Karl Meister, a zeneszerző családostul jött a vasfüggöny mögé a hatvanas években Budapestre, hogy meglátogassa Apámat, volt hadifogolytársát. Vele jött a felesége, a lánya, annak férje és a szeretője, valamint a két unoka. A srácok pár évvel fiatalabbak voltak, mint mi. Némi verekedés után ránkhagyták, hogy jobb a magyar foci, mint a német. 

Első este a földön, matracokon alvó anyámékat, akik átengedték hálószobájukat a németeknek, összemarta Fülöp, a spánielünk. Fülöp beltenyésztett és viselkedészavaros volt, néha azt támadta meg, akit őrzött, máskor azt, aki belépett a szobába. Nem volt következetes. Amikor rádöbbent, hogy ismerőst harapdál, szinte megsajnáltuk. Láttuk, ő bánja a legjobban az egészet. 

Ezek a vendégek megúszták, de anyámnál betelt a pohár. – Vagy beidomítjátok a Fülöpöt, vagy el kell altatni! – Attól kezdve hétvégeken kutyaiskolákba jártunk, de Fülöp ott is csak égetett minket. Ment az orra után, ki-kitört minden irányba, zavartalanul lógott a fojtópórázon. Imádta a vizet, de hörögve fuldokolt és prüszkölt, ha úszott. 

Az érettségi felkészüléseken játszott asztali focimérkőzéseink végképp megbolondították. Mikor azon vitatkozva, hogy ki fizeti a győztesek számára beígért sört, egymás előtt becsapkodva az ajtókat körbe-körbe rohangáltunk, Fülöp levonta a megfelelő következtetést. A kilincs lett a legfőbb ellensége. Hamarosan nem lehetett már szinonimákat se mondani, az apró jelekből is kiolvasta, ha egy vendég menni készült. Ilyenkor vészjóslóan morogni kezdett. A kilincshez csak ritkán ért el a távozó, mert addigra Fülöp nekiugrott. Cseh Tamás se vette tréfára a dolgot, legtöbbször a gitártokját maga elé tartva próbálta kivédeni a marcangolást. Nem volt könnyű befejezni az otthoni próbákat, beszélgetéseket, mert az esetek többségében nem lehetett Fülöp éberségét kijátszani.

NovakJanos rendezo_igazgato_KolibriSzinhaz_foto_Kovacs Bence(fotó: Kovács Bence)

Egyszer egy filmstáb kölcsönkérte. Nyaralni akartunk, családi SZOT-beutalót kaptunk, talán az utolsót e nemben a szántódi MÁV-üdülőbe, ahová nem vihettünk kutyát, ezért kapóra jött az ajánlat. Apámék nem kértek a kutyáért kölcsönzési díjat, de a stáb lelkére kötötték a reggeli holland kakaót, a háztartási kekszet és az esti kockacukrot. Mindenből jól fölpakoltak, úgy vitték magukkal Fülöpöt a gödöllői filmes állatparkba. Csont soványan, berekedve kaptuk vissza másfél hónap múlva. Alig ismertünk rá, úgy nézett ki, mint egy agár. A pocakja eltűnt, minden vezényszót azonnal teljesített. Ugatás helyett rekedten hörgött. Hová lett a mi régi önfejű játszótársunk?

Aznap este négyen ültünk a konyhaasztal mellett. Középen a tálban, több napra elég egybesült hús. Benn a szobában csöngött a telefon, mind a négyen fölugrottunk, valaki elindult, a többiek visszaültek, ez alatt a szempillantás alatt   eltűnt a hús a tálból. Fülöp az asztal mellett ült ártatlan szemekkel, még a szája szélét se nyalta meg a lakoma után. Letolni sem tudtuk, hiszen nem volt tettenérés, csak néztük egymást, annyira hihetetlen volt az egész. 

Nem kellett sok nap, és visszaváltozott a régi, neveletlen házi kutyává. A fekete-fehér tévéfilm címe: A kutya. A film elején Sebő Ferenc énekel, Koncz Gábor és Várhegyi Teréz játszották az emberszerepeket. Thurzó Gábor novellájának címszereplője volt a mi Fülöpünk. Szívszorító visszanézni. Olyan, mintha egy rég elhunyt rokon, vagy egy régi jó barát éledne újjá a képernyőn. 

