Amikor Fóris parancsnok, aki a halhatatlan örkényi definíció szerint „jó pilóta, csak nem való pilótának”, legújabb fiaskója után peckesen bevonul, az embernek elszorul a szíve a kis bőröndjén látható emblémás Malév-felirattól: úgy látszik, a kitűnő szakember nemcsak a maga egyszeri járatát, hanem egész vállalatát is a temetőbe térítette.

És ez csak az aktualitásnak az utolsó percben, talán már a próbák közben becsempészett függeléke – maga az egész mű, ha lehet, még időszerűbb, mint megírása és bemutatása idején. A kudarcoknak győzelemmé való átkozmetikázása, az öncsalásra és a csalások befogadására való mohó igény, az össznemzeti vak elandalodás közösségteremtő délibábja mindennapi élménye lett a látásra ítélteknek. Nemcsak a Malévval végzett egy pöff; pöff ijeszti el a zsidókórház és a Lipótmező, a Várbazár és a négyes metró közeléből az illetékeseket, pöff lódít érdemteleneket színigazgatói székekbe, és pöff kísért az üresen forgó emberi sorsokban is; a darabbeli Nobel-díjas hazánkfiával egyetemben menekül, aki teheti. És amikor az előadás végén egyetlen árva kivétellel az összes szereplő kórusba sorakozva, összefogódzva, ajkán idvezült mosollyal zengi a Szomorú vasárnap édesbús dallamát egy óvóhelyszerű térbe zárva, ahonnan (legalábbis ez idő szerint) nincs kiút, mert elveszett a kulcs – nos, akkor a néző sok mindent megbocsát a rendező Forgács Péternek, és hódolattal tiszteleg a százéves, fanyarul-bölcsen mosolygó szerző előtt. 

(fotó: Karádi Zsolt)

A Kulcskeresők ez idáig a Tóték és a Macskajáték mögött a második vonalba szorult. Egy jóindulatú (?) pöff most az életmű élvonalába fújta. 

Adott volt a lehetőség, hogy mindebből nagyszerű, szerencsés esetben kongeniális előadás szülessen, de úgy tűnik, nemcsak Fóris gépét, a színházi estét is eltérítette nem is egy perfid pöff. Nehéz tetten érni az ennél kézzelfoghatóbb okokat. Első szinten problematikus a színészi játék, és nem is csak azért, mert Fóris Antal és Nelli alakítói (Pásztor Pál és Horváth Réka) nemhogy szülei, jóval inkább testvérei lehetnének Katinka nevű leányuknak (Barta Éva); a szereplők tisztesen helyt állnak, magukévá tesznek minden rendezői utasítást, de kiemelkedőt senki sem nyújt; a szolid játékstílus bármilyen stílusú színműhöz illenék. A rendező merész ötlettel álmodozó s álmaival hipnotizálni képes fantaszta helyett szigorú, doktriner bürokratát faragott a Bolyongónak nevezett, a színlapon névtelenül hagyott mákonyfelelősből, de Horváth Sebestyén Sándor a maga szürkeségében nem hitelesíti ezt a koncepciót; Petneházy Attila pedig Bodó, a csengőt hiába rázó, az óvóhelyajtón kívüli régiókból betörő fiatalember nyúlfarknyi protesztszerepében nem tud jelentőssé válni (bár ez, némi jóindulattal, az őrzők tehetetlenségét is szemléltetheti). 

Van azonban ennél is mélyebb oka, hogy ennek az átütő erejű darabnak az előadása sok helyütt leül, sőt unalmassá válik. Az eredeti szöveg és a dramaturgiai átszabás alapos összevetése feltehetően tisztázhatná, hogy a szünet nélkül százöt percnyire összerántott változat miért éri el az ellenkező hatást: a kimaradt részek mintegy bosszúból terjengősnek, laposnak láttatják a meghagyottakat. (Az író által középkorúnak, legalább két évtizede házasnak képzelt pár heveny érzéki fellobbanása és összeborulása például a két fiatal színész játékában szószátyárnak, feszültség nélkülinek bizonyul, és a nem-Bolyongó manővereiről is ugyanez mondható el.) 

Kifogástalanul működik viszont Füzér Anni látványtervezése: a kietlen, még a bútorszállítók megérkezése előtti állapotot ábrázoló, különböző méretű ládákkal és dobozokkal zsúfolt, vastag fémajtóval elzárt színpad szíve szerint a metaforák szintjére emelné a játékot, a jelmezek pedig épp hogy csipetnyi egyénítéssel kívánják érdekessé tenni az átlagosságukban absztrahált figurákat. 

SZÁNTÓ JUDIT