Sima ügy – mondja Thomas Stockmann fürdőorvos a szerkesztőségben, amikor még abban a hitben él, magától értetődő, hogy a többség a meggyőző érvek és bizonyítékok láttán az igazság oldalára áll, s nem hagyja, hogy a gyógyfürdő mérgezett vizével veszélyeztessék a lakosságot és a vendégeket. Thomas téved, és naivnak bizonyul, nem veszi ugyanis számításba az emberek nyomorból és félelemből eredő, hatalomvággyal és szervilizmussal elegy kiszolgáltatottságát. Rá kell majd fokozatosan ébrednie, józanságigényével túl magasra tette a lécet. Polgártársai majd’ mind vagy hatalommámorosak vagy pénzittasak, vagy indulatvezérelt, agy nélküli alkoholistává korcsosultak. Thomas abban nem téved csupán, hogy a fürdő ügye végül valóban sima ügy lesz. Csak épp ellenkező előjellel. Érzelemmentesen, minden fenntartás, zokszó nélkül, egy pillanat alatt ledarálják őt, a „nép barátját”. Még csak könny sem csordul.

Minekután felmerül a kérdés: lehet-e mindenkivel és mindennel szembemenni? Hatalommal, közösséggel, a család, saját és mások érdekeivel? Ibsen története is azt mutatja: nemigen. De mégis…valószínűleg muszáj.

Thomas Stockmann, az örök forradalmár, a megszállott és konok igazságkereső, a becsületmániás, megannyi irodalmi alak elődje, illetve utóda (Kleist Kolhaasától Petőfi Szilveszteréig vagy Hajnóczy fűtőjéig) ismét megérkezett a Katona színpadára (1974-ben is itt, az akkor még a Nemzeti Színház kamaraszínházaként működő Katona József Színházban mutatták be a darabot, Szinetár Miklós rendezésében), hogy szembesítsen jelen állapotunkkal. 

Ezen a színpadon most dől a szennylé. Néhány bútordarabon és a fekáliás trutyin kívül jóformán nincs is más a térben. Ez van, ebben járnak-kelnek, gázolnak a színészek az előadás második felében, de lefolyik a nézőkhöz is, véletlenül se tekinthessük magunkat kívülállóknak.

Bodnár Erika, Kovács Lehel, Ötvös András, Keresztes Tamás és Bezerédi Zoltán

A színpadképhez tartozik még a többség, a nép meghatározó jelenléte is – a színpad sötétbe burkolt hátterében szinte folyamatosan jelen vannak a szereplők, valamiféle tömegként, jelezve: az előtérben lévők döntései mindig hozzájuk viszonyítva minősülnek sikeresnek vagy sikertelennek. 

Persze e kép azt is jelzi, a kialakuló állapotokért, vagy legalábbis azok fennmaradásáért az egész közösség együttesen felelős. Zsámbéki Gábor rendezése meglehetősen keserű, indulatos.

Lecsupaszított a szöveg, lecsupaszított a történet (az előadást egy részbe sűrítik, dramaturg: Török Tamara), lecsupaszított a játékmód és a színpad (díszlet: Khell Csörsz). Szinte üres a tér – helyszín: bárhol. Csupán néhány bútordarab (egyszerű nyersfa asztal, szék, pad) segíti a színpadi létet.

A Stockmann által összehívott gyűlésen magasított székekre kerül az elnökké választott nyomdász, a polgármester, valamint a többséget képviselő nép tagjai is, ám minél magasabbra kerülnek, annál kevésbé látnak tovább az orruknál. Vakságukban pillanatnyi érdekeikért vagy indulataiktól vezérelve még saját jövőjüket is eladják; elárulnak mindent és mindenkit, kezdve önmagukkal.

 Végső soron mindnyájukat a pénz irányítja, amit a gyógyforrásból nyernek. Cinikus alkimisták ők, akik a szarból próbálnak aranyat csinálni. A pénzt jelentő víz így ahelyett, hogy boldogulást hozna számukra, mindenkit bemocskol. 

Fekete Ernő Thomas Stockmannként szívszorító utat jár be a tetterős igazságkeresőtől a felsőbbrendűség-tudattal telt, majd a kétségbeesés, értetlenség és fáradtság miatt bénult értelmiségiig. Fekete megy lendülettel ezen az úton, nagy amplitúdójú alakítása fájdalmas látlelet. Melegséget, otthonosságot érzékeltető narancssárga pulóvere az előadás második felére el is tűnik, s felesége, Katrine ruhája is mind sötétebbre vált (jelmez: Szakács Györgyi).

