A tatabányai színház kamaratermében Guelmino Sándor rendezésében (és alighanem fordításában/átigazításában) mutatták be Henrik Ibsen Nóra című drámáját. A produkció különösen izgalmas vonása, hogy nem pusztán ellentmondásokkal bír, de valamiképpen szemet és fület nyittat azokra a kisebb-nagyobb érthetetlenségekre is, amelyeket maga a darab tartalmaz. Én legalábbis mind ez idáig nem figyeltem fel például arra, hogy itt éppen kineveztek bankigazgatónak egy olyan jogászembert, Torvald Helmert, aki elítéli a kölcsön- és hitelügyleteket. Vagy hogy Krogstad miképpen fogadhatta el Nóra kezeséül az apját, aki Helmer utalásai szerint aligha számított üzletileg megbízhatónak, ráadásul nyilván nem rendelkezett vagyonnal. (Ha lett volna vagyona, annak bizonyára Nóra az örököse, ami talán megoldhatta volna a kölcsön visszafizetését.)
Guelmino Sándor rendezésének problémái abból az egyébként módfelett praktikus és életrevaló ötletből fakadnak, hogy a drámát a jelenbe helyezi, mégpedig igen jól szituált, „rózsadombi” környezetbe. Cziegler Balázs széles díszlete tágas, világos, kissé rideg családi házat mutat. Egyfelől reális ez az elegáns, személytelennek ható, dekoratív otthon – plazmatévével, bársarokkal, szobabiciklivel, ezüstszínű műkarácsonyfával –, másfelől asszociatív is. Akárha egy bankigazgató párnázott ajtajával burkolták volna a nappalit: csupa szegecselt műbőr felület a fal. A balszélen kialakított, színében és anyagában harmonikusan illeszkedő mászófal is inkább szimbolikus menekülő útvonalnak tekinthető, mint valóságos szobabelsőnek. (Vagy csak le vagyok maradva a modern lakásdizájn friss trendjeiről.) Ezen a térfélen teker bőszen a szobabiciklin Torvald Helmer (Crespo Rodrigo), miközben mi a nézőtérre érkezünk. Zenét hallgat és mobiltelefonál, majd edzésadagja végeztével átnyújtja a személyzetnek (Tóth Rita) a spricnit és a törlőt: ő takarítsa el a verítéket.
Major Melinda és Balsai Móni (fotó: Sipos Zoltán)
A Helmer ház látványa jólétet, már-már fényűzést sugall, ami zavarbaejtően nincs összhangban avval, hogy hőseinknek eddig – mint elhangzik – a fogukhoz kellett verniük a garast, és csak most ér majd véget a templom egere korszak, amikortól is a családfő elfoglalja bankigazgatói állását. Az is sejthető, hogy egy ilyen háztartás rezsijéből, kosztpénzéből és a Balsai Móni Nórájára minden bizonnyal rászánt jelentős ruhapénzből könnyebb lehet törlesztőrészleteket lecsipkedni, mint egy szerényebb otthonban. Nóra alapproblémája tehát aligha a jogilag kétes kölcsönüzlet menedzselése. Sokkal inkább a titokban tartása. Bár amit ez ügyben a tatabányai címszereplő megtehet, azt minden további nélkül megteszi. Mármint hogy hazudik. Rutin és természetesség mutatkozik ebben a tevékenységében. Nem vett édességet – mondja a férjének valószínűleg napi rendszerességgel, s a puszedlit a mászófalon rejtegeti. Nem járt itt senki, nem történt semmi – feleli a kérdésekre. Hazugságait a házastársi meg nem értés szüli, vagyis az a rend, amelyben mindennek olyannak kell lennie, amint azt Helmer elvárja. Crespo Rodrigo Helmere egyfolytában nevel, előír, megkövetel, és nyilvánvaló, hogy fegyelmezett, fojtott agresszivitása bármikor fizikai terrorba is átcsaphat. Nórának ebben az előadásban egy fegyvere van vele szemben, de avval maximálisan él is. Ez a fegyver a női csáberő. Nem pusztán ösztönösen, hanem tudatosan használja, tisztában lévén avval, hogy Torvaldot nemi igába fogta. (Cziegler Balázs nem véletlenül tervezett bele a nappaliba a két szint közé egy fémrudat, amelyen a Helmer gyerekek bizonyára úgy csúsznak le fentről, mint a tűzoltók riasztáskor, Nóra pedig adandó alkalommal szexisen táncolhat-tekereghet rajta.) Nem vitatva el azt, hogy Torvald és Nóra szeretik egymást, kötődésük mégis látnivalóan a testi vágyon alapul. Innen nézve azonban nehezen magyarázható a házasság megrendülése. Miben áll Nóra csalódása? Vajon miért vár nagyvonalú fellépést és áldozatosságot egy olyan Helmertől, akinek a nadrágjában dobog a szíve? Mire számít attól a férfitól, akit minden kisebb és nagyobb ügyben félrevezet? És megoldja-e akár csak a legminimálisabb szinten is Nóra életét a távozása? Lelépni ma egy luxusvillából? Otthagyni a férjnek lakást, gyereket? Azután hogyan tovább, ha se munka, se pénz, se egzisztencia? Csak a szép teste az övé. Ugyan mi másból lenne megélhetése? Ezentúl majd nem Helmer sliccéhez nyúlkál, hanem valami más pasaséhoz. Alighanem ez a képlete egy 2012-es, Ibsentől már távolodó Nórának.
