Shakespeare hazai földön is bálvány, házi szerző, a teremtés fele. Ibsen viszont inkább csak nemzeti irigységünk tárgya: talán mert Szerb Antallal szólva, ő volt az az író, aki a norvég irodalmat a világirodalom fontos részévé tette. Költőként szolidáris volt a magyar szabadságharccal, drámaíróként – Ady szerint – Észak „komor és nagyszerű messiása”, fenoménja, akiről fegyvertársként ezerszer és „ezer ádáz kritikusa ellen is” ki kell mondani, hogy „szinpadot követel Ibsen. És más színészeket, mint az olcsó komédiás színészek.” (A Solness építőmester Thália Társaság prezentálta előadásáról, 1905.) Azután –  még egy esztendő sem telt el – eljött a búcsú és a számadás ideje: „Ha lesz a mi korunknak eldicsekedni valója a kulturhistória előtt, a legelső között majd Ibsenre mutat.” De Ibsen zsenijének felismerésével, hazai kultuszának vállalásával Ady nem maradt magányos. Az értetlenek ellenében Jászai Mari is akkor vált értő rajongójává, amikor a színházi világban még a nevét is alig ismerték. Megkockáztathatjuk, hogy Ibsen előbb találkozott Jászai Marival, mint Jászai Mari Ibsennel. A színháztörténetben számon tartandó dátumok egymással feleselnek. Hiszen a norvég drámaköltő első budapesti látogatása alkalmával, 1891-ben látta az Elektra operaházi díszelőadását, ahol állítólag olyan nagy hatást tett rá Jászai játéka, hogy magával vitte a tragika néhány fényképét is. 

Jászai, aki viszont Justh Zsigmond jóvoltából ismerkedett meg Ibsen németre fordított drámáival, ugyancsak azonnal felismerte az általuk kínált remek szereplehetőségeket, és elsőnek javasolta a Nórát előadásra Paulaynak. Méghozzá azzal, hogy a remekmű fordítására szerelmesét, a nagybeteg Reviczky Gyulát kérjék fel. Míg a másik frissiben olvasott Ibsen-drámát, a John Gabriel Borkmant Jászai ki sem adta a kezéből, maga vállalkozott a mű fordítására. Játszhatta volna talán Nórát is, de ez az álomszerep a direktor és a tragika józan belátása folytán a jóval fiatalabb „szőke csodának”, Márkus Emíliának jutott. Később aztán Alvingnéként Jászai mégis bebizonyította, hogy nemcsak shakespeare-i, de ibseni hősnőnek is a leghitelesebbek közül való. Fényes színháztörténeti adalék, hogy Ibsent és Nóráját is együtt, a szerző jelenlétében ünnepelték a budapesti Nemzeti Színházban. Legfeljebb az vet némi árnyékot az ünnepi fényre, hogy erre ugyanabban a korábban kiemelt esztendőben – 1891-ben! – került sor, amikor először játszották el magyarul A nép ellenségét – A népgyűlölő címen. Ez a bemutató azonban sem az írónak, sem a társulatnak nem hozott babérokat. 

Fekete Ernő és Bán János (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A szeptember végi premiert követően mindössze négyszer játszották. Feltételezhetően a mű túlságosan elvont és politikus lehetett, üzenete eléggé bonyolult ahhoz, hogy az érzelmi tartalommal szűkmarkúan bánó történet igazi közönségsikert arasson. 

A darab azóta is Ibsen legritkábban játszott művei közé tartozik.

Kirobbanó sikert magyar színpadon csak emberöltőkkel később, 1974-ben, Szinetár Miklós rendezésében hozott. Az akkori előadás igazi aktualitása a művészek és a nézők közös titka maradt: a közvéleményt azokban a hetekben, hónapokban a Szolzsenyicin-ügy tartotta lázban. A diktatúra által megbénított író gúzsba kötött igazsága. A közönségnek az író műveit nem, de hírét annál jobban ismerő többségére elsősorban az hatott, hogy lám, ha valaki kiáll a felvállalt igaza mellett, megvan rá a remény, hogy kisebbségben, vereségben is lehet győzni. Kimondva-kimondatlanul is hittünk benne, hogy a felismert igazságot – a kortársakkal és a környezettel, a hangos többséggel szemben is – ki kell mondani. Az Arthur Miller adaptációjában játszott előadásban külön hangsúlyt kapott, hogy ez az erkölcsi parancs nem csak a szocialistának mondott világban volt érvényes. Arthur Miller 1950-es szövegváltozatát akkor az amerikai értelmiséget felháborító, McCarthy nevével fémjelzett hajsza ihlette, és a cselekmény – nem véletlenül – az írástudók kiállásának igenlésével, csak azért is a jövőbe vetett hittel zárult. Dr. Stockmann korunk hőseként vívta meg az eltitkolt igazság kimondásáért a maga csatáját. Az Ibsen művének önéletrajzi vonulatát kiemelő előadáshoz Kállai Ferencnek, a korhoz kötötten izgalmas polémia főszereplőjének a nyilatkozata kínált kulcsot, aki az általam készített interjúban félreérthetetlenül azt hirdette, hogy „Dr. Stockmann – én vagyok!”.

