Egy év telt el a Katona József Színház Nordost-bemutatója óta, és bár az előadás méltán került be a XII. POSZT versenyprogramjába, az öröm mégsem lehet önfeledt, a Nordost ugyanis a 2002-es moszkvai túszdráma eseményeit dolgozza fel. Akkor csecsen terroristák az „orosz csapatok Csecsenföldről történő teljes kivonását” követelve félbeszakították a Nord-Ost című musicalt, elfoglalták a színház épületét, és foglyul ejtettek nyolcszázötven embert, s most, tíz év távlatából mégis arról kell beszélni, hogy az orosz nép, mintha mi sem történt volna, ismét Vlagyimir Putyinnak szavazott bizalmat, az aktuális – etióp – terrortámadás pedig magyar áldozatokat is követelt. 

Kényelmes volna azt gondolni, hogy a megátalkodott csecsen szélsőségesek orvul megtámadták a Gogol köpönyege alól kibújt, színházba járó orosz értelmiséget, mielőtt azonban gellert kapna a kritika, érdemes leszögezni, hogy nem az oroszországi viszonyokról, nem Putyin vagy a csecsen vezér, Movszár Barajev felelősségéről van szó, és még csak nem is önmagában a terrorizmusról. Éppen ezért fontos a tágabb kontextus, hiszen mindig így kezdődik. Az egyik odacsap, mire a másik visszavág, s ez az adok-kapok, ez a nyersanyagok és hatalom megszerzésére irányuló harc folytatódik végestelen-végig, miközben a szemben álló felek azzal harcolnak, amijük van – az oroszok hadsereggel, a csecsenek öngyilkos merénylőkkel, de az elvi különbség csak látszólagos. Persze a Nordost sokkal árnyaltabb annál, mintsem hogy vallási, nacionalista, politikai magyarázatokkal terelje el a figyelmet a lényegről: az előadás azért jött létre, hogy ilyen mértékű tragédia ne fordulhasson elő többé, de akarva-akaratlanul is épp azt bizonyítja, hogy nincs megállás.

Az előadás a moszkvai terrortámadás eseményeit követi nyomon, ugyanakkor már a szerző, Torsten Buchsteiner is kínosan ügyel arra, hogy a Nordost véletlenül se tűnjön hatásvadásznak. Legalább három előadás forog kockán, méghozzá növekvő téttel: a Nord-Ost című, csecsen részről az orosz diktatúra nacionalista idealizálásaként emlegetett musical, amit terrortámadás szakít félbe, az ezt követő túszdráma, ami a moszkvai vezetés álságos fellépése miatt százharminc ártatlan ember halálával végződött, és három érintett nőnek az események kapcsán kibontakozó tragédiája, akik más-más nézőpontból hasonlóképpen látják és láttatják ugyanazt. A darab tehát megtörtént eseményeken alapszik, a tényeket azonban a körültekintően megírt, aprólékosan kidolgozott fikció hivatott életszerűen közvetíteni. 

 

18 kamra - nordost 3 Bodnár Erika, Fullajtár Andrea és Pálmai Anna (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

A három szereplő sorsa a túszdráma során jobbára motivikusan fonódik össze, de az egymás számára idegen alakok között még így is összetett viszonyrendszer rajzolódik ki. Zura huszonhárom éves laboráns, az autonómiáért harcoló Csecsenföldről származik, Tamara harmincnégy éves belgyógyász, az ekkor tizenegy éve független Lettországban született, Olga pedig negyvenöt éves könyvelő, orosz származású. Mind a hármójuktól áldozatokat követelt a háború, hiszen férjeik vagy belehaltak, vagy csak nem élték túl, de míg Olga és Oleg még együtt nevelhették a gyerekeiket, addig Tamara kislánya nem emlékezhet majd apjára, Nyikolájra, Zurát pedig már sosem fogja teherbe ejteni Aszlán. Nem ismerik egymást, nincs közöttük konfliktus, a túszdráma kirobbanásakor három alapvetően különböző élethelyzetben találják magukat, s nincs olyan nézőpont, ahonnan általános érvényű igazság fogalmazható meg.

Zura ún. fekete özvegynek áll Movszár Barajev hadseregébe, hogy bosszút állhasson férje elvesztéséért. Radikális megoldását Olga réveteg, naiv szemlélete és biztonságosnak hitt élete ellenpontozza. Tamara az egyetlen, aki a realitások talaján áll: Nyikoláj elvesztése miatti bánatát alkoholba fojtja, s biológiai szükségletei kielégítése fejében finanszírozza egyetemista barátja tanulmányait, és bár munkatársa, Pjotr iránt sem érez semmit, teret enged az új kapcsolattal járó változásnak. A túszdráma alatt Tamara mindenáron be akar jutni a színházba, hogy biztonságba helyezze Tányát, a kislányát, Olga pedig épp ellenkezőleg, nagyon szeretne már kijutni onnan, ennek ellenére a tehetetlenség Zura számára bír valódi téttel: ha nem robbantja fel magát, akkor a kommandósok végeznek vele, de persze az életösztöne még ekkor is kiutat keres. Végül egy túsz feláldozásának árán Zura megmenekül, ahogyan Tamara is életet próbál menteni, csak éppen az elkábult túszokét, de mindez hiába, hisz a nagy életigenlés közepette Olga halálnemet választ: „ha nemcsak a férjemet veszítem el, hanem Maját és Ljudmilát is, ha az egész családomat elveszítem, akkor én is ezt tenném. Akkor bombát kötnék a derekamra és felrobbantanám magam.” A szöveg szerkesztettsége, átgondoltsága mesterkéltnek, kimódoltnak tűnhet, a Kamra színpadán azonban ebből aligha érezni bármit is –  az előadás természetesnek, spontánnak hat.