Ezek a sorok téli kutyasétáltatás közben születtek: 

Hideg van.

Megfagynak a szagok.

Fejemben csikorgó csillagok szikráznak.

Fülöppel bóklászva mondogattam, nyomdászlányokat lesve a Hunyadi téren.

Karl elégedett volt a csellózásommal, egy évre rá meghívott, hogy a bajor zeneszerzők koncertjén Münchenben adjam elő a szerzeményét. Addigra családjának viszonyait átrajzolta az idő. A lánya elvált. Friss bankalkalmazottként egyedül nevelte két fiát. Szeretője lelépett. Elvált férje egykori szeretőjének az édesanyját vette feleségül. 

Karlék ötlete volt, hogy DAAD (Német Akadémiai Csereszolgálat) ösztöndíjjal Münchenben tanuljak tovább. Azonnal megrendeltünk az NDK-ból egy viola da gambát. Akkor még nem oktatták nálunk ezt a hangszert a Zeneakadémián, ez indokolta volna külföldi továbbtanulásomat. Fölösleges nekibuzdulás volt a hangszervásárlás, a magyar ösztöndíjbizottság két éven át nem válaszolt a kérvényemre. Tanárképzőn szerzett diplomám után elsodort a színház, abbahagytam a gyakorlást, mindenféle hangszeren játszottam, ami a kezembe akadt. Még csellón is, csak ritkán. A fordulatot mégis a színház hozta meg a csellótanulásban. Utoljára munkaadóként Gyurkó László írta alá az ösztöndíjkérelmemet, s lám, csodák csodája, hirtelen megjött az engedély, mehettem felvételizni a Hochschule für Musikba, Münchenbe. A gamba léte, nem-léte érdektelenné vált. 

Filmen, majd CD-n meghallgatva Jordi Savallt pár éve újra elővettem és felhúroztam a gambám. Boldoggá tesz, ha csak egy-egy pillanatra is sikerül felidéznem azt a nazális, zengő, egyenes hangot, ahogyan ő és az angyalok zenélnek!

Mikor megjött az értesítés, elkezdtem gyakorolni. Mégiscsak játszanom kell valamit a felvételin! Közben búcsúzkodtam mindenkitől, akit ismertem. Igyekeztem nem elvágni a szálakat, legyen visszaút, ha nem vennének fel. Messzebbre nem láttam. 

Először első komolyabb együttélésem társát kerestem fel, vele ugyan már szakítottam, de fontosnak éreztem, hogy még egyszer biztosítsam arról, hogy elmegyek. Majdnem kibékültünk. Aztán a zenésztársak, Cseh Tamás, Márta Pista, Kecskeméti Gábor és Jakobi Laci kerültek sorra. Utóbbival és Másik Jancsival a repülést megelőző éjszakát ittuk végig a Kékes vendéglő (később Barátság, ma OTP-bank) kockás terítős asztalánál az Oktogonon. 

Jánosra hagytam a Kosztolányi-dalok felvételét Latinovitscsal, aki bánatomra anélkül énekelte el a dalaim, hogy személyesen találkoztunk volna. Lacira maradt a szervezés, csellózás és gongradírozás, búgó felhangokkal csatlakozva a zongorához. Wehner Kriszta is zongorázott a felvételen.

 Másik János így emlékszik Latinovitsra és a közös munkára: 

„Kora őszi délután, egy telefonon egyeztetett időpontban  becsengettem a Bimbó úti villa kapuján. Az általam nagyon nagyra becsült ősz művész  nyitott ajtót: 

‒ Hangszert nem hozott? 

‒ Valahogy biztos voltam abban, hogy van itt egy zongora –  válaszoltam.     

‒ Itt?! Egy zongora?! Nézzen körül! Most mondja meg, hol férne itt el egy zongora??! …na mindegy! Jöjjön, lemegyünk borért, aztán a többit megbeszéljük!  