Örkény István a Macskajáték nemzetközi sikerszériájának csúcsán közhírré tette, hogy ő tulajdonképpen annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánné megszólalt a színpadon. A nép ellenségéről szólva azzal toldhatjuk meg ennek a megállapításnak az igazságát, hogy még ennél is népesebb a Stockmann doktorok köre. Hiszen játszották Ibsen drámáját egyetlen este több Thomast megidézve is. Számunkra nem csak szokatlan, meghökkentő is volt, hogy a pesti felújítást megelőzően, 1972-ben Recklinghausenben, a Ruhr-vidéki Ünnepi Játékokon alapvető dramaturgiai beavatkozásra került sor. Az adaptációra vállalkozó rendező-dramaturg, Dieter Haug nemcsak a szövegen változtatott, de időben is meg-, illetve felbontotta a történetet, és ennek következtében felvonásonként lényegében új Stockmann szólalt meg. (A dráma első két felvonása az Ibsen rajzolta korban, a szerkesztőségi jelenet a fasizmus küszöbén, a népgyűlés a jelenben, Stockmann búcsúja pedig az időszámításunkból Orwell által kiemelt 1984-es esztendőben játszódott.) Némileg lazábban kapcsolódik ehhez a változtatáshoz a fesztiválra készített bemutató új címe is. Az „Ein Volksfeind” cégér nekünk már csak azért sem tűnt igazán meggyőzőnek, mert a főnév elé illesztett határozatlan névelő – afféle közös nevezőként – némileg elhalványította a figura egyediségét.

Márpedig A nép ellensége egyértelműen Stockmann doktor személyesen megvallott igazságáról, magányosan vívott küzdelmének érvényéről és kudarcáról szól. Feltételezhetően nem is annyira a Katona József Színház 1974-es előadásának legendás sikere, inkább a dráma több síkon is értelmezhető időszerűsége vonzotta a darab későbbi, győri és békéscsabai bemutatójának létrehozóit. Bár ez utóbbira 2004-ben a Paál István árnyékában felnőtt, és a kor konfliktusaira általában fogékony Ács János vállalkozott, de maga az előadás, úgy tűnik, feledhetővé vált.

Már az idei bemutató beharangozásakor tudtuk, hogy Zsámbéki Gábort nem az időtálló klasszikus, a korábban már kimondott igazságok újrafogalmazása ösztönözhette a százhúsz éves, sokak által porosnak mondott klasszikus felújítására. Színházszerető és színházértő barátnőm, aki főiskolai szinten tanította Ibsent, ennek ellenére még jegyet sem váltott a bemutatóra. Kit érdekel ma Ibsen? Nem tudom, olvasta-e valaha Kárpáti Aurélnak a John Gabriel Borkmanról írott, a Pesti Naplóban megjelent kritikáját, melyben ifjú kollégájára hivatkozik, akit „hadi esztendők érleltek a kritikusi székbe”, és aki csúfolódó arccal mutatott a főpróba nézőterén kavargó porfelhőre: „Látod? Ez a darabból verődött fel. Ilyen poros… Milyen messze van már tőlünk Ibsen.” (1923-ban!) Ha Zsámbéki olvasta, vagy történetesen újraolvassa az azóta is fel-fellángoló, kilencven esztendős polémiát, alighanem őszinte egyetértéssel osztozhatott volna Kárpáti döbbenetében. Ő pontosan tudta, hogy Ibsen ritkábban játszott drámáját is meg-megújuló aktualitása élteti, és A nép ellenségében a huszonegyedik század második évtizedében is ezt az új, érvényes igazságot kereste. E nélkül nyilván elő sem veszi a művet, és főként nem rendeli meg Kúnos Lászlótól új fordítását (korábban Hajdu Henrik közismert fordításában játszották a darabot).

