Szinte robbanásszerűen harapózott el a jelenség. Úgy látszik, mára többeket érint, mint számos más társadalmi probléma. Nincs közvetlen közelemben alkoholista, drogos, erőszaktevő, gyermekbántalmazó, gyilkos gazember, de nem egy olyan van, aki felkerekedett, hogy külországban keresse boldogulását. Ki azért, mert itthon nem talált munkát eminensként szerzett diplomájával. Ki azért, mert két szakmájának egyikét sem tudta kamatoztatni. Ki pedig egyszerűen nem volt képes lakáshitelét keresetéből fizetni… Nem kell tehát a régmúltban kutakodnunk, emlékeinkből 1956-os „disszidenseket” előhívnunk, vagy még korábbról menekülőkre gondolnunk ahhoz, hogy élénk érdeklődést keltsen a téma, a kivándorlás kérdése, amelyet az Illaberek előadásával nagyon is idejében vetett fel a Katona József Színház. 

Illa berek, nádak, erek. A lexikoncikkek tréfásnak minősítik a szólást, amely gyakorta bukkan fel mesékben. Felhangzik magyar nótában, hajtogatták egy Beatrice-dal refrénjében. A színjáték címében is játékosságot sugall e kifejezés, a textusban is akkor fordul elő, amikor egy anya mesél a gyermekének egy kisfiúról, aki sikerrel próbált szerencsét a tengeren is túl. Színházi palettánkon szívesen választják a legsötétebb tónusokat olyan gondjaink ábrázolásához, amelyek ólomsúlyként nehezednek sokakra. Nem törekszenek könnyíteni a terhet, éppen ellenkezőleg. Rendszerint tetézik nyomasztó, elevenünkbe vágó, drasztikus mozzanatokkal. Nem ezt az irányt követi az Illaberek előadása. Sem a közösen létrehozott szövegkönyv, sem Máté Gábor rendezése. Mértéktartás és humor jellemzi. 

Mintha minden rendben lenne. Az útra kelőkön nem látszik, milyen nyomorúságot hurcolnak poggyászukban. Mindannyian konszolidált öltözeteket viselnek, drappos, barnás, szürkés árnyalatokban. Nem küszködnek ormótlan cókmókokkal, kofferekkel, sportszatyrokkal, hanem könnyen kezelhető, gurulós egyenbőröndöket tologatnak. Már-már személytelen utasokként ismerkedünk meg a honukat kényszerűen elhagyókkal, akiket a repülőterek steril közege vesz körül. A terminált mindössze egy jókora fal jelzi, amely keményfedeles utazótáskák soraiból épült, alkalmas síkot adva egy járatinformációs táblának, ahogy máskor egy érettségi tablónak, jópárszor a (Kazimir Annamari készítette) vetített jeleneteknek, film-, video- és skype-képeknek. A terminálon kívül sem válik sokkalta színesebbé a világ, amelybe követjük a szereplőket. Kálmán Eszter színpadképe és kosztümjei minimalista ízléssel mutatnak egyfajta idegenséget. 

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Alig kezdődött el az előadás, máris nevetésre ingerel. A már említett mesemondás csaknem a „stand-up comedyk” módján karikírozza a filmfőkincstárnok esetét, aki újvilági karrierjét itthon magas hivatalra váltotta. Olyan ez, mint egy felszólító jel, ami bátorítja a nagyérdeműt, hogy előadás-hossziglan lássa a komikus fonákját is a lehangoló történéseknek. Az idegenbe szakadtak népi együttesének (Takátsy Péter koreografálta) lassított táncú, unottan fancsali produkciója tőről metszett paródia, amelyre nem vet árnyékot valódi reményvesztettség. A számítógép kapcsolattartási lehetőségeit olyan túlzó értetlenséggel fogadja egy nagymama, hogy az már kabarétréfába illene. Immár nem ismert személyekre hajaznak, inkább típusokként azonosíthatók a szereplők, akik az efféle szcénákban jelennek meg. 

