A hétköznapok egyszer csak kifordulnak medrükből. Valaki rosszul érzi magát a bőrében, keserűsége pedig lázongó gondolatokra, féktelen tettekre sarkallja. Ha csupán ennyit közölnének egy színműről, a lehetséges kortárs szerzők közül azonmód Marius von Mayenburg neve merülne fel. Ez a szemléleti attitűd az, ami összetéveszthetetlenné teszi, s amivel a német író meghódította a színpadokat. Másfél évtizede annak, hogy a világban letette névjegyét a Lángarccal. Időközben megszületett, mihozzánk is eljutott a Paraziták, A hideg gyermek, A csúnya. S alig több mint esztendeje a berlini Schaubühnében, a szerző rendezésében mutatták be a Mártírokat, amelyet késlekedés nélkül tűztek a Kamra műsorára. Immár a negyvenes éveibe lépett Mayenburg, de látásmódja nemigen változott.

A történet ismerősen kezdődik. Egy tizenéves fiú szegül ellenébe mindannak, amit a szülője, a tanárai, nemkülönben a társai képviselnek. De nem csak a magatartásával tagadja a mindennapi szabályokat. Ezúttal egy ideológia nevében, mégpedig a kereszténység szellemében teszi. Mintegy a színjáték harmadánál megfogalmaz egy olyan gondolatot, amely különös fénytöréssel világítja meg fanatikussá torzuló nézeteit: „A többi vallás háborúkat robbant ki, öngyilkos merénylőket tud felmutatni, mártírokat, akik az életüket dobják oda a hamis hitért. Ilyesmit egy keresztény ma már nem csinál.” Eszerint akár maratonfutók közönségének tömegét is felrobbanthatná. Persze, az iskolai környezetben ennél kevesebbre nyílik lehetősége. 

Lázadásának stációi zökkenőkön bukdácsolnak, itt-ott logikai hibákba botlanak. Nem feltétlenül látszanának tökéletlenségeknek, ha a rövid jelenetekben, szikár dialógusokban lebonyolított (Perczel Enikő sallangtalan fordításában előadott) színmű nem maradna meg a valószerűség kordájában. De időrendben lépdel a történet, nem akasztják meg narratívák sem. (Csupán egy-egy zsoltár ékelődik be a zenei munkatársak, Molnár Szabolcs és Vajdai Vilmos válogatásában.) Jóllehet Marius von Mayenburg munkásságára jellemző, hogy szituációkat afféle tételekként mutasson fel, mintegy jelképes mivoltukban. Ha így lenne esetünkben is, nem berzenkedhetne a néző például annak elfogadása ellen, hogy egy épeszű fiatalember csodatételre vállalkozzon nyomorék pártfogoltja meggyógyítására. De „vissza a kályhához”, az események láncolatának elejére!  

Tasnádi Bence és Ónodi Eszter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Először az úszásoktatás ellen tiltakozik – a beszédes nevű – Benjamin, pontosabban szólva az ellen, hogy osztálytársnőinek bikinikből szemérmetlenül kibuggyanó bájai megkísértsék. S ő maga ruhástul ugrik a medencébe. Ám a szexuális felvilágosítás szabadossága ellen már úgy ágál, hogy anyaszült meztelenre vetkőzik. Amikor pedig visszautasítja a teremtéssel ellenkező darwini elméletet, éppen a számára evolúciós ősünkként elfogadhatatlan majom álarcát ölti fel. Nem csak a cselekedeteiben akadnak következetlenségek, de bakugrások vannak a pszichológiai fejlődésében, vagyis inkább a visszafejlődésében is. A tananyaghoz fűződő ellenérzései szinte egyik percről a másikra csapnak át az Isten büntetését végrehajtó küldetés tudatába. S egyetlen szemvillanásnyi idő elegendő Benjaminnak ahhoz is, hogy ne szolid fenyítést tervezzen, de máris a halálát kívánja a vétkesnek ítélt, zsidó voltában eleve kártékonynak vélt Roth tanárnőnek. Ekkoriban válik az ártalmatlan protestáló fenyegetően erőszakossá. Előbb kihívó osztálytársnőjét üti le, amikor Lydia félreérti kapcsolatát a járáshibás fiúval, később a csatlósaként kezelt fogyatékost sújtja fejbe, amikor Georg szájon csókolja (aránytalan nyomatékot ad a homoszexualitás témájának, hogy mindkétszer akkor ragadtatja magát tettlegességre, amikor férfiasságát éri sérelem). Majd ismét egy hirtelen fordulat Benjamin magatartásában. Úgy ismerni meg, mint aki szemtől szembe támad, szóban és tettben egyaránt. S egyszer csak alattomosan vádaskodik, amikor Roth tanárnőt zaklatással, pedofíliával rágalmazza meg.

