültem, ahonnan Paál István Szolnokra hívott. Szolnokra is úgy mentem, mint annak idején Pécsre, hogy csak egy évig maradok, mégis tovább időztem ott. Paál Isti már korábban is hívott, de akkor Szikora és mások olyan jókat mondtak a győri színházról, hogy végül oda szerződtem, s csak a következő évadban kerültem Szolnokra.

Mi volt annak az előzménye?

Győrben Szikorát leváltották a művészeti vezető posztról, majd elküldték. A történet akkor kezdődött, amikor a Győri Balett felmondott, mert elmaradt egy előadásuk. Karácsony előtt volt Molnár Ferenc A testőrének olvasópróbája, Szikora rendezte a darabot, Martin Mártával játszottuk. A visszaolvasó próbán már Kazán István ült a rendező helyén, mert Szikorát közben kirúgták. Az történt, hogy Aczél György lejött Győrbe – állítólag véletlenül arra járt –, és tájékozódott az ottani eseményekről. Az igazgató, Pétervári István beszámolt arról, hogy a Győri Balett külön gazdasági működést akar a színházon belül. Aczél erre azt válaszolta, jegyezze meg, igazgató úr, két művész van ebben az országban, Jancsó Miklós és Markó Iván, és tessék kinyalni a seggüket! Pétervári erre megjegyezte, hogy jó-jó, de ehhez pénz kell! Pénz nincs, vegyék el a prózától! – zárta rövidre a kérdést Aczél. A testőrt még bemutattuk, de az előadások színvonala jelentősen romlott. Paál újból megkeresett, remélte, hogy most már semmi nem tart vissza. Ragaszkodtam ahhoz, hogy magammal vigyem Bajcsay Máriát, Tóth Jocót, Bán Janit és Szikorát. Paál egy hét múlva visszahívott, és azt mondta, a színészek jöhetnek, de Szikora nem teheti be a lábát a megyébe sem. Így került Miskolcra, később azonban vendégként beengedték Szolnokra, és több alkalommal dolgoztunk együtt. Vele és El Kazovszkijjal csináltuk meg a Figaro házasságát, ami nagyon éles munka volt. Paál Isti rendezte a Nicolo királyt Wedekindtől, amelyre ugyancsak szívesen emlékszem. Közben Szolnokra jött Csizmadia Tibor, akivel megcsináltuk A kínkastélyt, Márton László darabját, amelyben rám osztotta Bogusławski szerepét. Csizi mondta el, hogy amikor a főiskolán tanított, annak az előadásnak a felvételét használta fel az óráin.

Szolnokon mintha megszaporodtak volna a negatív szerepek, a gonosz, intrikus figurák, elég csak Szerebrjakovra gondolni a Ványa bácsiban, vagy Wurmra az Ármány és szerelemben. Milyen kihívást jelent, ha negatív figurát kell megformálnia?

A negatív figura mindig jó – pláne ha még meg is javul a darab végére –, mert van fejlődéstörténete. A pozitív figura inkább filmre való. Old Shatterhand vagy Winnetou abszolút pozitív hős, sok kalandon mennek át, de megőrzik személyiségüket. Ha Winnetou-ból Old Shatterhand lesz, az indiánból fehér ember, az már izgalmas dolog. A negatív figurának van karaktere, róla beszélnek, amikor kimegy a színpadról. A Sátán mindig izgalmasabb szerep, mint a Jóisten vagy valamelyik arkangyal. Még főiskolás koromban játszottam Jézus Krisztust Milton Elveszett paradicsom című darabjában, meg is növesztettem a szakállamat. Balázs Samu volt az Úristen, Bitskey Tibor a Sátán, Venczel Vera játszotta Évát, Kozák András Ádámot. Lent folyt a küzdelem, mi pedig ott álltunk Balázs Samuval, aki időnként leszólt. Egyszer azt mondtam a Kazimirnak, hogy ez olyan passzív szerep, jó lenne valamit változtatni rajta. Kitaláltuk, hogy az első felvonás végén lejövök a lépcsőn, és ráemelem a pásztorbotot a Sátánra. Így is tettem, és egyszer csak egy hatalmas dobbanást hallottam. Kiderült, hogy a pásztorbot feje elszabadult, és beleesett a súgólyukba. A súgónő szerencsére már nem volt ott, biztos agyonütötte volna. Végül nem lett belőle baj, és sikerült izgalmasabbá tenni az előadást.