Zura (Pálmai Anna), Tamara (Fullajtár Andrea) és Olga (Bodnár Erika) az előadás alatt szinte végig egy-egy széken ül, kijelölve a játékteret jelképes erővel részekre osztó egyenlő oldalú háromszög csúcsait. Füzér Anni díszlete tulajdonképpen a nézőtér piros huzatba bújtatott, színpadon folytatódó széksoraiból áll, s noha a kézenfekvőnek tűnő megoldás arra is emlékeztet, hogy a túszdráma a világ bármelyik színházában megtörténhetett volna, valóság és fikció egybemosásával a játéktér elsősorban a Kamra tényleges és a Dubrovka Színház képzeletbeli nézőit is közös nevezőre hozza. Az előadásnak ez a kettőssége az időkezelés során még inkább tetten érhető. A Nordost egyfelől dokumentarista színházat mímel, ahol a színészek túlélőként – értelemszerűen utólagosan – idézik fel az eseményeket, másfelől olyan élethűen mondják el – jelen időben – a történetüket, mintha először élnék át azt. Ebből következőleg a színpadon látottak és hallottak nincsenek összhangban, hiszen a színpadkép nem a sűrűbb, mozgalmasabb, térben és időben egyaránt ugráló fikciót jeleníti meg, hanem a színházteremben ülő visszaemlékezőket. Ugyanakkor ennek a játék- és elbeszélésmódnak éppen az adja a pikantériáját, hogy a színészeknek a színpadon látott, valós szituációt és az elbeszélés alapján körvonalazódó, ebben az értelemben fiktív történéseket egyidejűleg kell lereagálniuk. Vagyis míg Pálmai Anna, Fullajtár Andrea és Bodnár Erika bravúros monológjainak köszönhetően három személyes hangvételű portré bontakozik ki, addig a hangzó szöveg bármennyire is plasztikusan előadott, nézői szempontból felolvasottként viselkedik, így a csecsen kiképzőtábort, a rendőrségi készültséget s egyáltalán, a túszdráma történéseit a képzeletnek kell létrehoznia.

Éppen ezért Buchsteiner darabjának egyik elévülhetetlen érdeme, hogy a szöveg előzékeny, frappáns módon segíti a tájékozódást. Ez természetesen csak úgy lehetséges, hogy Zura, Tamara és Olga szeme is kameraként pásztázza a terepet támpontok után kutatva, mindez pedig attól lesz izgalmas, hogy ki-ki ismeretlenként jellemzi azt, aki a néző számára már ismerős, például Olga több alkalommal is Riga-feliratú pólós lányként emlegeti Tamara lányát, Tányát, Zura pedig azon töpreng Olgát kémlelve, hogy milyen bátor ez a kék ruhás nő. A feszültség fokozódásával aztán felgyorsulnak az események, és a három nő már nemcsak egymást figyeli, hanem ugyanazt az eseményt más-más nézőpontból, de gyakori váltással, folyamatosan reflektálva a másik által látottakra, ezek a rövid snittek pedig kifejezetten izgalmas képsorokat eredményeznek. 

Mi tagadás, Buchsteiner drámája színpadra termett, nagyszerű alapanyag, az előadás rendezője, Forgács Péter pedig megtalálta azt a színpadi formát, amivel teret enged három felkészült, remek színésznő rendkívüli alakításának. Bodnár Erika ül középen, s amennyire jóságos, szelíd és empatikus a történet kezdetén, éppen annyira józan és magától értetődő az a gyűlölet, amivel az előadás záró sorait mondja el. Hozzá hasonlóan Fullajtár Andrea is meggyőző, akihez alkatilag igazán passzol Tamara rapszodikus karaktere: ideges, feszült, nyers és szókimondó, ugyanakkor nagyon jól áll neki, és az előadásnak is kifejezetten jót tesz jellegzetes, fanyar humora – Olga részvétnyilvánítására például kurtán azt feleli, „vagyunk itt még páran özvegyek”. Füzér Anni jelmezei kivétel nélkül találóak, de különösen Zura esetében, akinél egyetlen kapucnis pulcsival helyettesíti a csadort, ez pedig lehetőséget kínál Pálmai Annának arra, hogy újraértelmezze a fátyolos tekintet fogalmát: lenyűgöző az a rezzenéstelen, átszellemült tekintet, amivel Zura fanatizmusát érzékelteti, akárha tényleg fátylat viselne, persze az előadás végére a fátyolos tekintet eredeti jelentése kerül előtérbe.

S hogy mindezek után miért ne lehetne felhőtlen az öröm? Azért, mert keveseknek jelent sokat, hogy a Török Tamara által fordított dráma szövegének antológiában volna a helye, és hogy az előadás afféle színházi road show keretében sikerrel vendégszerepelhetne szerte az országban. Azért, mert a sokaság terrortámadásból se értene. 

LÉNÁRT ÁDÁM

 

NKA csak logo egyszines

1