Kivételes estének ígérkezett, amelyet érdemes – a halasztott premiert is – kiböjtölni. Az éppen harmincéves Katona József Színház először mutatott be gyerekelőadást, bár „családi” színházként ajánlja. Bizonyára azért is, hogy a csemetékkel együtt minél népesebb família látogasson el a Pinokkióra, szűk esztendőkben így szaporítva a nézők számát. Ahogy a musicalnek beillő Woyzeckkel is csábíthatják a zenés színházért rajongókat. Hadd sokasodjon a törzsközönség e jeles teátrumban, amelynek rendezőitől sem lehet idegen, hogy az aprónép kedvére tegyenek.

Különösen akkor, ha visszaidézik kaposvári múltjukat. Amikor az „egy város – egy színház” jegyében gondoskodtak a kicsinyek színházi igényeiről is. S nem úgy – mint akkoriban és azóta is sokhelyütt –, hogy csupán afféle kötelező feladatként, maradék pénzből, maradék tehetségből letudják a gyerekelőadásokat. A szép emlékű mesejátékok között ott van az a Pinokkió-változat is, amelyet idestova négy évtizede Ascher (az akkori színlapon még Aser) Tamás rendezett, s felújított még a hetvenes években, és pár év múltán megrendezett a Budapesti Gyermekszínházban is. Eszerint nem unta meg az életre kelt fabábu történetét, amelyet nemcsak Carlo Collodi mesélt el, majd Alekszej Tolsztoj foglalt regénybe, de időről időre megelevenedett filmvásznon is, képernyőn is (1911-ben, a némafilmes korszakban, 1940-ben Walt Disney, 2002-ben pedig Roberto Benigni jóvoltából, 1971-ben tévésorozatként). Az eredeti mesét ültette a kaposvári színpadra Litvai Nelly, aki sokat tett a felnőttekével egyenrangúnak tekintendő gyermekszínház ügyéért.

Most a kalandos mesét Parti Nagy Lajos fogalmazta át – úgymond – „gyerekbábthrillerré”, aki a kilencvenes évek derekától színművekbe is oltja játékos, ironikus, a művelt köznyelv szabályait le-lerázó stílusát. Amikor felbukkan a neve a színlapokon, felmerül a gyanú, hogy gyakran éppen ezért kérik fel akár fordításra, akár adaptálásra. Munkálkodása humort ígér a nagyérdeműnek, de némi fenntartásra is késztet. A Pinokkió láttán megnyugodhatunk, hogy nem ragadtatta magát túlzásokra. Vannak persze szokásos nyelvi rontások („Megni lehet, hogy megmondtam”), szándékos ragozási vagy akár szóképzési tévesztések (guggolhatol, hálátalan, volnák), mégsincs ezekkel mértéktelenül agyontűzdelve a szöveg. Még a frivolitások is (Ki a szaftom! Ki a fagottomat érdekli! Hülye csipa!) beleférnek a „korhatáros” kívánalomba. (Sajnos öncélú poén is akad, mikor az aligha költészetbarát gazfickó József Attila-idézettel – „ez a mi munkánk; és nem is kevés” – szól. Más helyzet, amikor a poétikus lelkű bohóc szájára jön egy kifacsart Goethe-sor – „Immár minden bércet csend ül” helyett „Immár minden bércen csendőr”.)

De mindez végül is a nyelvi öltözete a szövegtestnek, amely epikus fogantatása ellenére virulensen életrevaló a színpadon. Parti Nagy Lajos nem vész el a megannyi fordulat között, amelyekre Pinokkió, illetve Burattino históriáját fűzték az irodalmi elődök. Nem kíséri sorsát tündér, nem állja útját óriáskígyó, nem kerül cetgyomrába. Nem kap aranykulcsocskát sem, amely egy bábszínház ajtaját nyitná. Ám most is odavágyik, odajut. Ezúttal nem mesebeli lények térítenék el, hanem köznapi gazfickók, haszonlesők és elvetemültek, ami jót tesz a játék drámaiságának. S annak a gunyoros látleletnek, amely az emberek világáról kerekedik ki. Mégpedig jelenkorunkra érvényesen. Ahol nemcsak attól kell óvakodni, hogy körmönfont bűnözők hálójába kerüljön az emberfia, de attól is, hogy a rend üresfejű őreinek kezére jusson. Ahol a tolvaj nemcsak vadidegent lop meg, de „lenyúlja” azt is, aki a barátjává lesz, s a fogadós is habozás nélkül jócskán felkerekíti a számlát. Mindig akad házizsarnok a munkahelyi – éppenséggel a színházi – hierarchiában, s olyan is, aki főnökének talpát nyalja, míg kollégájának tesz keresztbe. 