 

vallai - egy ketto harom 91Vallai Péter és Kern András – Egy, kettő, három, Pesti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy bár nem rendezőcentrikus, Szolnokon mégis a jó rendezők miatt időzött szívesen. Kifejtené, mire gondolt?

Akiket felsoroltam, kiváló rendezők, de mégsem mondom azt, hogy Paál Istiért vagy Szikoráért elmennék a világ végére. Olyan értelemben nem vagyok rendezőcentrikus, hogy minden marhaságot elfogadok, amit a rendező mond. Ugyanakkor alkalmazkodó vagyok, nagyon rossz rendezőkkel is képes vagyok együttműködni. Győrött például dolgoztam Szilágyi Alberttel, aki Közép-Európa egyik legrosszabb rendezője volt, az ElektraOresztész-darabot csináltuk meg. Látszólag ráhagytam mindent, de aztán megcsináltam magamnak a szerepet.

Milyen az a rendezői habitus, ami az ön színészetéhez közel áll?

Mindenekelőtt a rendezőnek legyen humora. Ez alapvető dolog. Másrészt legyen fölkészültebb, mint mi, tudjon többet nálunk, legalább az adott darabról. Tudnia kell, mikor használjuk fel, amit mond. Ezt a főiskolán úgy mondtuk, „Józsi hozza”, ami azt jelentette, hogy ha kaptunk egy instrukciót, nem csináltuk meg azonnal, hanem csak később, amikor már leülepedett. Kissé apacentrikusnak tűnik, de mégis fontos, hogy büszkék legyünk arra, hogy ebben a színházban ezzel a rendezővel dolgozhatunk. Ha viszont a rendező zseni, akkor ez a tulajdonsága ne vegyen le az előadás sikeréből.

Az nem merült fel sohasem önben, hogy rendezzen?

Hozzám a szerkesztés sokkal közelebb áll. A fiam is színész, a KoMa Társulat tagja, most kezdi a pályát. A Balatonnál van egy kúriánk, ahol a család minden nyáron összejön. Péter és gimnáziumi osztálytársai harmadikba jártak, amikor javasoltam nekik, csináljanak ott egy előadást. Már tíz éve rendszeresen lejönnek és bemutatnak valamit. Örkénytől Thomas Bernhardon át Beckettig mindent játszanak, Kafka-, Karinthy- és Rejtő-jeleneteket csinálnak. Én nem szólok bele, nem rendezem őket, csak annyit mondok, ne takard a másikat, halkabban vagy hangosabban beszélj!

Ha már a szerkesztés igényét említi, az önálló estek végigkísérik a pályáját.

Minden önálló estemet magam állítom össze. Eleinte megadtak egy költőt, én pedig kiszedtem az anyagból, ami érdekelt, és félretettem, ami nem eléggé jól mondható, majd összeraktam a műsort. Később már tudták, hogy úgyis a magam feje után megyek. Meggyőződésem, hogy 8–10 percnél tovább nem szabad verset mondani, mert nem tud figyelni a közönség. Időnként fel kell riasztani őket, vagy éppen el kell terelni a figyelmüket. Ezért találtam ki, hogy egy bizonyos ponton bekapcsoltam a rádiót, és ami éppen ment benne, az az előadás részévé vált. Egyszer az is előfordult, hogy a rádióban Pilinszky mondta saját versét, az Apokrifet. Csupán két percre akartam megszakítani az előadást, de végighallgattuk a verset. Szerencsés vagyok, mert jó időben kaptam meg azokat a könyveket, amelyeket felhasználtam: Thomas Mannt, Bernhardot, Beckettet, a beat-nemzedék költőit. Annak idején felmentem Orbán Ottóhoz, és azt mondtam, nekem olyan versek kellenének, mint amilyet Corso vagy Ginsberg ír. Ottó azt válaszolta, de hát ilyen verseket én írok, és adott néhány szöveget. A nyolcvanas évek közepéig nem számított költőnek, akinek a versét nem én mondtam először közönség előtt. Kukorelly a Szondi utcában lakott, nála állítottuk össze a műsort, Eörsivel az Esztétika Tanszéken csináltunk egy estet. Petri pedig végigkíséri az életemet. Ha baj van, előveszek egy Petrit.

Miért ennyire meghatározó Petri?

Azért, mert a Gyuri megtestesítette a nonkonformizmust. Átfogóan beszélt a világról, a pesti flaszterről, a politikáról, és verseit nagyon mívesen írta meg. Zsúfolt házakkal mentek a Petri-estek. A Molnár utcában három emelet volt tele. Emlékszem, egyszer valami baj volt a hangosítással, és Gyuri leszólt: „Péter hagyd abba, nincs hang!” Kis idő múlva folytattuk az előadást.

