Ha egy könyvet először betiltanak, utána pedig kötelező olvasmánnyá tesznek, az legalább annyit elmond az adott műről, hogy megosztó, provokatív hatással bír. A dán szerző, Janne Teller Semmi című, egzisztenciális alapkérdéseket feltevő ifjúsági regényével éppen ez történt. Ezt a megosztó és provokatív jelleget magamon is megtapasztaltam. Az előadás közben legalább két jelenetnél éreztem úgy, hogy ezt nem kéne, ez már sok – miközben egy átlagos tévéhíradóban nagyságrendekkel több erőszakot láthat a legalább 13 éves kamasz korosztály, akiknek a darabot ajánlják. Azóta is újra és újra átértékelem magamban az előadáshoz, pontosabban a darabhoz, még pontosabban az eredeti mű megközelítésmódjához való viszonyomat, és már eddig is többekkel beszélgettem minderről. Vagyis a Semmi képes arra, hogy gondolkodásra, vitára, átbeszélésre inspiráljon. És ez már önmagában sem semmi.

Maga a cselekmény egy nyolcadikos kamaszfiú alábbi kijelentéséből indul: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezzel Pierre Anthon fogja magát, kivonul az osztályból, felköltözik egy szilvafára (az előadásban egy emelvényre), és onnan dobálja képletesen és valóságosan osztálytársait újabb és újabb nihilista kijelentésekkel, na meg éretlen szilvával. A többiek pedig elhatározzák, hogy bebizonyítják neki: az életben mégiscsak vannak fontos dolgok, és ezeket össze is gyűjtik a Fontos Dolgok Halmára. A kezdetben ártatlannak induló játékból szó szerint húsba és életbe vágó vetélkedés alakul ki, a gyerekek egyre nagyobb áldozatot kérnek a másiktól. Először csak a kedvenc cipőt vagy biciklit, később a kedvenc kutya életét, az elhunyt testvér kiásott koporsóját, a szüzességet, vagy a gitárostól a mutatóujját. Ehhez kapcsolódik az a kérdés, amit már jeleztem: hogy vajon éppen a legfontosabb dolgok feláldozásával kell-e bizonyítani azt, hogy vannak az életben fontos dolgok, és ebben a bizonyításban muszáj-e eljutni addig, amíg a regény eljut? De ez már túl messze vezetne, és nem is tartozik szorosan az előadáshoz. 

Blasek Gyöngyi és Ács Norbert (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A regényt Gimesi Dóra adaptálta színpadra. Az osztálynyi szereplőt nyolc karakterbe gyúrta össze, akik jól reprezentálják egy iskolai közösség jellegzetes típusait, ugyanakkor így, hogy jóval kevesebb a szereplő, az egyéni vonások és a gyerekek közötti mikrokapcsolatok is nagyobb hangsúlyt kapnak. Vannak eltérések a Fontos Dolgok Halmára vitt tárgyakban s a sorrendben is, és a regény tragikus végkifejletén is tompít valamit az átirat. Mindezeknek a változtatásoknak köszönhetően a dramatizált változat jól működik a színpadon. 

Az előadás látványvilágának két meghatározó eleme van, és mindkettő a rendező, Hoffer Károly munkája. Az egyik a gyufásskatulyákra emlékeztető dobozokból felépülő díszlet. Ezekből áll össze az osztályterem berendezése, és ezekből épül fel majd a városszéli fűrésztelepen a Fontos Dolgok Halma. De ezenkívül is számos módon játékba vonják a dobozokat, kihasználva, hogy kívül és belül be lehet festeni az oldallapjaikat, innen kerülhetnek elő a fontos tárgyak, de lehetnek székek, emelvények stb. A gyufásdoboz jelleg pedig előreutal a darab befejezésére is. A látványvilág meghatározó elemei maguk a bábok is, amelyek a színészekkel együtt léteznek a színpadon, ezzel a kettősséggel a gyermeki és a felnőtt én kettősségére is utalva. A szereplők életkoruk szerint (nyolcadikosok, tehát tizennégy évesek) éppen a kettő határán vannak. A bábok ennél az életkornál jóval fiatalabbat mutatnak, elrajzolt, fehér arcuk a Tim Burton-filmek szereplőire emlékeztetnek, ízlés kérdése, hogy ezek a szellemarcok kinek tetszenek és kinek nem, de hogy valamilyen emóciót keltenek a nézőben, az biztos. 