Napjainkra utal a látvány is. Nem utolsósorban a sivárságával, amelyet a színpadmély felé szűkülő díszletfalak árasztanak, s a szalagfüggönyös járások harsány színei sem vidítanak fel. Ez inkább elvont tér, amelyet Khell Zsolt hol berendez, hol nem. Kiegészíti a konkrét helyszíneket többé (például kocsmaszeglet) vagy kevésbé (például erdő) realisztikusan jelző elemekkel. S a színpadra kisebb színpadot is telepít egy-egy részletgazdag lakásbelsővel, mint amilyen Pinokkió apjának otthona, nemkülönben a bábprimadonna biedermeier hangulatú „babaháza”. Szó, ami szó – mindez kissé vegyes benyomást kelt. 

Keresztes Tamás és Ötvös András (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A kosztümök sora is elegyesre sikerült, Nagy Fruzsina tervei szerint. Több minden megnyerő. Pinokkió zöld zakócskája, hosszanti csíkos térdnadrágja, keresztben csíkos sálja szépen, korántsem szolgaian követi a fabábu hagyományos küllemét, amelynek „csúcspontja” a piros – a szabadság asszociációját keltő – frígiai, másképpen: jakobinus sapka. (Kakukktojásként bukkan fel egy alterego-bábja.) S az is logikus, hogy más bábalakok jelmezei magukon viselik a színházi tradíciók jegyeit. Így a commedia dell’artét idézi – milyen rosszul esik a nevüket magyarított helyesírással lejegyezni! – Pierró hófehér és Arlekínó kárókockás öltözéke. Még az is rendben, hogy a régi hajasbabák „módiját” követi Malvina. 

Ám a primadonna kutyája, Artemon már azoknak a sorába tartozik, akiknek ruházata nem tükröz világos döntést arról, mennyire hangsúlyozzák a szerepek állatvoltát. S arról sem, mennyire kötődjenek jelenünkhöz. A szóban-forgó eb semmi olyasmit nem hord, ami egy uszkárra emlékeztetne (kérhettek volna hathatósabb segítséget a mozgástervező Duda Évától is, akinek munkája kin jótékonyan meglátszik, kin pedig egyáltalán nem). S a házőrző mellényes, csokorba kötött nyakkendős, szalonkabáttal rokon viselete évszázadokkal korábbról ismerős. Egy csupa toll papagáj ellenben huszonegyedik századunk tinidivatjába illik. Nemcsak az eredeti meséből tudható, hogy a két szélhámos voltaképp egy kandúr‒róka páros, hanem új nevük, Dr. Kand és Rókay Móric is jelzi mibenlétüket, mégis csupán egy kis szőrzetet kapnak a fizimiskájukra, s nagyjából ennyi. Más-más korszak ízlése szerint is öltözködnek, fekete dzseki az egyiken, rőt bársonyzakó a másikon. A harmadik bandatagon viszont melegítőfelső, ami a 2012-es világba illeszkedik. Akárcsak a csendőrök, akik – ha nem is hajszálra pontos másolatban – rendőruniformist viselnek, vagy az úgynevezett csendőrbulldogok, akik harcikutyákra cseppet sem hajaznak, annál inkább kommandósokra. És sorolhatnánk tovább az ide-oda húzó példákat a bábfaragó művész és a bábszínigazgató, tücsök és hattyú, járókelők és fogadóbeliek ruházatából.

Nemcsak szemnek esne jól az egység, de a fülnek is. Selmeczi György zenéje biztonságosan szolgálja ki a színházat. Ez is, az is megáll a lábán, ha külön-külön vesszük a „számokat” (amelyekhez a dramaturg Radnai Annamária írt tiszta rímekkel takarékoskodó, alighanem szándékosan naivitást sugalló dalszövegeket). Van, amelyiket egyszerű dallamosság jellemez, s van, amelyik szikár songokhoz közelít. Egyszer hangulatot fest az éjszakai szálerdőhöz, másszor effekttel látja el a cirkuszi miliőt. Az egyedi hangszerválasztékban persze merőben másra alkalmas a zongora, mint a tuba, a klarinét, mint az ütősök, amelyeket az általam látott előadáson Csengeri Dániel, Peresztegi Attila, Bartek Zsolt s a Woyzeckben is jeleskedő Tömösközi László szólaltat meg. Mégsem születik meg olyan zeneiség, amely átitatná a közönséget hangulatával, vagy akár csak egy-egy betétdallal „fülünkbe mászna”. 

