A sár maga, a történetet alámosó szociális pocsolya íze, s annak a színpadi talajból fölbugyogó, agyagos, sárga lének a szaga, amibe a jövőt képviselő kisgyerek arccal belebukik az előadás végén, úgy ránk tapad, hogy nincs mód belőle kimosakodni. Menekülni pedig nem lehet. Ez a 131 esztendős dráma a Katona színpadán, most, 2013 tavaszán, följelentés számba megy. S míg magát a szerző sokat citált mondását idézzük, miszerint „Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött”, a szokásosnál is jobban érezzük, ez a színház olyan színház, ahol a néző sem ússza meg a tetemrehívást.
Zsámbéki Gábor rendezői és Török Tamara dramaturgi munkája eredményeként a Kúnos László által újrafordított darab öt felvonása egyetlen részben fut végig rajtunk. Az a keserű derültség, ami az est folyamán időnként végighullámzik a széksorokon, az egyezés hihetetlenségének szól. Az nem lehet, hogy Ibsen ezt ennyire tudta. Vagy az nem lehet, hogy ez itt és most ennyire így van?
A Khell Csörsz által tervezett díszlet voltaképpen üres tér, melyben a főhős, a fürdőorvos családi otthonának szerény bútorait szinte ugyanazok a tárgyak segítenek megeleveníteni az előtérben, mint amik később a nyomda berendezését jelzik ugyanott. A közélet a hátsó színfal előtt zajlik. Mint fényt kereső, satnya, fölnyurgult növények, magasra nőtt lábú székek viselik a gyűlésezve ágáló nép képviselőinek terhét, elöl pedig a mindenható és mindent kiszolgáló média ügyködik. A polgármester szisszenéseire figyelő, éppen munkálkodó operatőr Székely Kriszta e. h., az ide-oda mozgó vetítővásznon megjelenő, adáskész és kínosan gagyi politikai reklámvideó Varga Vince remek munkája. Szakács Györgyi, aki 2008-ban a Pécsi Nemzeti Színház Csiszár Imre által rendezett, s az Arthur Miller-féle szövegkönyvet bemutató előadás szürke-barna jelmezeit is tervezte az ottani és akkori nagyon fiatal szereplőgárda számára, most nem annyira kort, nem is miliőt, hanem elsősorban karaktereket érzékeltet.
Pálos Hanna és Fekete Ernő (fotók: Szkárossy Zsuzsa)
Puha narancssárga, majd fakó mogyorószín pulóverben látjuk a fiatalabb fivért, dr. Stockmannt (Fekete Ernő), a fürdőhely orvosát, aki végre bizonyságot nyert sejtésére: igen, a vendégek, akik ide gyógyulást keresni jönnek, pont itt, a fürdő vízébe beszivárgó trágyalé fertőző hatása miatt betegszenek meg, méghozzá halálosan. A felfedezését igazoló adatokat már át is adja a színleg a honért hevülő helyi sajtó képviselőinek, a nála vacsorázgató szürke-kék újságíróknak, a köpönyegforgató főszerkesztőnek, a rothadásra kész anyagból formált Hovstadnak (Ötvös András) és sameszának, a giliszta lelkületű Billingnek (Kovács Lehel). A krémszínekbe öltöztetett, várandós Katrine, a doktor felesége (Rezes Judit) valósággal lebénul, s mint sejthető, nem először férjének bátyja, Peter Stockmann, a polgármester sőt, rendőrfőnök, a fürdőigazgatóság elnöke (Kulka János) megjelenése miatt. A polgármester kékesfekete hosszúkabátban, a napi hivatali munkához szükséges, elegáns kék ingben, s kék vagy ezüst nyakkendőben, mint valami fényes tollazatú gázlómadár uralja a terepet, s teríti szét akaratát, amerre csak jár. Ő pontosan tudja, hogy minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Bármi áron. Nem derülhet ki, hogy fertőz a víz, mert oda a városka épp a fürdő beindult működésének köszönhető föllendülése. Az meg aztán főképp káros lenne, ha kitudódna, hogy a disznóhízlaldáknak s a trágyadomboknak közük van a bajhoz. S kivált, ha kiderülne, hogy a Thomas hajdani figyelmeztető javaslatával szemben választott olcsó, kevésbé biztonságos építési mód az oka a szennyvíz visszafolyásának. Kis vita melegszik fel újra, hogy kinek az ötlete is volt eredetileg a fürdővíz fölhasználása gyógyításra. Thomas mosolyog, de Peter „einstandol”. Neki szüksége van arra, hogy ő találjon föl és ő találjon ki valamit. Önmagát is csak úgy érzékeli, mint saját hatalmának letéteményesét, egyebe – családja, célja, szeretője, barátja – nincs, csak a hatalma, s az emberek visszahúzódó félelme miatt naponta újratermelődő elégedettsége. Okos. Ő tudja, hogyan működik a társadalom, s hogy miként lehet az emberek legrosszabb tulajdonságait előhívva és megerősítve, ráadásul állandóan rájuk hivatkozva, a többséggel elvégeztetni a maga személyes érdekét – mindenáron megtartandó hatalmát – szolgáló akciókat. Színészi alakítás kapcsán soha még ilyen erővel nem idéződött föl bennem Thomas Mann ismert mondása, miszerint „a műalkotás a művész nagyszerű bosszúja élményével szemben”, mint most, Kulka János rideg, fürdővárosi polgármesterét látva. A páratlan alakítás a legnemesebb bosszú hevétől izzik. De ezt a démonian hatékony városvezetőt mégiscsak Ibsen találta ki, ehhez itthoni példa mintha kevesebb adódna.
