Csoma Judit és Török Tamara átdolgozókként remek anyagot választottak a Katona József Színház Sufni-stúdiójában megszokott, illetve meghonosított újabb monodráma számára. A kortárs román regény  2007-ben jelent meg, rá egy évre már a Jelenkor Kiadónál magyarul, Koszta Gabriella kiváló fordításában. (Dan Lungu, az író még nincs ötven éves, komoly szociológiai és filozófiai előképzettsége van, a Balkánhoz is nagyon ért. Moldvai származású, most Jászvásáron, román nevén Iasiban él. Tudja a jól olvasható írások sikerreceptjét is, prózáját sok nyelvre fordítják. Címet adni is nagyon jól tud, másik magyarul 2010-ben megjelent regénye, a Hogyan felejtsünk el egy nőt szintén visszhangos siker.) Egy komcsi nyanya –  elég vészjóslóan hangzik, de a látvány szelídebb. Kispolgári román szobabelső, kombinált szekrénnyel, szőttessel, ikonnal. Nagyon szellemes megoldással a virágos kelme, amely beborítja a színpadot, nem más, mint egy otthonka, felülről drapériaként, mely  szőnyeggé omlik alá. (Az előadás rendezője Máté Gábor, a tervező Cziegler Balázs.)

Rózsaszín köntösben Emilia, a főhősnő. Kora hatvanas. Leánya, Alicia – a kilencvenes évek közepén járunk – már Kanadából telefonál: lobbizik  az ottani román közösség nevében, nehogy anyja a kommunistákra szavazzon a vasárnapi választásokon. Ismerős jelenet, s ha a jövőre gondolunk, még lúdbőröztetőbb. Ez a momentum, a zaklatott telefonbeszélgetés (Jordán Adélé a kanadai várandós fiatalasszony hangja a telefonban) indítja be az asszony emlékeit,  önéletmondását, visszarévedését a múltba. Nosztalgiashow. Hogy hát mi is volt a kommunizmusban: vidéki nyomorból, bocskorból, dézsából, tehénszarból, huzatos budiból kerülni folyóvizes blokklakásba, városba, hetven kilométerrel odébb. Tanulni szakiskolában. Minden nap fürdeni, jó szagúnak lenni. A „pénz sem olyan drága”, mint falun. Emilia, aki meglehetősen vagány, bátor, értelmes és ambiciózus lányként kitört a falusi miliőből, s önálló életet harcolt ki, ha mérnök nem is lehetett, de bekerült fémszerszámkészítőként egy  exportra dolgozó gyárba. Ott a külföldre termelés miatt extra magas fizetés járt, s a penzum után maszekolni  lehetett vagy szabad-program volt, korlátlan italfogyasztással. Egyébként is jó hangulat, barátság, közösség. Viccek, tréfák, malom- és ostáblajáték, közös névnapok, kerthelyiség, tánc. A műhelyben  irtózatos feszültség ellenőrzések idején, de titkos jellel figyelmeztetett a portás, ha főnök vagy más potentát volt várható. Az egész, minden nehézségével együtt, harmonikus és áttekinthető volt. 

Csoma Judit (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ha sorbaállással is, de mindenhez hozzá lehetett jutni (ha banánt nem is, banán ízű fogkrémet lehetett kapni). És mindent meg lehetett szerezni, oldani, elrendezni, Pall Mall, whisky az orvosnak, és valódi kávé is, meg mérnökképzés a leánykának. Míg zajlik ez az élet, párválasztás, relatív jólét, közben Tucu, a férj a Szabad Európát is hallgatja. 

És akkor beüt a forradalom. Emilia  ott éljenez és ott hömpölyög az utcán a 89. decemberi napokban, holott előtte még „Le a temesvári huligánokkal” feliratú táblákat eszkábálnak a gyárban. Onnantól pedig kifordul a lábuk alól a talaj. Az egyetlen gyermek külföldön remél jobb jövőt, a gyárakat széthordják, bezárják, amortizálódik minden, a megszokott életnívó már soha nem áll vissza, a férj munkanélküliként hét közben vidéken gondozza a marhákat. Egyéni döntés kérdése, hogy Emilia nem megy vissza falura, hangsúlyos választás, hogy ő nem lép visszafelé. Viszont elszenvedi a változások fizikai és pszichikai tehertételét. Legjobb barátnője (akit jellemzően évek óta nem látott már), Aurelia, aki maszek boltos lett, azt mondja, hogy diktatúrában éltek, elnyomásban szenvedtek, egész ifjúságuk rémálom volt.

