Füst gomolyog a színpadon az előadás nyitóképében, aztán később a „smoke” vagy a „smoking kills” vetített transzparens jelenik meg egy-egy jelenet fölött. Erős jelzése ez annak, hogy a darab egyik rétege nemcsak ténylegesen, de képletesen is a dohányról vagy inkább a dohánynélküliségről, a szegénységről szól. Szecsuan lakossága nélkülözik, de ahelyett, hogy összefogna, csak siránkozik, és sem magán, sem másokon nem segít. Csak Sen Te, az örömlány fogadja be a városba látogató isteneket, és kezd a tőlük kapott pénzzel új életet. De lehet-e jónak maradni egy kegyetlen, elembertelenedett világban, vagy alkalmazkodni kell a körülményekhez azért, hogy a felszínen maradjunk? S ennek a felszínen maradásnak mik a határai? Meddig és mitől jó az ember, s ezt mi vagy ki dönti el? 

Mert Sen Te az istenek pénzéből befektet, és egy dohányboltban próbálja megtartani önmagát. Ahhoz azonban, hogy ne zsigereljék ki, álruhába bújva Sui Tává, vagyis tekintélyt parancsoló férfivá kell változnia, aki ugyanolyan eszközökkel él, mint a környezete. Csalásra csalással, erőszakra erőszakkal, hazugságra hazugsággal reagál. De lehet-e a szemet szemért, fogat fogért elv célravezető? Igaz-e, hogy az érzelmeknek nincs helye egy erőszak vezérelte világban? S elfogadjuk-e, hogy valahol mindkét véglet bennünk lakozik? Tudomásul vesszük-e, hogy a jó a rossz nélkül nem létezik?

Mert Sen Te is változik. Testét áruló utcalányból a szerelmet kereső nővé, gyermekét a szíve alatt hordó asszonnyá. Jang Szun, a pilóta Sen Te belső szépségét használja ki, és próbálja pénzét megszerezni azért, hogy megvalósítsa saját álmait. Mint minden (tan)mesében, a jónak győzni muszáj. Jang Szun lelkiismerete is működésbe lép, és a dohánygyári robotban felsejlik annak esélye, hogy jobbá válik, mint annak előtte. De szabad-e a másik embert saját szemüvegünkön keresztül nézni? Mit kell tennünk azért, hogy leüthessük magunkról a billogot? És megkapjuk-e az esélyt arra, hogy újrakezdjünk?

20 Joembert - DSC_6750Fesztbaum Béla és Eszenyi Enikő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Bertolt Brecht műve alkalmas arra, hogy Sen Te példázata legyen. Nem is kell elhagyni a Vígszínházat, csak egy évtizedet visszamenni az időben. Ilyen volt Zsótér Sándor kimerevített gesztusokkal eltartó rendezése Börcsök Enikő címszereplésével, melyet A szecsuáni jóember címmel mutattak be 2001-ben. És Brecht műve alkalmas arra is, hogy egy társadalom állapotának modellje (és segélykiáltása) legyen. Michal Dočekal rendezése ez utóbbit célozza meg. És ehhez az elképzeléshez – mint ahogy azt Gellért Endre a magyarországi bemutatón is tette – beszédesebb a Jóembert keresünk cím választása.

Térey János író-költő és Kovács Krisztina dramaturg újrafordította a drámát. Szikárabbá és helytől (időtől) függetlenebbé vált a szöveg, bár Nemes Nagy Ágnes korábbi fordítása sem mondható avíttasnak. 

A Vígszínház színpadán eltörpülhet az ember. Ezt a térbeli adottságot jól aknázza ki Martin Chocholoušek színpadképe. Fémes fénnyel megvilágított dobozszoba, mely elvész a nagyváros tárolói, betonrengetege és szürkesége között. (A vetített háttér Frantisek Pechacek munkája.) E térben parányivá és védtelenné válik a benne létező.