Színészetére gondolva először az a fanyar irónia jut eszembe, amelyet többször megmutathatott a színpadon. Jó alkalmat teremtett erre az 1981-ben Győrött bemutatott Spionjáték. Milyen koncepció szerint állt össze az anyag? Hogyan vált működőképessé, színházszerűvé az Esterházy-szövegekből megkomponált darab?

Dániel Feri nagyon jó barátom volt, még a rádióból ismertem. Amikor Pécsről Győrbe kerültem, felmerült, hogy csinálunk egy estet a Spionnovellából. Közel fél éven keresztül dolgoztunk Ferivel az anyagon, Esterházyval akkor még nem is találkoztam.

Esterházy szövegei nem könnyűek, sem színészi, sem befogadói szempontból.

Báron György mondta azt, hogy az én estemen értette meg Esterházyt. Teljes egészében lefordítható színpadi nyelvre, tele van majdnem-hofis ötletekkel, időnként már-már bábszínházként működik. Csak Győrben, 1981 októberében és novemberében hússzor adtuk elő a Spionjátékot, rendkívül nagyot szólt akkor. Aztán csináltam egy előadást a Kis magyar pornográfiából is, az R.S.9.-ben pedig a kilencvenes évek közepén bemutattuk a Daisy című darabot, amely az elején valahogy nem szólalt meg. Lábán Kati és Dobay Dezső javasolta, hogy mi lenne, ha ülnék a nézőtéren, és kvázi rádióriporterként közvetíteném a színpadon zajló eseményeket. Ettől működni kezdett, és nagyon jó előadás lett belőle, mintegy negyvenszer játszottuk.

Nemrégiben a Vígszínház Házi színpadán is volt egy önálló estje, amelyben volt is Eliot, meg nem is. Hogyan született meg az előadás?

Két évvel ezelőtt játszottuk a Vígszínházban az Augusztus Oklahomában című darabot, amelyben én vagyok a család feje. Van egy monológom – Thomas Stearns Eliot –, elmondom, majd rövid időn belül vízbe fulladok, vagyis negyed 8-kor végzek. Eszenyi Enikő akkor friss igazgatóként kitalálta, hogy utána menjek fel a Házi színpadra, és csináljak önálló estet Eliot írásaiból. Belemélyedtem a költő munkásságába, és rájöttem, nem tudok belőle egész estet létrehozni. Elővettem régebbi dolgokat, egy Albee-monológot, Petri-verseket, Updike Kentaur című szövegét. Attól kezdve arra mentem, amerre akartam, olyannyira, hogy végül Eliot ki is maradt.

 

vallai - lenni 5Dengyel Iván, Vallai Péter és Hullan Zsuzsa – Lenni vagy nem lenni, Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Pontosabban csak a címben volt jelen: Ti. Esz. I. – avagy egy háromnapos vízihulla csodálatos élete.

És senki nem kérte számon rajtam, hogy hová tűnt. Voltak játszótársaim is, akik „vendégként” bekapcsolódtak az estembe. Epres Attila kisebb szerepet játszott az Oklahomában, és megkértem, hogy ha már ráér, két Kafka-jelenet között, amelyben megidézzük a szellemet, jöjjön be és vonuljon végig a színpadon. Hegyi Barbara is felbukkant az elején, voltaképpen ő jelentett be engem, és felhívta a nézők figyelmét, hogy kapcsolják ki telefonjaikat. Nyolc-tíz előadás lett belőle, aztán valamiért nem ment tovább.

Önálló estjein egyedül kell betöltenie a teret és végig intenzív párbeszédet folytatni a közönséggel. Milyen kondíciót és színészi jelenlétet igényelnek ezek az előadások?

Nem kondíció kérdése. Ha a nézőkkel leülünk egymással szemben, el tudjuk szórakoztatni egymást. Sok múlik azon, hogy milyen a közönség, van-e áthallás vagy felvevőképesség. Nem csinálok semmi különöset: ülök, egy-két cigarettát elszívok, időnként felállok. És közben mondom a magamét.

Akkor sem könnyű. Nyilvánvaló, hogy ezt a műfajt nem sokan tudják jól csinálni.