Nem inog meg viszont az a szemlélet, amely éppúgy jellemző a Pinokkióra is, mint Ascher Tamás bármely más rendezésére, felnőtteknek szóló, prózai előadásaira. A gyermekszínház mindmáig hajlamos tapintatosabban ábrázolni világunkat. Nemcsak a „jó” győzedelmeskedik, de a „gonoszok” is olyan kétbalkezesek, hogy nem kétséges, végül elbuknak. Mi több, gyakran meg is javulnak a fináléra. Anélkül, hogy riogatná a gyerekhadat az előadás, nem szépítgeti a mesébe burkolt valóságot. Aminek legszembetűnőbb jegye, hogy a pozitív szereplők is megannyi gyarlósággal küszködnek, olykor szinte alig különböznek azoktól, akik rossz útra tévedtek. Nincsenek makulátlanok, csupaszívek, bájolgó széplelkek. Nem csordulnak túl az érzelmek. Igazat szólva, ennek a tartózkodásnak némileg kárát szenvedi Pinokkió és apja kapcsolata, amely úgy torkollik szeretetteljes végkifejletbe, hogy nincs alkalmuk megtenni a szorosabbá váló ragaszkodás minden egyes lépését. 

Csakhogy a színjátékot alighanem szorította az az időkeret, amelyet gyermeknézők esetén ajánlatos betartani. Ezért is maradhattak el árnyaló részletek. Így is valamivel hosszabb a kelleténél az előadás, amit a bemutató állapotában még lassúság, itt-ott ritmustalanság is terhelt. S nem lehet mondani, hogy minden egyes alakítás azonos intenzitással vívná ki a nézői figyelmet. Nagytapasztalatú színészek úgyszólván „önsúlyukkal” képesek nyomatékot adni jelenéseiknek, még akkor is, ha kevés újdonságot tesznek hozzá a képhez, amelyet pályájukon magukról kialakítottak. Az asztalost, aki mielőtt Pinokkiót megalkotta, csak kereskedett a bábugyerekekkel, Haumann Péter játssza, könnyen vázolva fel egy sörissza, teremtményéhez mindinkább kötődő, az elkóborolt kamaszbábu után kajtató öregembert. A bábszínház hatalmaskodó direktorát Bezerédi Zoltán úgy adja, mint aki rutinosan kezel minden bonyodalmat, rá-ráreccsenve az ellenkezőkre, mígnem elviszi mégiscsak a guta. Ha egyszer csak lehámlanának Kand és Rókay külalakjáról azok a vizuális ismertetőjegyek, amelyekkel e csirkefogókettőst felruházták, félő, hogy életre keltőiket szinte ugyanolyannak találnánk, amilyennek más szerepeikben mutatkoztak. Most is szívesen maradnak középregiszterben, amelyhez Elek Ferenc nyűgös, méltatlankodó felhangokat társít, míg Fekete Ernő fölényeskedő iróniát. Szerepeiben gyakran teszi feljebb és feljebb a lécet Kovács Lehel, ezúttal mégsem sikerült eredeti „fazont”, egyéniséget adnia a cirip-ciripet daloló, amúgy cseppet sem rovarforma Tücsöknek – gúnynevén: Csótanyecnek –, aki leginkább illemtanári minőségében avatkozna bele az eseményekbe. Rajkai Zoltán lerázhatatlan szomszédot, s hol alattomosan, hol nyíltan agresszív bohócfelügyelőt alakít. A bábtársulatot képviseli még Borbély Alexandra bizonytalan karakterű primadonnája. Annál gazdagabban jellemzi Bán Bálint színiegyetemista a fehérbohócot, akinek csupa kéz-láb nyurgasága, szertekaszáló mozdulatai végletesen érzékeny lelket takarnak. Kijut a „gimnasztikából” Pálos Hannának, aki gondosan végre is hajtja azokat a gyakorlatokat, amelyek hattyúként, nyugdíjazott, majd pályaújrakezdő balerinaként, illetve révészként mutatják be, amitől szinte óhatatlanul háttérbe szorulnak a jellembeli sajátosságok. Röpke állati és emberi alakjaiban egyaránt hiteles Tóth Anita. Bármely kortárs drámába átléphetne Ötvös András, aki szűkagyú fakabátként is szolgál, s olyan utcakölyköt elevenít meg, akinek lazaságában, nyegleségében ott lappang a korán szerzett keserű tapasztalat, hogy bármi áron boldogulnia kell.

Köszönhető Carlo Collodinak is, hogy Pinokkió nem afféle sápatagon jellemzett jógyerek. Inkább kis ebadta, aki Keresztes Tamás alakításában megannyi tulajdonsággal gazdagodik. Széllelbélelt, követelőző, vigyázatlan, nem éppen szavatartó, sosem kell a szomszédba mennie egy füllentésért vagy hízelkedésért, amellyel kivágná magát. Rátarti szájhős, akinek valójában könnyen inába száll a bátorsága. Mintha faragott tagjait helyben járó izgatottság feszítené, készen a „rükvercre”. De „startra” is, ha kell. Mert segítőkész is, együttérző, derék. Bizonyos, hogy igazi szív dobog bábumellében. Az este ígéretét végül is a színész váltja be – játéka kivételes.

BOGÁCSI ERZSÉBET