Sen Te körül nincsenek mások, csak igazi és női ruhába bújtatott férfiak. (A karakteressé tevő, a lepusztultságot is visszaadó és Sen Te esetében a folklórba is visszavezető ruhák Kateřina Štefková munkáját dicsérik.) Ez egy ilyen, edzett lelkekre kitalált világ. Színészileg veszélyes terep, túlzásokra, öncélúságra csábít. De alkalmas arra, hogy a színészek eltartsák a figurákat, és felmutassák a bennük meglévő kettősséget. Csak egy pillanatra kelt derültséget, ahogy Telekes Péter szűk kiskosztümben, ondolált hajjal, borostásan adja a kérlelhetetlen háztulajdonosnőt, aztán már csak a karakteres eltartottság marad. A három isten (Telekes Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron) több alakban jelenik meg, egyfajta helyettesíthetőséget demonstrálva, színészileg pedig eleget téve annak a brechti szabálynak, hogy nem kimunkált jellemek, hanem felvillantott karakterek mozognak a színpadon. Ezt a vonalat erősíti Lukács Sándor mosolytalan arcú, hírvivő Sin asszonya is. Lengyel Tamás a pilóta szerepében a számító rossz mellé odateszi, felcsillantja a jobbnak lenni igényét. De nemcsak a jó és rossz egysége jelenik meg az általa megformált alakban, hanem a férfias megjelenés mellé társított, nőkhöz rendelt hisztéria is. Ugyanez a kettősség érhető tetten Kerekes József Su Fu fodrászában is. Kifelé nemes lélek, de ha eltervezett útját keresztezik, ösztönből tör ki belőle az agresszió. 

Mészáros Máté vízárusa mint egy krónikás kíséri végig Szecsuan életét, de egyben a szegény emberek csapdahelyzetének a megtestesítője is. Ha szárazság van, lejárhatja a lábát, míg valahol vizet talál, ha pedig esik, akkor víz ugyan van bőven, de senkinek sem kell a portékája.

Dočekal rendezése nem nélkülözi az érzelmeket. Miért is tenné, hiszen enélkül nem mutathatná fel a Sen Te-lét lényegét. Mert nála ő a központi figura, aki felé igyekeznünk kell. Eszenyi Enikő egészen kivételesen szép alakításban mutatja fel a stációkat. Az utcalányság inkább csak háttérismeret, ami eleve magában hordja a jóság paradoxonját. Angyali mosollyal az arcán tesz jót mindenkivel, miközben saját helyzetét rontja folyamatosan. Eszenyi Sen Téje maga az érzelem ebben az érzelmileg fogyatékos korban. A fehér a szürkék között. Ezért is telitalálat, hogy Sen Te természetességét egy minden ízében mesterkélt Sui Tával ellenpontozza. Elmaszkírozott, elnagyolt mozgású, karcos hangú, világhoz torzult bohóc. És Eszenyi szuggesztíven vándorol a figura két énje között, egy-egy apró jelzéssel-kilépéssel belebugyolálva az egyikbe a másikat. De Eszenyi eljátssza a vak szerelmest és a születendő gyermekéért bármire képes nőt is. Érzelgősség nélküli líra jellemzi Sen Téjét, amit hideg racionalitással megalkotott Sui Tával ellenpontoz. Ritka szép színpadi pillanat Sen Te és a pilóta megismerkedése. Két egymásba kapaszkodó, sebzett ember a végeláthatatlan, szürke univerzumban. 

A rendező a darabot záró tárgyalásos jelenetben ledobatja a maszkokat, az egy sorba állított székeken öltönyös bírák ítélkeznek Sui Ta/ Sen Te fölött. Azok, akik annak előtte megélői, elszenvedői voltak a történetnek. Ilyen könnyen felejtünk? Ennyivel egyszerűbb pálcát törni mások felett? A rendező csak felveti a kérdéseket, a válasz nem a színpadon születik.

Akár itt zárulhatna is a darab. Kerek, egész. De Brecht – akárcsak Shakespeare – írt egy civil epilógust. És Eszenyi Enikő – akárcsak hajdan Rosalindaként – kiáll a függöny elé. Csődről meg nézői támogatásról beszél. Így rímel egymásra a színház és Szecsuan. De a kérdések mellett egy optimista óhajtást is érdemes magunkkal hazavinni: „Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!”

CSIZNER ILDIKÓ

 

NKA csak logo egyszines

1