Ebben a formában, azt hiszem, senki nem tudja. Kapcsolatba hozhatók az estjeim Hofi Géza, Sas József és Sándor György előadásaival, de éppen annyira különböznek is tőlük. Nálam kicsit könnyes dolgok vannak, nem a Hofi-féle dramaturgiát működtetem, nincs bennük semmi indirekt, mint a Sas-kabaréban, és nem olyan nyakatekertek, mint a Sándor Gyuri műsorai. Az enyém beavatóbb, elbeszélőbb, tulajdonképpen elnézőbb, mert nem akarom megerőszakolni a nézőket. Nálam a befejezés a következő: „Cipőmre nézek: fűző benne! Nem lehet, hogy ez börtön lenne.” Majd kimegyek. Mielőtt kiérek, még annyit mondok: vége. Ez egy másfajta megközelítés, miközben a kabaréval is érintkezik.

Egyébiránt általános érvényű munkamódszerről beszélhetünk-e az ön esetében? Hasonul a szerepeihez, vagy épp ellenkezőleg, a játszott figurát igazítja önmagához? Esetleg szerepe válogatja, hogy mikor melyik felfogás kerül előtérbe?

Ez örök kérdés. Általában a saját hangomat használom, emiatt szívesen játszom olyan szerepet, ami maszkkal is jár. Ugyanakkor nem vagyok olyan színész, mint mondjuk Latinovits volt, aki mindent a saját képére formál.

Nemrégiben olvastam Philip Roth Kiégés című regényét, amelynek színész főhőse, Simon Axler kénytelen azzal szembesülni, hogy játéka kiüresedett. „Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete. Bukni sose bukott a színpadon, minden alakítása erőteljes volt és sikeres, most mégis itt a szörnyűség: nem tud játszani. Kínszenvedés, ha ki kell mennie a színpadra. Eddig biztosan tudta magáról, hogy nagyszerű lesz, most tudja, hogy csődöt fog mondani”1 – olvashatjuk a könyv első mondatait. Ha nem is annyira intenzíven, mint az említett regényhős, de átélte-e már, hogy nem megy a játék?

Majdnem minden nap. Az, akinek mindig megy a játék, nagyon szerencsés alkat, vagy nappali színész, ami azt jelenti, hogy a büfében nagyon jó, de a színpadon meghal. A színjátszás kicsit sport is, van kemény fizikai része, az eredmény – esetünkben a siker – nagymértékben függ a pillanatnyi formától.

Ha a vígszínházi szerepekre fókuszálunk, jó néhány évre kell visszatekintenünk, ha igazán nagy feladatot keresünk, és az is feltűnik, hogy viszonylag keveset játszik. Nem zavarta sohasem, ha elkerülték a komolyabb szerepek?

A régi Tháliában 31–34 előadásom volt havonta, ami úgy lehetséges, hogy szombaton és vasárnap kettőt játszottam, és mindenki minden darabban benne volt. Ha most belegondolok, hogy harmincat kellene játszanom, beleborzongok. Persze ez attól is függ, milyen darabról van szó. Vannak itt olyan előadások, amelyekből napi hármat is gond nélkül megcsinálnék, bele sem izzadnék, és vannak nagy szellemi és fizikai erőfeszítést igénylő előadások. Most már valóban nem játszom sokat a Vígben és a Pesti Színházban – havonta tíz–tizenöt előadásom van –, de ennek már elégnek kell lennie. A jelenleg futó Lenni vagy nem lenni nem jelent számomra komoly megterhelést, Lukács Sándornak sokkal inkább, hisz övé a legnagyobb szerep. De ne felejtse el, hogy a premierig lejátszottuk kilencszer, majd következett a bemutató pénteken, majd még két előadás azon a héten. Ez a másfél hónapos periódus – pláne a nyári leállás után – eléggé kifárasztott.

 

vallai - pince - fizess 4Fizess nevetve! – Pinceszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Sohasem volt elégedetlen a feladatokkal?

Legfeljebb tüske maradt bennem, ha nem én kaptam meg egy szerepet, amit szerettem volna. Szerepet soha nem kértem, mert meggyőződésem szerint az a színész, aki önmagának oszt szerepet, megfosztja magát attól, hogy kikérje magának, miért kell az adott szerepet eljátszania. Szerepet soha nem utasítottam vissza, sőt, vissza sem adtam. Ha a színész visszaad egy szerepet, kiiktatja azt az erőt, ami a premier előtt néhány héttel lép működésbe, és arra kényszeríti, hogy mire felmegy a függöny, készen kell lennie a szereppel. Ha ez nincs, bármikor mondhatom azt, hogy mi a francnak próbálok, hiszen ennyi erővel vissza is adhatnám.

Szembetűnő, hogy nagyon sokat játszik vendégként, kilépve a megszokott közegből, azóta is, hogy a Vígszínház tagja.

