A Hevesi Sándor Színházban a kezdetekre visszanyúló hagyománya van a beavató színháznak. Saját középiskolás koromból emlékszem ilyen feldolgozásra, az 1983-as, Halasi Imre rendezte Antigonéra. Az azóta eltelt évtizedek során szinte folyamatosan voltak hasonló előadások, ezek azonban általában a színházban zajlottak, és diákok nagyobb csoportjaihoz, többnyire egy nagyszínháznyi közönséghez szóltak. Az utóbbi években voltak klasszikusokat feldolgozó, a kulcsjeleneteket kiemelő, azt a rendező irányításával megbeszélő-kommentáló beavató előadások (mint például a még az elmúlt évadban is játszott Rómeó és Júlia Tompagábor Kornél rendezésében), illetve tematikus összeállítások, mint a Hamlet-fordításokat feldolgozó program (Tucsni András munkája 2009-ben).

Az idei évadtól azonban határozott irányváltás történt, Tantermi Deszka címszóval tanteremszínházi előadások váltották fel a korábbi beavató színházat. Nem minden előzmény nélkül, ugyanis már az elmúlt évadban összeállítottak a Scapin furfangjai című előadáshoz (Naszlady Éva rendezése) egy feldolgozó foglalkozást. Itt azonban még nem az osztályteremben, igaz, nem is a színházban, hanem egy külső helyszínen, a Zsinagógában megtartott előadáshoz kapcsolódott egy-két nappal később egy már az iskolában szervezett, egy osztálynyi diákhoz szóló foglalkozás. Ennek keretében a darabban megjelenített karakterekhez, az ott látott élethelyzetekhez kerestek mai kapcsolódási pontokat, játékos, a színészekkel közös improvizációt is felsorakoztató feladatok segítségével. 

Az első, valóban tanteremszínházi előadás a 2011 szeptemberében bemutatott Csak Rómeó és Júlia volt, Sztarenki Pál és Madák Zsuzsanna rendezésében. A két főszereplőre (Madák Zsuzsanna és Barsi Márton alakításában), néhány jelenetre és egyórás játékidőre karcsúsított, külsőségeiben mára hangolt darab kapcsán az adaptáció kérdését járták körbe. 

Katona Kornél, Lőrincz Nikol, Bellus Attila, Ecsedi Csenge, Zsíros Viktor és Magyar Cecília

Az idei második osztálytermi bemutatóhoz kortárs darabot választottak: Háy János Völgyhídját. Az általam látott előadást a helyi Csány László Közgazdasági Szakközépiskolában, 10. és 11. osztályos, vagyis 16–17 éves diákoknak játszották, és azt is hozzá kell tennem, hogy a színház próbatermében tartott premier után ez volt az első alkalom, hogy „élesben”, vagyis tantermi közegben, csak diákoknak és néhány tanárnak adták elő. 

A szokásos tantermi kellékeken kívül két nagyobb, hasáb alakú, hídtraverzekhez hasonlóan áttört szerkezet és két henger alkotja a díszlet meghatározó elemeit. Lehet rájuk ülni, kollégiumi hálótermet és persze hidat építeni. Amikor bemegyünk a terembe, a színészek ott már élik a maguk életét: beszélgetnek, rajzolgatnak, elvegyülnek közöttünk. Az előadás előtt azonban Madák Zsuzsanna (a darab rendezője és dramaturgja) beszélgetést kezdeményez a gyerekekkel a trágár beszéd színpadi létjogosultságáról, arról, hogy e tekintetben is mennyit változott a nyelv és a közízlés. Ezzel el is éri, hogy előadás közben se így, se úgy nem kommentálják a hallottakat, röpködjenek bármilyen szaftos kifejezések a levegőben. (Bár gyanítom, ezt a kamaszokkal jóval könnyebb elfogadtatni, mint tanáraik és szüleik egy részével.) A ráhangolás jegyében Bellus Attila (aki egy személyben formálja meg az apát és két tanárt is) a darabban többször felmerülő Quo vadis, domine? kérdés bibliai hátterét is elmagyarázza.  

Következik az előadás, amelyben a jelenetek jó ritmusban követik egymást, a cselekmény – a váltott szerepek ellenére is – könnyen követhető. Hangsúlyos elem a zene, Ágensé és Máriás Zsolté, de hallunk népdalt Misurák Tündétől, rapet Katona Kornéltól (a szövegét ráadásul egy csányis diák, Balla Benjámin írta), valamennyien együtt Kispál és a borz-nótát énekelünk, és mindehhez a színészek mindegyikének van valamilyen ritmushangszere is. A Kolibri Színházban játszott ősbemutatóhoz képest, amelyben a szerepek egy részét bábok játsszák, itt a tragikus sorsú szerelmespár, Péter (Zsíros Viktor) és Zsófi (Ecsedi Csenge Berta) jelenik meg néha bábu alakban is, mégpedig Ken és Barbie babaként.  