Akit viszont ismerünk, s akinek a „rugalmassága” és helyezkedő alakváltásai hazai karakterekre emlékeztetnek ijesztő módon, az Aslaksen (Bán János), a nyomdatulajdonos. Bán János életében ez a színházi évad – más munkái miatt is – alighanem aranybetűkkel lesz rögzítve színészi életútjának dokumentumában, de Aslaksen fekete alakja kimagaslik az idén megformált figurák közül. Ő az a falmelléki szolgalélek, akit mi nagyon is ismerünk. Lehet, hogy Aslaksen vadászni is jár?
Az istenadta népet itt, hol „országszerte mindenki párt-csahos”, tömeg helyett három ragyogó figura személyesíti meg. A részeges hőzöngő (Bezerédi Zoltán), kis bőrkalapban, a felületes, de ravasz, nyurga fiatalember (Keresztes Tamás) bőrkabátban, s a bárkit megszólni kész, otthon tán kedvtelve nótázgató polgárasszony (Bodnár Erika), rettentő kötött sapkában egymásra találnak, s kaotikus indulataik csúcspontján egyszer csak, mintegy a „hazaáruló” erkölcsi megtiprásaként, eléneklik a (norvég) himnuszt. Zenei munkatárs: Sáry László.
A végletekig lecsupaszított történet a tömegtől és bizonyos szövegektől megfosztottan sem veszít semmit az erejéből. Kíméletlenül és pontosan áll össze az az önmagát is kivégző szerkezet, melynek működése mellesleg a naiv doktort is megsemmisíti. Thomas és Peter „egy vérből valók”, s mégis, képtelenek eszmét cserélni. Vagdalkozó dialógusaik, melyek során mindkét színész ragyogó mozzanatokat teremt, pillanatok alatt vesztes játszmákba fordulnak át. A doktor, akit bátyja segített hozzá a kicsit élhetőbb életet biztosító álláshoz, hiába látja tisztán a bajok okát. Sértettségében, lekezeltségében, magát fölmagasztosult, magányos hősként ünnepli olykor, de tökéletesen eszköztelen, s rossz emberismerő. Áhított céljai megvalósításához magát sem képes összeszedni, nemhogy óvatos, okos társakat találjon. Dermesztő, amikor ahelyett, hogy konkrétumokkal bombázná a kikényszerített gyűlés résztvevőit, észre sem véve, hogy csőbe húzzák, dühében és gyöngeségében elkezdi minősíteni a város lakóit. Fekete Ernő kiválóan rajzolja meg ezt a széthulló, mozaikos lelket, Ibsen egyik mazochisztikus önarcképét.
A család barátját, a sokat tapasztalt Horster kapitányt (Lengyel Ferenc) a doktornak nyújtott segítség miatt elbocsátják állásából. Végső megoldásként ő utal arra a lehetőségre, hogy egy hajó azért mindig akad, amivel el lehet innét menni. De Thomas még nem adta föl. Még álmodik. Lányát a munkából, fiát az iskolából küldik el, ablakait bezúzták, s véres disznólábakat szórtak be ajándékként a lakásába. De ő maradni szeretne, pedig már állása sincsen.
Petra, a nagylány (Pálos Hanna) és Henrik, a kisfiú (Bezerédi Bendegúz) imádják az apjukat. És ezt az embert látják most, néhány pillanaton belül megsemmisülni. Mert Thomas, miközben szavalni próbál elhivatottságról és erkölcsről, s zavaros szavakkal készül egy spártai módon élhető, tiszta jövőre, egyvalamire nem számít. Arra, hogy apósa, Katrine nevelőapja, a borzas ősz gubancú, nagybajszú, redves bőrkabátú, gazdag „Borz”, Morten Kiil (Ujlaki Dénes szinte szagló tímármestere), akinek az üzeme szennyezi többek közt elsősorban a fürdő vizét, érzékelve a helyzetet, titokban, s fondor célokkal, fölvásárolta a fürdő részvényeit, tökéletesen kihúzva ezzel a talajt veje lába alól. Oda a tisztesség látszata is már, oda az erkölcsi győzelem katartikus lehetősége, minden hiába. Beszennyeződtünk.
Az 1882-ben írott művet a magyar Nemzeti Színház 1891-ben mutatta be, de csak négyszer játszották el. Nem voltunk kíváncsiak a történetre. Szinetár Miklós 1974-ben hozta be újra a köztudatba, Őze Lajossal a polgármester s Kállai Ferenccel a doktor szerepében. Amikor a pécsiek 2008-as előadását láttam, ismerve közállapotainkat, átélve már pár központi intézkedést, szorongásra szocializált lelkemben megfogalmazódott a kérdés: Uramisten, hogy nincs ez betiltva?
Amikor a mostani előadás végén Fekete Ernő Stockmann doktora meglátja sárba zuhanó kisfiát, hirtelen magához tér a magát biztató szavalásból, s megbénul. Képtelen felállni. Felesége és lánya húzza-vonja. De ő csak mered rá sárral körülfolyt gyerekére, és dadogva megismétel egy az előző jelenetek egyikében Hovstadtól, az elkárhozott, politika által ledarált főszerkesztőtől elhangzó mondatot: „Nem akarok, nem akarok… Nem merek…”
Föl vagyunk jelentve. Önmagunknál. „Tudjuk, miben vétkeztünk.” S ezt lehet rejtegetni, lehet a szükséges változást „nem merni”, csak egyet nem lehet: letagadni a ránk száradó sarat, mellyel az előadás, mint a festéket robbantó zár a tolvajokat, megjelöl bennünket, levakarhatatlanul.
GABNAI KATALIN