De hát nem így volt!  Az egyéni tudat, a partikuláris nézőpont nem esik egybe az életvilág általános leírásával. A relatív biztonság, anyagi kiegyensúlyozottság, az igénytelenség bebetonozódása: abszolút tipikus. A kilencvenes évek nagy döbbenetei hozzák tulajdonképpen annak megtapasztalását, hogy lehettek olyanok, akiknek jobb volt akkor.  Viszont igaza van annak a kritikusnak is, aki a regény kapcsán leírta a „politikai lektűr” összetételt. Bizonyos kiváltságos rétegeknek – és ez akár munkásemberek csoportja is lehetett – valóban nem okozott problémát a Ceauşescu-rezsim, abszurditásait a szokásos, népszerű viccekkel csipdesték, de alapjaiban nem láttak rá a szenvedések mibenlétére, hiszen saját élményeik nem ezeket tükrözték. A könyv lapjain számos olyan leíró apróság van, ami helyre billenti ezt az aránytalanságérzést. (Csak a blokk lépcsőházának leírása például.) Erre a szövegmondás és a színpadi miliő nem alkalmas.  Emilia nem elég árnyalt és színes, legalábbis az adaptáció méreteiben, hogy korlátlanul elmerüljünk egyéniségében, ami által ez a korértelmezés nagyobb nyomatékot kaphatna. Csoma Judit nagy erejű, drámai színésznő, valahogy súlyosabb az otthonkás világnál. Nem kapott a szerzőtől annyi sztorielemet, ami kiemelné egy „ifjan minden jobb”-színezetű zsánerérzéstől. Amikor például jövendő férje mint udvarló, WANTED aláírású, egyedi plakátokkal ünnepli a munkásszállón a születésnapját – ilyen elemektől lehetne csillogóbb a karakter és színesebb a figura. Így csak annyit tudunk, amennyit eddig is: a viskónál a blokklakás is jobb volt, a sárdagasztásnál a fémfeldolgozás, külföld helyett a bolgár tengerpart is megtette, ami pont úgy nézett ki, mint a román. 

Történelmileg természetesen a párhuzamos igazságok talaján járunk: igen, volt, akinek jobb lett, emberibb, élhetőbb világ, felemelkedés, iskolához jutás. A jelenhez viszonyítva pedig kiáltóan élhetőbb. Havi egy fodrász, vasárnap étterem, fix üdülés. Most nincsenek munkások, szervezett juttatások, ár-bér arányok. Ahogy barátságok, közös tevékenységek, egymásrautaltság-érzés sincs. És igazából ez a nagy érzelmi deficit, ami esetleg a vasárnapi választásokon befolyásolja majd Emiliát.

Ennek a csupasz, kevéssé árnyalt igazságát kiáltja el ez a regényadaptáció, amely érdekes és ismerős, de nem elég sűrű ahhoz, hogy másfél órán át fogva tartson. (A regény képes arra, hogy a nosztalgia tragikus abszurditására rávilágítson.) A beszédhelyzet egyneműsége (némi harmonikaszóval zenei aláfestésként az érzelmesebb részeknél) szintén a monotóniához közelíti az így kénytelenségből sematikus sorsot. Az említett udvarlássztori, vagy a kanadai jövendőbeli fogadásának előkészületei s a Ceauşescu-látogatás nagy anekdotája emelkedik ki és ad támpontot a színésznek, hogy a bensőséges életmondástól elszakadhasson.  És mégis, valamilyen közös tudásra és meghittségre számíthat ez a sors, ez az asszony, aki semmiféle ideológiai szálon nem kötődik a kommunizmushoz, a párthoz sem, melynek szinte öntudatlanul tagja lesz. Csak úszik az árral, és látja, hogy párttagnak könnyebben jut szaloncukor. Dan Lungu kortárs román író kisregényének az egyéni igazságok megélésének lehetősége az igazsága, s ebben áll a színészi munka eredményessége is, annak ellenére, hogy saját színpadi és szövegvilágot nem tud felépíteni a nagyszerű Csoma Judit sem, a láttató, minden szavában Erdélyből is ismerős fordulatokkal gazdag, kiváló fordítás ellenére sem.

BUDAI KATALIN