És valóban, egy piszkosfehér Trabantban merészen letéptünk, körülbelül a Mechwart ligetig, és egy demizson vörösborral tértünk vissza. Órákig beszélgettünk, előbb a teraszon, majd a lakásban, életről,  költészetről, művészetről, szerelemről. Persze közben a bor is rendesen fogyott. Nekem sokat jelentett ez az együttlét, mert nagyon tiszteltem. Ő sem érezhette rosszul magát, különben egy óra múlva biztos kidobott volna.

Végül abban maradtunk, hogy találkozunk a forgatás helyszínén, korábban, mint a tényleges kezdés, hogy legyen időnk elpróbálni a dalokat, ahogy kell.

Így is történt, de a tervezettnél is több időnk maradt, mert a díszletezők sehogyan sem akartak elkészülni. Zoltán helyre rakta őket: ‒ Mit kalapálnak  annyit feleslegesen!...  Igazat szólva ordított a balfasz díszletezőkkel, mert éles látású művész lévén átlátott a szitán.  Mi már tudtuk a dolgunkat, ők meg ott  szerencsétlenkedtek órákig! Lekúrta őket, ahogy érdemelték, velünk  mindvégig  kedvesen, kollégaként viselkedett.

Fogalmam sincs, honnan tudta meg a Pozsonyi úti albérletem címét, de a felvétel után pár héttel bedobott egy kézzel írott, nagyon kedves hangú levelet a postaládámba. Ebben arra kért minket – Téged és engem –, hogy vegyünk fel vele egy  verses-zenés lemezt! Ezt a kérést továbbítottam Neked  Münchenbe, közben októberben bevonultam, a többit tudod...” 

Ott az asztalnál csak terv volt a felvétel. Latinovits hazahívó üzenetére sem számíthattam. Mégsem gondoltam, hogy valamit végleg elmulasztok. Nem tudhattam, hogy mire visszatérek, már nem él. 

A Hatalmas ősz című Kosztolányi-dalom rákerült Cseh Tamás és Másik János első közös lemezére. Nem ismerem a pillanatot, amikor eldőlt, hogy ezzel kísérik majd a Levél nővéremnek szövegeit, de János és Tamás közös véleménye később is az volt, hogy azért választották, mert szerintük erre a dallamra a telefonkönyvet is rá lehetne énekelni. Talán már rám is nosztalgiával gondoltak akkor, nem hitték, hogy tíz hónap múlva hazajövök.

csehtamasCseh Tamás és Novák János

Azt hittem, van még időm eldönteni, hogyan tovább, maradjak, menjek, cselló vagy színház, pedig lélekben már eldőlt minden. Szerettem csellózni, de nem vonzott a zenekari élet. A színház persze nem azt jelentette számomra akkor, mint most. A színházban levést szerettem. Ebben a körben bármilyen hangszeren játszottam, zenésznek, sőt zeneszerzőnek számítottam! Kazimir kényeztetett először. Úgy kezelt mint egy komponistát, pedig akkor még csak ügyeskedtem ebben a szerepkörben. Neki és a színháznak pont erre az ügyeskedésre volt szüksége. Ha feladattal kínáltak, volt úgy, hogy segítséget kértem másoktól, ha nem kaptam, a saját lábamra álltam. Így született később első filmzeném, első musicalem, első balettzeném. Gárdos Péterről tudom, hogy eredetileg Cseh Tamást hívta zeneszerzőnek, de a 19-es dokumentumfilm elől Tamás ügyesen kisasszézott és átpasszolta nekem a munkát. A gondolat él! Jöhettek az Ady-dalok és Tóth Árpád, Másik Jánossal elénekelve, mint első filmzenéim! És az első lelkes kritika, amiben a szerző és az énekes is dicséretet kapott. Kár, hogy erről csak ma, közel negyven évvel a megjelenés után értesültem.

Másik elfelejtett sikerem, első rádiós dalom, aminek a szövegét is én írtam, a Megfulladt a tó. Jó tizenöt évvel később hallhattam újra, mint amikor a felvétel készült. Az első Ad libitum zenekar, amit még a konziban alapítottunk Márta Pistával, Péterdi Péterrel, Csontha Andrással, 1970-ben a Magyar Rádió kecskeméti folk-beat fesztiválján mutatkozott be. A Napraforgó, a Kaláka és a Halmos‒Sebő-duó is itt indult. A fesztivált az én dalommal reklámozták, de ez nem változtatta meg elhatározásunkat, hogy a koncert után azonnal feloszlatjuk a zenekart, hiszen mi mindnyájan igazi komolyzenészek akartunk lenni. 