Fontos alkotórésze az előadásnak a zene, a Quimby-dalok, amiket a színészek adnak elő, és ők is zenélnek hozzá, nagyon jól. A dalok nagy részét az együttes meglévő repertoárjából válogatták, de született egy új szám is az előadáshoz. A válogatás nagy erénye, hogy úgy érződik, mintha az összes számot ehhez az előadáshoz írták volna. Csak egy példa arra, hogyan kap egy-egy dal fontos dramaturgiai funkciót: abban a jelenetben, amikor Sofie a szüzességét veszíti el, a Megadom magam című számot énekli, miközben a fiú dobol, az aktus így képletesen, a zene útján történik meg a színpadon. Tegyük hozzá: Mórocz Adrienn remekül énekel. 

Egy átlagos osztály mindennapjaitól igen nagy távolságokra kell eljutnia az előadásnak, ezért fontos szempont a fokozás és annak az érzékeltetése, hogyan és miért csap át a gyerekes játék valami teljesen másba, egy olyan, az egész további életüket meghatározó, ön- és társsorsrontó őrült spirálba, ami közben már nem tudnak leállni. Az előadás kínál egy olyan pontot, ahol a külvilág, a felnőttek talán észrevehetnék, hogy mi zajlik, és talán be is avatkozhatnának. Ezt a felnőtt világot a Blasek Gyöngyi megszemélyesítette osztályfőnöknő (egyben a stréber Henrik – Ács Norbert – anyja) képviseli. Látszólagos odafigyelése mögött azonban csak közhelyes féligazságok és totális értetlenség rejlik, így elszalasztja ezt az esélyt. 

A három lány közül Agnes (Spiegl Anna) az, aki (nem derül ki pontosan, hogy miért) kimarad az utolsó körből, így ő az egyetlen, aki az előadás végéig megtartja a gyermeki énjét jelző bábot, mindenki másé odakerül a Fontos Dolgok Halmára, ami így már egy újabb fontos dolgot, a gyermekkort, a gyermeki látásmódot is magába foglalja. Ez a halom pedig a szöveg szerint és a színpadi valóságban is egy sajátos műalkotássá áll össze, amit sok-sok millióért vásárolna meg valamelyik amerikai modern művészeti múzeum. Ennek kapcsán még Marcel Duchamp neve is felmerül, ahogy a szövegben másutt is elejtenek egy-egy, nem annyira a kamaszoknak, inkább a felnőtteknek szóló, filozófiai, művészetelméleti utalást, akár némi fekete humorba bújtatva, mint amikor az éjszakai temetőben a gyerekek zseblámpával keresik Elise kisöccsének sírját, ami – ha már Dániában vagyunk, és ha már az egzisztencialista alapkérdéseknél – hol máshol lehetne, mint Kierkegaard sírjának szomszédságában. (Aki a valóságban persze Koppenhágában nyugszik, nem a darabbeli kisvárosban, de ez az előadás szempontjából mellékes.) 

Szerepe szerint a Szolár Tibor megszemélyesítette Pierre Anthon a mozgatórugója az egész történetnek, ideje túlnyomó részét azonban a tényleges történések fölött (az emelvényen) tölti, így a színésznek néhány mondata és néhány perce marad arra, hogy elhitesse: annyira fontos szereplője az osztálynak, hogy amit mond, a többieket egész életük felforgatására indíthatja. Ő meg is teszi, amit lehet, a minden mindegy bátorsága és reménytelensége ott van a mondataiban, egy kis hiányérzet mégis marad, jó lenne többet tudni Pierre Anthonról, arról, hogy a korosztályára jellemző kamasznihil mögött van-e még valami egyéni indítóok is. De ez már inkább dramaturgiai kérdés. A többiekről jóval többet megtudunk: a még nem említett színészek közül Pallai Mara az érzékenységét külsőségek mögé rejtő Elise-t, Tatai Zsolt az őszintén hívő Kajt, Teszárek Csaba a zenészfiút, Jant, aki „tehetséges, mint a Nap”, Pethő Gergő az erős, dánságára büszke Hansot formálja meg bábbal, majd báb nélkül is pontosan, nagy odafigyeléssel, szép összjátékkal. 

A darabról beszélgetve az is kiderült, hogy nagyon eltérő, kit melyik jelenet, melyik áldozat kavart fel jobban vagy kevésbé. Viszont mindegyikünk elgondolkodott azon, hogy a saját életéből mit áldozna fel könnyű szívvel, mit nagyon nehezen, és mihez ragaszkodna körömszakadtáig. Végül, a magammal és másokkal folytatott viták, beszélgetések után arra jutottam, hogy ha rajtam múlna, semmiképpen sem tiltanám be, de nem is tenném kötelezővé a regényt. Viszont ajánlanám, ahogy a Budapest Bábszínház előadását is, kamaszoknak és felnőtteknek egyaránt. 

TURBULY LILLA