Szokatlannak tűnt az is, hogy Zsámbéki ezúttal a műsorfüzetben a hagyománnyal dacoló, a maga állásfoglalását előtérbe állító, a lényeget kutató kommentárt is fűzött saját rendezéséhez. Kritikusan követi az igazság feltárása során a hatalommal ütköző fürdőorvos morálisan elfogadható, de taktikailag teljesen alkalmatlan lépéseinek sorozatát, az igazság feltárása által érdekeket sértő cselekedeteit. Nyilvánvaló, hogy itt nem csupán és nem főként a városi fürdő mérgezett, illetve mérgező vizéről, a környezetszennyezést eredményező huszonegyedik századi fenyegetésről van szó. Vagy ha igen, legalább olyan mértékben a katasztrófa lehetséges következményének elhallgatásáról is. A félelmetesen polarizált mai magyar társadalomnak a valóságismerete és a valósággal való szembenézése olyan elhallgathatatlan konfliktus, ami előtt senki nem csukhatja be a szemét. Túlságosan sokféle érdek fűződik napjainkban (is) az igazság eltusolásához: egyéni gazdasági érdekek, ideológiai kábítási lehetőségek… Mire jogosítja fel a cselekvésre kész és képes kétharmadot a megszerzett többség? Zsámbéki ennek a dilemmának a tudatában ismeri fel, hogy mindenki valami függönyt próbál húzni a valóság vagy bizonyos jelenségek elé. Éppen ezért érzi rendezőként Ibsen drámája lényegének „a függönyök állandó letépkedését”.

A kép, ami a letépkedett függöny mögött kirajzolódik, nem egyszerűen a fürdő fertőzött vize által fenyegető egészségi ártalomra, nem a környezetszennyezés agyontárgyalt veszélyére figyelmeztet, hanem főként a következmények elhallgatásának következményeire. A felelősségben a néma tanúk és az álláspontjukat az elvárásoknak megfelelően cserélgetők is osztoznak. A manipuláció – aminek a helyi sajtó is szervezője – az adott közösségben nem trükk, hanem a közösségi magatartás jellemző megnyilvánulása. A csapda, amibe Dr. Stockmann az általa megszerzett tények és bizonyítékok birtokában belekerül, előbb csak fenyegető, később – éppen mert az igazság kimondására vállalkozó doktornak hiányoznak a többség meggyőzéséhez szükséges eszközei – végzetes.

Zsámbéki rendezésének meghatározó motívuma az a kiegyensúlyozottság, ami képessé tesz bennünket, nézőket a józan mérlegelésre. Hogy az előadás nem a jó és a rossz végletes szembeállítására csábít, hanem az érvek ütköztetésére épít. Az a tény, hogy a két szemben álló fél – a saját lelkiismeretén túl a holnapi fürdővendégek egészségére és a kisváros távlati érdekeire is figyelő fürdőorvos s a partikuláris érdekekre és közvetlen következményekre szorítkozó polgármester – egy anyától született, édes testvérek, a szikár emberábrázolásáról nevezetes szerzőnek módot ad a cselekmény érzelmi árnyalására, Zsámbékinak pedig a hősök közt folyamatosan éleződő, kétszemélyes és a nyilvánosság előtt folytatott vitákban előbb-utóbb kirobbanó feszültség analizálására.

Thomas és Peter Stockmann – Fekete Ernő és Kulka János – külsejükben, de főként stílusukban is szélsőségesen különböznek. Feketének a naivitásig tisztességes orvos figuráját nem az általa viselt laza pulóver teszi populárisabbá a merevebb eleganciájához ragaszkodó, hivatalban lévő polgármesternél, hanem a gesztusaiban is megjelenő, egyre szélsőségesebb indulatok jelenléte. A két főszereplő kiváló alakítását méltatlan, vagy legalábbis felesleges lenne rangsorolni: Fekete Ernőt, a Weöres Sándor-i „vágtató prolibusz” lázas utasát szertelenebb szenvedélyessége óvja meg attól, hogy teljességgel azonosuljunk vele és öntudatosan felvállalt arisztokratizmusával. Kállai Ferenc annak idején győzelemre, vagy legalábbis csatanyerésre hivatott intellektualitásával szemben ezúttal valami fékezhetetlen, és éppen ezért vesztésre ítélt erővel szembesülünk. Aki nem látta még az előadást, azt is rádöbbenti mondanivalójára Szilágyi Lenkének a műsorfüzet címlapján látható fotója. Fekete Ernő lázas tekintetében nem csak a felkorbácsolt szenvedély, már-már az őrület lobog. Félig nyitott szája mintha kimondatlan szavak kapuja lenne. A darab széles ecsetvonással a címlapra rajzolt címe szinte rácsként szakítja el a hőst az üvegen túli többség világától.