Pedig azt a nyarat végigmulattuk. A szerkesztő több héten át beengedett minket a 13-as stúdióba, ahol a hárfákat, csembalót, cselesztát és az üstdobokat tárolták. Minden hangszert kipróbálhattunk, nyikorgattuk a rádiójátékokhoz tárolt ajtókat, zárakat, kínoztuk a csengőket, közben azért saját szerzeményeink is elkészültek. Egy tévéműsorban is szerepelhettünk, ahol azért hagyták ki Péterdi Péter dalát, az Óh felhők, vigyetek el! címűt, mert féltek, hogy disszidálásra csábítja a képernyőre meredő kiszolgáltatott magyar fiatalokat. 

A fesztivál végén nem zésítették szerzeményemet, vagyis nem őrizték meg, nyom nélkül letörölték a szalagról. Akkoriban a szalagok értékesebbek voltak, mint a felvételek. Újra föl lehetett őket használni! A 80-as évek közepén, egy hajnali órán, éjszakai filmzenefelvétel után autóztam hazafelé a Róna utcából. (Akkor még Lumumba utca volt.) A magyar adók hallgattak, csak egy szlovák műsor jött be az autórádión, mikor a hangszerszólós számok között egyszer csak megszólalt a Megfulladt a tó. Márta Pista rockos citeraszólója megtetszhetett az ottani szerkesztőknek, s így a KGST-s műsorcseréknek hála, a megsemmisülésnek fittyet hányva, a magyar rádión túli világról rám köszönt a rég elfelejtett dal. 

Lengyel Györgyről nem tudom, hogyan jutott hozzám, de a Madách Színházban éppúgy, mint Debrecenben vagy Pécsett, jobbnál jobb felkérésekkel halmozott el. A Madáchban Szabó Magda történelmi drámái mellett a Fösvény és a Cyrano volt   a legemlékezetesebb munkám. A kertész kutyája tévés rendezése évekig kamaszodó ikerlányaim kedvenc videója volt. Ő bízott meg első musicalem, a Lumpáciusz Vagabundusz megírásával, talán arról is ő tehetett, hogy Seregi László meghívott a Szentivánéji álom balettjének elektronikus hanghatásaira az Operába, bár biztosat erről sem tudok. A Lumpáciuszról később tévéfelvétel is készült, szinte a Bors nénivel egy időben. De ez a művem Brezsnyev halála miatt nem kerülhetett műsorba. Pont aznap este sugározták volna, amikor délben bejelentették a világraszóló hírt. 

Verebes Károly, Verebes Pista édesapja így mesélte el a Radnóti büféjében, hogyan halt meg Brezsnyev:

A kórházi intenzív osztályon gépekre kapcsolva feküdt kómában, élő húsként a nagy államférfi. A párt központi bizottsága nem tudta eldönteni, mikor jelentsék be a halált. Fél év után megszületett a döntés, megszólaltak a titkos telefonok. Az őrző kialvatlan munkatársai felszabadultan, egy emberként pattantak fel, rohantak a gépekhez, hogy lekapcsolják őket. 

A történet igazi fénypontja a lekapcsolás volt. A mozdulat, ahogyan egy karral gépek garmadát állították le a szerelők, és az erőkifejtéshez kapcsolódó káromkodások adták a történet savát-borsát. 

A viccből sem derül ki, miért pont a Lumpáciusz tévébemutatójának napját jelölte ki a központi bizottság Brezsnyev halálára. Akárhogy is, de döntésükkel művemet biztos felejtésre ítélték, a későbbi sugárzás visszhangtalan maradt. 