Mintha kiragadott állomásait látnánk egy veszélyes útnak. Lehet színművet is „snittekben” szerkeszteni, de ajánlatos volna az ilyen szerzői szándékot nyilvánvalóvá tenni dramaturgiai és stílusbeli megoldásokkal. Marius von Mayenburg drámáját nem „korrigálta” az előadás, amelyet Dömötör András megtartott egyfajta minimálrealizmus mezsgyéjén. Szíve joga e döntés. De tény, hogy ezt szolgálja Kálmán Eszter puritán díszlete is, amely az iskolákban máig használatos egyenszékekkel, hasonlóképp jellegtelen kárpitozott bútordarabokkal rendezi be a változó helyszíneket. Bujdosó Nóra öltözetei sem rugaszkodnak el az átlagvalóságtól. Vagyis a látvány sem törekszik olyan esztétikai minőségre, amely a történéseket elemelné a „földközeltől”, s a merészen szembesítő eszmék már-már szimbolikus régiójába lendítené. Jóllehet a rendező tanúsította már, hogy van affinitása az avantgárdabb fogalmazásra (van jártassága is Mayenburg világában), most a játékmód sem tapogatózik ebbe az irányba. A Katona József Színház társulatától pontosan azt igényli, amit idősebb és ifjabb színészei egyaránt a legjobban tudnak. Éppen attól, hogy az alakítások a lehetőségig árnyaltan mutatnak létező karaktereket, ütköznek ki az életszerű ábrázolást kikezdő mozzanatok. Ami fölött szívesen hunynánk szemet, mert az alakítások kétségkívül élvezetesek, professzionistán jellegzetesek. 

Hajszálpontosan képezik le az iskolai hierarchiát. Világosan értelmezettek a szerepek, kivált annak szemszögéből, hogyan kezelik egy tanulójuk mind deviánsabb magatartását, élen az igazgatóval, aki szemlátomást nem tudományos vagy pedagógus erényei miatt jutott tisztségébe. Takátsy Péter jellemzésében olyan fölényét őrző hivatalnok, akinek legfőbb ambíciója megúszni a kényes ügyeket. A hittant oktató tiszteletest Elek Ferenc óvatoskodó, kenetes empátiát színlelő személynek mutatja, míg Nagy Ervin játékában az üresfejű és öntetszelgő tornatanár puszta fegyelmi vétségként rendezné le a problémát. Szeretője, a biológia szakos Erika Roth harcosan védi az igazságát Ónodi Eszter határozott alakításában, s makacsul próbálja felkutatni az érveket és ellenérveket a Bibliában, amelynek citátumait Benjamin szegezi mindannyiukkal szembe. A pozitív és negatív tulajdonságokat egyaránt felderítő színésznőnek jutott az a zárójelenet, amely kétségtelenül jelzi Mayenburg hajlandóságát a jelképességre, amikor a meghurcolt tanárnő – a színmű címének jegyében – az iskolapadlóhoz szögezi a lábát. Röpke monológja azt sugallja, hogy pedagógiai hivatástudatában, a jövendő tanítványok iránti elkötelezettségében vállalja a mártíromságot, valójában inkább Benjamin vakhitének lesz áldozata.

Mert a környezet nem képes felismerni az intő jeleket, képtelen olyan kommunikációra is, amellyel megakadályozhatná a téveszmék végzetes elfajulását. Értetlenül állnak Benjamin megszállottsága előtt azok is, akik kötődnek hozzá. Kiss Eszter éppen e tanácstalanságból fogalmazza meg az anyát, aki követelőzik, hibáztat, mindenkit előbb okol, mint önmagát. Pálmai Anna nem hagy kétséget afelől, hogy a nyeglén erotikus, szüntelenül a fiú nyomában koslató, igencsak koraérett Lydiának a leghalványabb fogalma sincsen arról, mi zajlik Benjaminban. Dankó István kiegyensúlyozottan ábrázolja a beavatott Georgot, nemcsak azt láttatja, mennyire vágyik barátra az egyszerű lelkű, testi hibás srác, de azt is, hogy minden ragaszkodása ellenére nem vész el a kontrollja a tévúton járó Benjamin mellett. 

Iskolai renitens, pucér manifesztáló, maszkos tiltakozó, agresszív ütlegelő, sunyi vádaskodó. Mindezeket kell egyetlen emberbe gyúrnia Tasnádi Bencének, aki megtalálja Benjamin megannyi arcának közös vonását. Azt a végletes felajzottságot, benső hevülést, amely mind szélsőségesebb irányba ragadja. Kockázatos színészi vállalás – úgymond – „fenn” kezdeni egy alakítást. Félő ugyanis, hogy előadáshosszig nem tart ki az érzelmi töltet. De végig bírja munícióval. Szinte hallhatóan felgyorsult szívveréssel, ajkát harapdálva, kipirulva küszködik a démonaival. Ha nem a Szentírás jutott volna Benjamin kezébe, lehetne bármilyen más vallás, más eszmerendszer rajongó híve. Ott lakik benne egy fiókterrorista, aki nem találja helyét egy minden ízében selejtes társadalomban. Valójában nem is az ideológia motiválja, hanem a legyűrhetetlen elégedetlenség, a szenvedélyes indulat a kerek világgal szemben. S ezzel a fájdalmas lelkülettel „lekörözi” a szellemi intolerancia, megrögzöttség, fanatizmus főtémáját. Legalábbis ebben a színjátékban. 

BOGÁCSI ERZSÉBET