„Minden szerepben felfedezzük” – ezzel a címmel jelent meg 1981-ben Földes Anna interjúja Kézdy Györggyel a Nők Lapjában, és ezzel az interjúval kezdődik a 2011-es portrékönyv is. Nem véletlenül, a mélyreható beszélgetés hangvétele megalapozza a könyv hangulatát, és egyben igazolja a célkitűzését, miszerint nem kíván sem monográfia, sem szakkönyv lenni, csak segíteni az olvasónak, hogy közelebb kerüljön Kézdy Györgyhöz, mintha szemtől szemben ülne az interjúalannyal.
E cél megvalósítása érdekében a könyv a színész jellemének, személyiségének megrajzolására törekszik, a szerepeken keresztül a művész hiteles ábrázolására koncentrál. Földes Anna finom érzékenysége már a nyitó interjúban megmutatkozik, és a portré egészét meghatározza.
A színész 75. születésnapjára megjelent kötet átfogó képet ad a pálya fontosabb állomásairól, többnyire időrendben haladva, olykor előre- és visszatekintő utalásokkal, amelyek jól követhetővé teszik az életút bemutatását. Megszólalnak a színésztársak és rendezők, akikkel Kézdy együtt dolgozott, anekdotákkal fűszerezett visszaemlékezéseik olvasmányos stílusban jelenítik meg a közös élményeket. Minden lényegesebb előadásról fényképet közöl a könyv, ami nagyban hozzásegíti az olvasót a színészi játék vizuális elképzeléséhez, az élmény felidézéséhez.
Hosszan, részletesen kidolgozottak olyan momentumok, amelyek különösen nagy szerepet játszottak a művészi pálya alakulásában. Az első gimnáziumi diákelőadás jól példázza ezt: az 1954-es Az ember tragédiája az első valódi színészélményt adta Kézdynek. A szerző mind a sikeres (A Janika, Szolnok; Csíksomlyói passió, Várszínház; Caligula helytartója, Szolnok), mind a sikertelen (III. Richárd, Szolnok) előadások esetén megpróbál az előadások mélyére hatolni: milyen színészi eszközöknek, társulati együttműködésnek volt köszönhető a siker, és mik lehettek a bukás okai, hogyan élte meg ezt a színész. Hiánypótló beszámolót olvashatunk Harold Pinter Senkiföldje című drámájának 2006-os ősbemutatójáról a Budapesti Kamaraszínházban, melyben Kézdy Spooner szerepét játszotta. A szerző rámutat, hogy a hazai színházkritika figyelmen kívül hagyta az előadást, még egy rövid írás sem jelent meg róla. Ebben a fejezetben részletesen elemzi Kézdy alakítását, Spooner ambivalens szerepének érzékeny megformálását.
Két külön fejezet szól Kézdy György önálló előadóestjeiről: a pécsi évek alatt született Ki kérdezett? című Karinthy-estről és a Zelk Zoltán, Orbán Ottó, Lázár Ervin, valamint Karinthy Frigyes műveiből összeállított Ákombákom című előadásról. Utóbbi megtekinthető a könyvhöz csatolt DVD-mellékleten. Az előadás díszlete rendkívül egyszerű, a berendezés pusztán egy kisasztal és egy szék – az est színpadtechnikai elemek helyett a monológokra épít, a Kézdy jellegzetes hangján megszólaló művekre. A középpontban A cirkusz című Karinthy-novella áll, amely a Ki kérdezett? előadóestnek is a leghangsúlyosabb eleme volt, és Kézdy ars poeticájává vált. Az önálló estek különleges jelentőségűnek számítanak a színész pályáján: a mellőzések és nehézségek után saját hangját találta meg ezekben az előadásokban, amelyek rendkívül sikeresnek bizonyultak, Karinthy-estje több mint ötszáz előadást ért meg.
Pályakezdőként (majd később is) Kézdyt nem a főszerepek, hanem a karakterszerepek találták meg, „évtizedeken át visszatérő gondja, problémája lehetett saját helye, »besorolása«: folyamatosan foglalkoztatta, hogy mit jelentenek, milyen művészi távlatot és lehetőséget biztosítanak a színésznek a karakterszerepek”. (34. o.) Ahogy a szerző többször is hangsúlyozza, Kézdy György egyik legalapvetőbb művészi jellemvonása, hogy mindig kívül maradt a színházi világ fősodrán. „Én soha nem voltam, és nem is leszek divatban. Engem eddig ötszázhuszonötször fedeztek fel, és ugyanannyiszor felejtettek el” – mondja a művész az 1981-es interjúban. Talán épp ez járult hozzá, hogy egész életében független, határozott, folyamatos tökéletesedésre törekvő színész tudott maradni.
DOMBI ANIKÓ