A Bors nénivel törlesztett és igazságot szolgáltatott a sors. A televízió akkori kulturális magazinjában, a Stúdióban majdnem félórát szenteltek az Egyetemi színpadi bemutatónak. Évtizedek múlva hálálkodtam Győrffy Miklósnak, az adás riporterének (az adás rendezője Simó Sándor volt) a különlegesen kedves bemutatásért. Naivan azt hittem, hogy figyelmük Dajka Margitnak, Verebes Istvánnak, Kútvölgyi Zsikének, a gyerekközönségnek és Nemes Nagy Ágnesnek szól. Egyszerűbben mondva, hogy azért foglalkoztak annyit velünk, mert szerették a Bors nénit. Győrffy keserű válasza kiábrándított. Az első műsorokat (ez volt a harmadik) Aczélnak kellett elküldeni elfogadásra. Ahogy hullottak ki egyre-másra a szerkesztők által tervezett témák, úgy lett egyre hosszabb és hosszabb a Bors néniről szóló rész. Egyszer is kopp, másszor is kopp, persze nem mindegy, hogy a véletlen melyik oldalra sodor!

Gárdos Péter és Lengyel György megbízásain keresztül tanultam stílust, hangszerelést. Zeneszerzőnek tekintettek. Elvárásaiknak igyekeztem megfelelni. Munka közben, fokról fokra sajátítottam el a zenei hatáskeltés különféle eszközeit. Aztán egyre többen hívtak, egyre többfelé. Szabó Márta tévés Cimborájában is bekerültem a gyakrabban foglalkoztatott dalszerzők közé.

Már tíz éve dolgoztam színházakban, amikor még nem vettem részt olvasópróbán. A zeneszerzőket mindig később hívták. Hosszú ideig, amíg kimaradtam belőle, igazi titoknak, valóságos misztériumnak éreztem, ahogyan egy darab, egy próbafolyamat elindul. Vágytam a beavatódásra. 

Társulatoknál sokfelé megfordultam, de társulati tagnak először a 25. Színházban érezhettem magam, bár akkoriban se formálisan, se munkajogilag nem volt még hivatalos státusz ebben a színházban. A hangulatot akkor még Gyurkó László és Berek Kati felfokozott érzelmei határozták meg. Bevallom, engem is magával ragadt akkoriban a föld fölötti lebegés mámora. 

Se a vendégszínészek, se a díszítők, se a zenészek nem különülhettek el, mert csak egy lány- és egy fiúöltöző volt. A közös öltözők és a bizonytalan státuszok miatt a színészek is rögtön befogadták a jövevényeket. Senki sem tudhatta, kiből mi lesz. Volt, aki fordított érzelmekkel élte meg ezt az egyenlősdit. 

Az akkori színművészeti főiskolásoknak, köztük Horváth Péternek lehetőséget adtak, hogy részt vegyenek a Fényes szelek-produkcióban. (Évekkel később egy alkalommal én is játszottam az előadásban, rémálomként éltem meg a beugrást, így lehettek ezzel a színészek és a nézők is, Cseh Tamást kellett helyettesítenem a darabban.) Az asszisztens megígérte,  a szereposztáskor szól Jancsó Miklósnak, hogy kik a főiskolások. A rendező kicsi a rakást parancsolt. Tapsjelre egymásra dőlt a húsz szereplő, aztán hosszan várakozniuk kellett, mert Jancsó Hernádival képről képre írta a szöveget, rakta össze a jeleneteket. Péter, a főiskolás, a kupac legalján dekkolt. Sebaj, majd holnap szólnak a rendezőnek! De másnap sem változott semmi. Taps, dőlés, végeláthatatlan várakozás a rakás alatt. Haumann Péter kollegiálisan ajánlott megoldást: ‒ Nem érzed jól magad? Akkor mért nem mész haza? – Megfogadta a tanácsot, így gyalogolt ki Horváth Péter először a 25. Színházból, később a színészetből. Valahol a félúton találkoztunk, azóta vagyunk barátok.

A Dal nélkül, Cseh Tamás bemutatkozó műsora alkalmi kísérőzenekarunkkal, az Ad libitum együttessel már sikerrel futott, amikor hírül vettük, Sebőék elmennek a színháztól. Ők is, mi is hárman voltunk, így adódott a felkérés, vegyük át a szerepeiket a régi darabokban. Elsősorban rólam és Márta Pistáról volt szó. A Sebő zenekar fuvolistája, Koltay Gergő a színháznál maradt. 