Érdekes jelensége az előadásnak Major Melinda vörös loboncú, disztingvált, feszes, elszánt, kicsit bisszig Kristinéje, aki valószínűleg hamar felméri a helyi viszonyokat, és alighanem ugyanarra juthat, mint a néző. Hogy tudniillik Torvaldra női vonzerővel lehet hatni. Kristine állást szerezni érkezett a városba, de ha nem jönne közbe Egyed Attila heves vérmérsékletű, elvörösödő fejű Krogstadja az újratöltött érzelmeivel – Guelmino már-már romantikus nagyjelenetté rendezi az egymásra találásukat –, akkor a mutatós özvegyasszony a jövőben talán Torvald fejének elcsavarásán fáradozna a bankban.
Helmer és Nóra házasságának érzelmi és tematikus skáláját meglehetősen szűknek mutatja a rendezés. Testi vonzódás, némi infantilis játékosság, sok peda- és demagógia – ez minden, ami az együttélésüket jellemzi. Crespo Rodrigo játékában nem ritka az inkább nagyszínpadra való külsőség. Látványos mimika (feszült arckifejezés, merev nézés) és kevés átmenet az emocionális állapotok között. A legteljesebb mértékben akkor hat a színész által megformált alak helyénvalónak, amikor Nóra szakít vele. Főként erre látszik jónak ez az ember, hogy otthagyják. Ugyanakkor helyenként Crespo Rodrigo is áldozatává válik a markáns rendezői elképzelésnek, amely tart valahonnan valahová, de azon belül a részletek néha egyáltalán nincsenek a helyükön. Crespo Rodrigo tekintélyelvű Torvaldjáról alkotott képünkbe nem illik bele például az a kis intermezzo, hogy amikor a házvezetőnő elkéri tőle a kocsit – csak mert esik az eső, s neki kell kézbesítenie Krogstad felmondólevelét –, szó nélkül odadobja neki a slusszkulcsot. Mintha érdekelné egy pillanatig is, hogy elázik a személyzet vagy sem.
Balsai Móninak szintén több ízben máshogyan kell viselkednie – Ibsen forgatókönyve nyomán –, mint ahogyan ebből a Nórából következne. Mindenekelőtt: ugyan miért sértődne és haragudna meg ez a nő amiatt, hogy nemi vonzereje nemcsak férjére hat, hanem férje barátjára, Rank doktorra is, akinek képében Honti György elegáns fekete angyalként jelmezbálozik? Avagy: miért pont akkor tagadná meg férjétől a szexuális szolgáltatást – amelyet kényelméért, jólétéért és bizonyos mértékű hatalomért cserébe nyújt –, amikor a bálról hazajőve amúgy is legfőbb érdeke volna a férje kedvét keresni és a postabontást késleltetni? Balsai Móni alakításának dicsőségére szolgál, hogy a színésznő jobbára képes elterelni figyelmünket a nem stimmelésekről. A koncepció nehezítő/ellehetetlenítő követelményei ellenére is sikerül egységes, konzekvens, valósnak tetsző asszonyszeméllyé összedolgoznia a figurát. Egy megróhatatlan nővé, aki mélységesen hisz a saját ártatlanságában, naivitásában és jóságában. Csöppet idegessé válik, izgul, izegnek-mozognak az ujjai, amikor hazudni vagy éppen bevallani kell, ez némiképp kényelmetlen számára. Mélyen megélt szexuális és pozicionális nőiségéből valószínűleg nem fog kinőni soha. Biztosra vehetjük, hogy házasságból házasságba vezet majd az útja. A férfiakra és férfiakból épített világ az otthona.
STUBER ANDREA