Mindez azonban nem tereli el a figyelmet a darab tétjéről: a kamaszkor sokszor életbe vágó válságairól, ezek megélésének és túlélésének mikéntjéről. Háy János a veszprémi viadukton elkövetett tinédzser öngyilkosságok lehetséges hátteréből kiindulva darabját azoknak ajánlotta, akik „túl akarják élni a felnőttek rémuralmát és azoknak, akik túlélték és felnőttek lettek”. Az ajánlás ellenére a darab nem csak „a felnőttek rémuralmát” vizsgálja, ugyanúgy felveti a kortársak és az egyén felelősségét is. Pontosabban nem is felelősöket keres, inkább az okokat próbálja sorra venni. Ott van mindjárt az apa, akinek a felületes figyelme csak addig terjed, hogy nyárra legyen meg az ingyen munkaerő a csónakkölcsönzőjébe, különben meg se hallja, amit a fia mond neki. Az anya a jobb a békesség jegyében a szótlan tűrést választja a fia melletti kiállás helyett. Misurák Tünde visszafogott eszközökkel, van, hogy csak néhány pillantással érzékelteti a ki nem mondott, elfojtott érzelmeket, indulatokat. A felnőttek világát képviselik még a tanárok. Bellus Attila az apa mellett két, nagyon különböző tanárkaraktert is elénk állít, pontosan, túlzások nélkül: a gyerekeket és saját magát egyaránt utáló kollégiumi nevelőtanárét, aki ennyi erővel egy csirkekeltetőben is dolgozhatna, és a jó szándékú idealistáét, akinek a kezéből azonban kicsúszik az osztály irányítása.  

A fiú szerepében Zsíros Viktor (aki nem keveset fejlődött a tavalyi beavató előadás, a Rómeó és Júlia Rómeója óta) fokozatosan válik átlagos kamaszból gyanakvó, aztán már paranoid módon féltékeny, a világot csak szeletekben látó fiúvá. Dedát, a harsány hangadót és a szabadság bajnokát Barsi Márton formálja meg, intenzíven és energikusan. A gyerekeknek persze – ahogy ez később, a beszélgetés során kiderül – ő a legszimpatikusabb szereplő, de azért azt is látják, hogy az iskolatársak közül ő az, aki a legnagyobbat löki Péteren a szakadék felé az „élj gyorsan, halj meg fiatalon” filozófiájával. Péter szerelmét (és Deda húgát), Zsófit, Ecsedi Csenge Berta játssza: szerelmes kamaszlány, aki azonban egyre nehezebben viseli Péter kisajátítási törekvéseit, annak veszélyeit azonban nem ismeri fel. Megjelennek még az (osztály)közösségek olyan jellegzetes szereplői, mint az a bizonyos harmadik fiú (a színlap is így nevezi), aki a két barát, Péter és Deda mellett mindig csak mellékszereplő lehet (Katona Kornél), vagy a jó tanulósága, alkalmazkodása miatt strébernek kikiáltott Juli (Magyar Cecília) s a barátnő, akivel mindent meg lehet és kell beszélni (Lőrincz Nikol). 

Misurák Tünde, Zsíros Viktor, Bellus Attila és Ecsedi Csenge

A díszletelemek híddá alakulnak, Ken magával rántja Barbie-t a mélybe. A néma csendet a rendező, Madák Zsuzsanna töri meg, következik az egyórásra tervezett foglalkozás. Mégpedig egy körkérdéssel: ki melyik szereplővel tudott azonosulni, ki állt hozzá a legközelebb. A válaszok egy része a szereplő megnevezésére szorítkozik, különösebb indoklás nélkül, de vannak, akik bővebb magyarázatra is vállalkoznak. A további feladatok a szereplők közötti viszonyrendszerre, az apa–fiú párbeszéd elindítására vonatkoznak. A korábbi előadásokhoz kapcsolódó foglalkozásoktól eltérően most nem alakítanak ki kisebb csoportokat, így – felkészülés, külön megbeszélés nélkül – a gyerekek nehezebben szánják rá magukat a szereplésre. A jelen lévő négy tanárnő közül ketten többször is próbálnak segíteni, előrébb lendíteni a beszélgetést, ami nem tűnik szerencsés megoldásnak. 

Ahogy az a pedagógusoknak szánt ismertetőből kiderül, a foglalkozáson nem az öngyilkosság kérdését kívánják fókuszba állítani, hanem a kamaszkori útkeresés dilemmáit. Ugyanakkor megkerülhetetlen, hogy erről is szóljanak, a hozzászólás mikéntjéhez pedig Bodor Péter pszichológus segítségét kérték. Így szó esik a lehetséges okokról, az osztálytársak, barátok odafigyelésének fontosságáról, a foglalkozás végén pedig egy olyan játékra kerül sor, amelyben az egyik oldal a szakadék felé taszító ördögi, a másik oldal pedig az életben megtartó angyali érveket gyűjti össze és kiáltja oda a középen az érvek hatására ide-oda lépegető fiúnak. Itt persze győz az élet, még ha kis dramaturgi-színészi segítséggel is. 

A színház művészei az elmúlt egy–másfél évben negyvenöt tantermi foglalkozást tartottak Zalaegerszegen és a környékbeli, zalai–vasi iskolákban. Ezekből jómagam hármat láttam, így tapasztalhattam, hogy mennyi minden befolyásolhatja a foglalkozások sikerét. Az adott iskolai közösség összetétele (voltam kollégiumban, gimnáziumban és most szakközépiskolában tartott foglalkozáson is), a gyerekek előismeretei, viszonyuk az adott előadáshoz, a tanárok aktivitása-passzivitása, a feladatok, játékok testreszabottsága, aktivizáló ereje és még sorolhatnám. Minden alkalommal azt tapasztaltam, hogy a program megszólította a gyerekeket, valóban részesévé lettek a történteknek, nézőből befogadóvá váltak, mindennapjaik része lett a hozzájuk, közéjük elvitt színház. Még inkább így van ez a Völgyhíd esetében, hiszen, ahogy az egyik lány kifejezte: „a mi osztályunkban is pont ilyen fazonok vannak”. Egy kifejezetten jól működő, erőteljes és dinamikus előadást láthattak, és egy kiforróban lévő, de jó irányba indult foglalkozás részesei lehettek.

TURBULY LILLA