A Don Quijote de la Manchában játszottam először színházi zenészként a 25.-ben. Énekelni is kellett. Pelsőczy Laci átadta a Sebő Feritől tanult módszert, hogyan tágítható az ámbitusunk magasabb hangok felé, és hogy kell a kobozra hangolt gitáron megtalálni a fogásokat. Beavatódva mentünk első turnénkra, vidékre, ahol Zolnay Pál filmet készített a falusi búcsú közepébe illesztett előadásról, és a falujárásról, mikor beharangoztuk a játékot. 

Éppen elköltöztem otthonról. A Népszínház utcából az Astoria aluljáróba rohanva találtam ki első Ady-dalom, a Mondjam el szóban-t. 

Az eMADéÁCéHá zeneszerzőjeként küzdöttem meg először a hangszerelés felelősségével, itt követtem el az első bakit, a klarinét transzponálásakor. Először nem értettem, miért játszanak más hangokat a zenészek, és kétségbe estem. Már-már feladtam, amikor maguk a muzsikusok segítettek, mondjam el, milyen hangokat szeretnék hallani. Egy perc alatt korrigálták az elírásaimat, és végre megszólalt, amit elgondoltam. Katartikus élmény volt. Azóta jobban vigyázok, de megnyugtat, hogy szükség esetén bízhatom a zenészekben!

Később itt mutattam be Ady-dalaimat vonósnégyessel, fafúvósokkal, férfi, női kórussal, rézfúvós magnóbejátszásokkal, déli harangszóval, Pelsőczy Lacival, Márta Pistával, Jakobi Lacival, Zala Márkkal és Cseh Tamással. Alig fértek a színpadon a közreműködők, a szólisták már a színpad elé szorultak. Iglódi Pista ekkor sütötte rám másodszor, hogy gigantomániás vagyok. Mindenki ingyen játszott. Hetekig titokban próbáltunk éjszakánként a színházzal szemben, a Fiatal Művészek Klubjában, mert más színészeket választottam, mint akiket Gyurkó ajánlott. Kész tények elé akartam állítani. 

‒ Jók a dalok, csak ne Te énekeld. 

‒ Hanem ki?

‒ Cseh Tamás, Jobba Gabi, Koncz Zsuzsa.

‒ Nincsenek benne női dalok, talán csak kettő.

‒ Az mindegy.

Saját kezembe vettem a dolgot. Időpontot kértem Koncz Zsuzsától. Azok közé a sztárok közé tartozott, akik egyenletes színvonaluk, tartalmas szövegeik miatt voltak népszerűek. Az önmagukat nagy generációnak nevező, nálam úgy tíz évvel idősebbek egyik fontos idolja volt. Azoknak, akik már kezdtek kiöregedni a rockkorszakból, azt ígérte a dalaival, hogy lehet értelmes gondolatokat is megfogalmazni ezen a zenei nyelven. Én is felnéztem rá. Össze kellett hát szednem minden bátorságomat, hogy elmondjam, amit szeretnék. Zsuzsa kitett egy alig megkezdett whiskys üveget az asztalra. Mire elfogyott, a bátorságom is megjött. Megígértettem vele, hogy nem vállalja el az Ady-estet, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, taxit hívtam és hazamentem. 

Nem sokkal ezután Jobba Gabi betegedett meg. Jeladás volt ez a próbakezdésre. A két női dalt Papadimitriu Athinára bíztam. 

Egy hónappal azelőtt, hogy Németországba repültem, meghallgatott minket a színház vezérkara, és megtarthattuk a premiert. Azt is megengedték, hogy az évad vége előtt még egyszer lejátsszuk. Nem sokkal azután jelentetett meg egy verslemezt Koncz Zsuzsa. Ady-verssel kezdődött. Egy másikkal... és sláger lett.