Pestről is lejártam Veszprémbe, Paál Istvánnal dolgoztunk A szabadság vendégében, azt megelőzően pedig Örkény István Forgatókönyv című darabját csináltuk meg. A kilencvenes évek elején a Budapesti Kamaraszínházban játszottam A színházcsinálóban a vendéglőst. Sokszor nem volt könnyű összeegyeztetni a feladatokat. Emlékszem, hogy a Macbethben Banquo szerepét játszottam, miközben ki voltam adva az R.S.9.-be valami főszerepre. Banquo az utolsó felvonást az asztal alatt tölti véresen. Többször jeleztem az asszisztensnek, hogy nekem ma premierem van egy másik színházban, mennem kellene. Végül kikúsztam az asztal alól, és félórás késéssel értem oda.

Az utóbbi években az egyik legfontosabb állomás az R.S.9. Színház, ahol még Albert Einstein bőrébe is belebújt. Az egy testhez álló szerep, ahogy látom.

Forgách András is azt mondta, hogy teljesen hiteles, még a hajamat se kell levágatnom hozzá. Csuja Imre játssza a feleségemet, Milevát. Úgy érzem, jó előadás lett belőle, és továbbra is repertoáron marad.

Nem ez volt az első közös munkájuk Podmaniczky Szilárddal, hiszen nem sokkal korábban mutatták be a Beckettre várva című darabot, amelyben ugyancsak Csuja Imre volt a partnere.

Az Podmaniczky első darabja volt, a mi inspirációnkra írta meg. Négy-öt évvel ezelőtt Dobay Dezsővel gondolkodtunk egy új bemutatón. Olyan írót kerestünk, aki már próbálkozott drámaírással, de még nem futott be színpadi szerzőként. Podmaniczky verseiben és prózáiban felfedeztük azt a sajátos szemléletet és drámai érzéket, ami miatt rá esett a választásunk. Leültünk vele, és meghatároztuk, hogy a darab egyfelvonásos legyen, és megadtunk nyolc-tíz szót, amit bele kellett építenie. Az első változat kevésbé tetszett, második nekifutásra azonban megírta a Beckett-darabot, amelyből nagyon jó előadást csináltunk. 

Októberben mutatták be a Lenni vagy nem lenni című darabot, amely a Lengyel Menyhért forgatókönyvéből készült film alapján született meg. Önt Dobosh szerepében láthatjuk, aki színész és rendező. Milyen ez a figura?

Marton Laci azt mondta nekem az olvasópróbán, hogy ez a Dobosh nem olyan rendező, mint ő. Mondom, milyen? Igazság szerint nem mondta meg. Szándékosan nem néztem meg egyik filmet sem, de egy képet láttam erről a figuráról. Ott egy nagyon elegáns, tudós alkat volt. Nekem az a feladatom, hogy a nézőtérről felmenjek a színpadra, és úgy instruáljam a színészeket. Van egy pont, amikor azt mondom: „Gyerekek, lazán!” Ez saját megoldás, eszembe jutott ugyanis egyik pécsi rendezőm, Nógrádi Róbert, aki előbb jól begörcsöltetett mindenkit, majd azt mondta: lazán! Máig sincs igazán eldöntve, hogy ez egy jó társulat, vagy sem, nem is akartuk megmondani. Miután huszonhárom éven keresztül játssza Hamletet ugyanaz a színész, lehetnek elképzeléseink erről. Persze attól még csinálhatnak jó színházat. Ráadásul jó színészek is, hiszen át tudják verni a Gestapót. A Lenni vagy nem lenni nem csehovi mélységű darab, a figurák nem filozofálnak, nem kellett mélyre ásnunk, csupán szakszerű pontosságot igényel.

Viszont így egy jól megcsinált, magas nívójú szórakoztató előadás jött létre, remek színészi teljesítményekkel. 

Nem akarom lejjebb nyomni, de feljebb sem emelem a darabot, amely egy hollywoodi alapötletből kinövő komédia. A lényeg azonban, hogy a közönségnek tetsszen, hiszen 1200 embert kell estéről estére behozni és kiszolgálni. A bőrünkre megy a játék. A darab címének olyan áthallása is elképzelhető, hogy a Vígszínház lesz vagy nem lesz. Ha minden este bejön 1200 néző, akkor lesz, ha nem jönnek be, akkor ugyanaz lehet a sorsunk, mint a József Attila Színházé. Bár talán ezt a Vígszínházzal nem merik megtenni.

 AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MÉNESI GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1