Rezes Judit Thomas feleségeként a család ambivalenciáját képviseli – teszi ezt belső izzással, magától értetődő természetességgel. Minél többen vannak férje ellen, annál inkább mellé áll, felejtve a racionalitást. Pálos Hanna (Petra, a lányuk, tanítónő) öntudatos apja lánya.

Kulka János Peter Stockmannja (Thomas bátyja, városbíró, a fürdőigazgatóság elnöke) Thomasékkal szemben egy tömbből faragott: pedáns, fegyelmezett, lefojtott érzelmű hatalommegszállott, kisebbrendűség érzettel küzdő önimádó. Játszi könnyedséggel tapos el és semmisít meg mindent és mindenkit, aki útjában áll, vagy veszélyeztetni látszik hatalmát. Kulka alakítása rendkívül visszafogott, elkerüli a karikatúrát, apró rezdülésekből, fintorokból, finom gesztusokból építkezik. Ebben az évadban még vendégként játssza a szerepet, ősztől már társulati tagként viszi tovább.

Ötvös András (Hovstad, a Népújság főszerkesztője) és Kovács Lehel (Billing) a sajtó korrumpálható, gerinctelen képviselői – mindketten igen meggyőzőek. Bán János (Aslaksen) nyomdásza sokat élt, remekbe szabott cinikus racionalista. Ujlaki Dénes (Morten Kiil, Stockmann apósa) erőteljes, sértett-zsémbes, zsörtölődő alak. Lengyel Ferenc (Horster, hajóskapitány) a humánum megtestesítője, az egyetlen gondolkodó és Thomas rendíthetetlen segítője ebben a közegben. 

A népet itt a Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás alkotta triumvirátus képviseli, meglehetősen kiábrándító képet mutatva a könnyen feltüzelhető, mozgósítható, befolyásolható csőcselékről, miközben mindhárman azt is érzékeltetik, nemcsak lenézésre méltóak ezek az emberek – ahogy azt Thomas gondolja –, hanem szánalomra is. 

Ami pedig a médiát illeti, nemcsak remek eszköznek, de remek manipulátornak is bizonyul. Az előadásba beemelt tv-operatőr (Székely Kriszta e. h.) kamerahasználata és a hatalmas vetítővászon mozgatása nemcsak a politika első számú „kellékét” leplezi le, de azt is remekül demonstrálja: mindinkább az van csupán, ami a médiában látszik. A polgármester propagandafilmjét is megjelenítő vetítővászon kitakarja a nem kívánt elemet – paravánként mindig elégördül a gyűlésen az igazságot feltárni kívánó elé. Látjuk a vásznon a többséget és a hatalmasokat, de nem mutatja a kamera a hazugságokat leleplező, a problémát feltáró Stockmannt – így maga a probléma nem is létezik. Amikor mégis kénytelen ráközelíteni a doktorra, csak részletet láttat az arcból – őrült, zilált ember benyomását keltve ezzel, akinek a mondandóját is követhetetlennek tünteti fel ezáltal.

Úgy tűnik, egymást tartják sakkban, ám végül a hatalom, a politika könnyedén vágja zsebre a sajtót. Éppúgy, ahogy a népet is. 

A Thomas körül lévők hárítanak: elsősorban egzisztenciájukat, összegyűjtött vagyonukat féltik, másodsorban úgy vélik, hogy az olyan kis porszemek, mint amilyenek ők a gépezetben, úgysem változtathatnak semmin. Pedig együtt erősek lehetnének, egyesével viszont a legkisebb megerőltetés nélkül bedarálják vagy ellehetetlenítik őket: Thomas és lánya mellett a hajóskapitány is elveszti munkáját, és fokozatosan a nép ellenségének tekintik őket.

A tetterős idealista az előadás végére bénultan, tehetetlen mizantrópként mered fiára – nem képes kihúzni az ájultan összeeső gyereket a mocsokból. Az előadás mégis ennek a mocsoknak az eltakarításával zárul, ezt azonban már nem a történet résztvevői végzik, hanem a tapsrend alatt a takarítók.

MARIK NOÉMI