Télen, Münchenben ért a hír, hogy bár nem volt hivatalos 25. színházi premier, mégis írt rólam valaki, egy ajánló lapban. Fábri Péter volt az a korombeli alkalmi újságíró, aki később, visszatérésem után Pesten is megkeresett. Meghívott, hogy a Balassi Bálint Szavalókör készülő Ady-estjéhez tanítsam be a dalaimat. A felkérés munka közben rendezéssé változott, a csoport akkori tagjai szívesen dolgoztak velem. Nem sokkal ezután vezetőjük, Péter mamája, Surányi Ibolya rábeszélt, hogy következő bemutatójukat, egy gyerekdarabot már hivatalosan is felkért rendezőként vállaljam el. Mivel úgy emlékeztem, hogy gyerekkoromban féltem a színházban, nem akartam elvállalni.

– Ne olyat csinálj, amitől féltél, hanem olyat, amilyet szeretnél! – mondta Ibolya. Ennek nem lehetett ellenállni. Így született a Vándor-móka, első Egyetemi színpadi gyerekdarab-rendezésem, amiben váltakoztak a vers- és meserészletek, dalok és játékok. 

Ide köthető az a sorsdöntő pillanat, amikor Másik János Hó-hahó kiáltását visszaénekelte a közönség. Ez az egyszerű hívás‒válasz, a gyerekekkel visszhangoztatott hangok szíven ütöttek. Akkor éreztem először, hogy ennél a közönségnél én is visszhangra találok, hogy megérkeztem, rátaláltam valamire, ami az enyém. 

A gyerekszínház a felnőtteké. Nekünk, akik játszunk, vagy éppen elkísérjük őket az előadásra, legalább annyira szükségünk van a gyerekszínház kínálta közös élményekre, mint a gyerekeknek. Egy jó gyerekelőadás lehetőséget ad arra, hogy osztozzunk a ránk bízottak örömében, lássuk őket, amint izgatottak, félnek vagy nevetnek, visszafojtják a lélegzetüket, kiszakad belőlük a nevetés, vagy elsírják magukat a meghatódottságtól. Magunkra ismerhetünk bennük. A közös élmény egyenlőséget teremt a nézőtéren, új, emberibb vonásainkkal ismerkedhetnek meg a gyerekek, akik ilyenkor velük egyenrangú nézőként csodálkoznak ránk. Az így szerzett tekintély többet ér, mint ami a felnőttek hatalmi helyzetéből adódik. A színház ünneppé formálja a perceket, órákat, ha mindenkit magával ragad az előadás. Új ismeretekkel gazdagodunk, eljátszhatjuk, lerajzolhatjuk, akár évtizedekkel később is felidézhetjük, ami igazán felkavaró volt, amitől teljesebb emberré váltunk. 

A Vándor-mókában mindent kipróbálhattam, ami később a Bors néni savát-borsát adta. A siker fokát jelzi, hogy ezt az egyetemi, szavalóköri előadást később az alakuló Játékszín is műsorára tűzte, és több évig műsoron tartotta. 

A számos szerző közül egyedül Tamkó Sirató Károly nézte meg az előadást. Kicsit féltem, hogy a vakmerőn felforgatott szövegek kárvallottjának érzi majd magát. – Nem láttam még ennél jobbat ebben a műfajban! – mondta a kedves, halk szavú, Buddha-képű mester. Ő csak tudta!  Akkoriban már sokfelé, sokféleképpen játszották, szavalták, énekelték a gyerekverseit. Csak így nem.

Fábri Péterrel rövid ideig rokonok is voltunk, míg el nem váltunk attól az ikerpártól, akik a feleségeink voltak. Nagy lányaim és az ő nagy fia unokatestvérek. Életem további fordulatai nem következtek volna be, ha nem jön el a 25. Színházba, ha nem ír ismertetőt, és ha Másik Jancsi nem értesít egy levélben arról, hogy Latinovitsot érdeklik az Ady-dalaim. Ezek a hírek mutatták az utat Münchenből hazafelé, vissza a színházakba.

Ha a jövőmről vagy a múltamról beszéltem, a színházra akkoriban mint az Ady-dalok zeneszerzője, mint színházi zenész gondoltam. Minden, ami azután történt, csak ráadás volt.

NOVÁK JÁNOS

 

NKA csak logo egyszines

1