Fekete Ernő, Kulka János és Rezes Judit (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A polgármester hangzatos szavakkal leplezett, fegyelmezett cinizmusa sem tűnik egyértelmű, végletes leleplezésnek: Kulka megformálásában népszerű érvelésébe belejátszik a többség pillanatnyi érdekét szolgáló és látszatigazságát abszolutizáló magatartása. Nem az őszinteség és a szerepjátszás, hanem a kettő egymásnak ellentmondó és mégis elválaszthatatlan, tagadhatatlanul célravezető hatása. A nagyon is ismerős politikum logikája. Nem csak a polgármester manipulál, őt is manipulálja az általa (is) irányított sajtó, a közvetlen érdekekre koncentráló kisvárosi közvélemény.

 A szöveget Zsámbéki a szikárnál is szikárabbra húzta. Aktualizálásra nem volt sem szükség, sem igény, a szünet nélkül játszott előadás végén mindössze két új kurta mondat fejezi ki a rendezői állásfoglalás áthangolását. Thomas kissé fellengzős záró monológja sem igazolja az orvos radikalizmusát, de az a tény, hogy az utolsó percekben a feltörő szennyvíz borította földre csúszik, kudarcának félreérthetetlen, látható bizonyítéka. Hiába biztatják megmaradt szövetségesei a talpra állásra, a hőstől csak annyi telik, hogy „Nem tudok, nem merek.” (Ez a váratlan kulcsmondat véleményem szerint indokolttá tette – tehette? – volna a színlapon Zsámbéki beavatkozásának, variációjának említését.)

A Kárpáti Aurél kritikájában megidézett értetlenség legfrissebb példájával a neten találkozhattunk, ahol egy csalánlevél fedőnévvel hivalkodó, mellesleg teljes névvel jelzett blogger A hév ellensége című ledorongolásában csalódottan hiányolja a rendezés direkt, még nyíltabb és egyértelműbb aktualizálását. A magát szigorú kritikusnak vélő csalódott blogger elemzésen alapuló minősítés helyett eltúlzott jelzőkkel él, és gyáva, középszerű előadásnak, korrekt iparos munkának értékeli a Katona minden szimplifikálást elkerülő, színvonalas előadását. De hát a monitor mindent kibír – ezt is… 

A Katona tehetségekben gazdag társulata, mint majdnem mindig, most is elég nagynak és rangosnak bizonyul ahhoz, hogy a kisebb szerepek kiosztása is hibátlan legyen. Ezúttal Bán János az opportunista nyomdatulajdonos, Ötvös András a szalonellenzéki főszerkesztő szerepében bizonyítja a hatalom jellemnyomorító hatását. Ujlaki Dénes és Lengyel Ferenc főszerephez méltó ambícióval árnyalják valójában eléggé egysíkú szerepüket. Meglepő, hogy a feladatról feladatra egyre izgalmasabb alakítást nyújtó Rezes Judit ezúttal Thomas feleségeként szürkébb az elvárhatónál. Mintha nem élné át eléggé intenzíven, hogy férje ügyének kudarca a család hajóját is zátonyra futtatja. Petra lánya (Pálos Hanna) ezzel szemben apja kudarcának kritikus felismerése által a történet egyik lehetséges motorjaként működik.

Az előadás legkevésbé ibseni, ugyanakkor a legjellemzőbb és legemlékezetesebb momentuma számomra a tömegek magatartásának rajza. Khell Csörsz odáig inkább realistának tűnő fém díszletépítménye egyszer csak elszakad a köznapi követelményektől, és a megváltoztatott arányok következtében szinte lebegővé válik. Vetíthette volna a rendező szokatlan színpadi vásznára akár a tömegek sziluettjét, az érzelmek dúlta arcok sokaságát is. Zsámbéki ezzel szemben három szereplő valóságos és virtuális megjelenésébe, hangsúlyos premier plánokba koncentrálta a pálfordulás és az árulás lényegét: Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán és Keresztes Tamás saját szavaik, üvöltésük reakcióit is eljátsszák, mindazt, ami a kulisszák, illetve a letépett függönyök mögött fenyegeti a győzelemre gyenge tisztességes erőket.

  Szomorú és hiteles előadás. Kortársunk, Ibsen nem is érdemel másmilyent.

FÖLDES ANNA