Tízegynéhányan vannak, akiknek külhoni sorsát mintegy „keretbe” szerkeszti (Török Tamara dramaturgi segédletével) egy-egy közös zötykölődésük, buszozásuk, amikor mobiltelefon-beszélgetéseikből kiviláglik, honnan indultak és hová jutottak. De külön-külön válva olyan szituációkban látni többségüket, amelyek csak lazán, nagy hézagokkal illeszthetők egyazon életútba. Mintha csak olyan helyzeteket szemelgetnének az alkotók, amelyek leginkább jellemzők lehetnek a külföldi létezésre. E társulat színészei mindig elfogadható minőséget képviselnek. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy bármelyikük láttán legszívesebben nyúlcipőt kötöttünk volna. Ám az a matéria, amelyet a próbák folyamán összehoztak, nem kínál lehetőséget a valóban egyéni vonások megmutatására. Inkább „helyzetgyakorlatokat” végezhetnek, amilyenekkel talentumosabb színinövendékek is boldogulni szoktak. 

Két férfi köti össze az életét. Takátsy Péter és Rajkai Zoltán tapintatosan mutatja vonzalmukat, döntésük szívet melengető jelentőségét, Pelsőczy Réka az anyakönyvvezető-nő tojásokon járó óvatosságát, többen a hivatali kolléganők leplezetten furcsállkodó kíváncsiságát, azután még többen a násznép zavartan ünnepi asszisztálását. Szakavatottan felskiccelt csoportkép, középpontban a házasulókkal. Mosolyogtató viselkedési sztereotípiákkal. De nem érzékelhető, melyikük milyen karakter. Ki lehet képes az életét sarkaiból kifordító változtatásra? Ki hajlamosabb fáradozni a nehézségek helybeli megoldásán? A meleg pár útja innen még bármerre kanyarodhatna. S amikor egyikük, a nőgyógyász úgy határoz, hogy nekivág a világnak, indokait csupán belezsúfolja csomagolás közben odavetett replikákba, míg a másik, a tanár érvel a maradásra. Utolsó közös jelenetük nélkülözi elválásuk drámáját.

A szexiparban kereshetnek munkalehetőséget a nők. Vöröslő fényben vonaglanak is egy csoportos táncképben, amelyből egyvalaki prostituáltként válik ki. A tisztességét csorbító számkivetettséget Jordán Adél örömlánya lazán viseli. Mit is tehetne másképp, amikor egy kliensének férfiasságát kell éppen bátorítania? Nincs alkalma keserveit feltárnia akkor sem, amikor válaszolgat egy tudóskodó faggatózásra (Kiss Eszter mutatja a docensből tolmáccsá lecsúszott nő praktikus magatartását, míg Pálos Hanna alakítja a felmérést empátia nélkül végző lányt). A köteles orvosi vizsgálata láttán pedig inkább viszolyogtat, semmint megérintene a kiszolgáltatottsága.

Másvalaki nyűgös beteget ápol (Szacsvay László hitelesen kiállhatatlan öregemberét). Az asszonyt Rezes Judit azzal a becsülendő törekvéssel adja, hogy egyazon jellembe gyúrja azt az „anyát”, aki gyöngéden mesélt gyermekének, azzal a „mostohával”, aki pedig képes intézetbe visszaküldeni az örökbe fogadottat. A családot kikezdő anyagi küszködésen más úton próbál könnyíteni e feleség, más úton a férje, akiket már csak „online videohívás” kapcsol össze, hogy tudassák egymással – s velünk, nézőkkel – az időközben történteket.

Nem jut tehát egyívű cselekmény Keresztes Tamásnak sem, aki e férjet eleveníti meg (a színjátékhoz pedig széles választékban társít zenéket). Mégis olyan embert kelt életre, aki szívszorítóan egyedi a kivándorlók sorában. Elveszetten botladozik a repülőtéri kordonok útvesztőjében, sután evickél át a biztonsági kapukon, a biztonsági személyzeten, hogy bebocsáttatást nyerjen „az ígéret földjére”. Gátlásokkal teli, de elszánt. Kudarcokat szenved, de kitartó. Tűrni képes, de robbanni is. Messze több, mint egy papírízű példa. Ám iskolapéldája annak, hogyan lehet megmutatni az előadás ambicionált stílusában, mértékkel és humorral a lélek legmélyét is.

S ez igaz arra a szavalatra is, amikor egy kisfiú – a neve Varga Zétény – elmondja Kiss Ágnes Judit költői remeklését, a Szózat nyomdokán íródott Szó címűt. „Hazádból, hogyha még bírod, Ne menj el, ó, magyar.” Semmi gyermeki mórikálás, bájoskodás, hanem felnőttes gondolkodás, komolyság. Mosolyba révedünk, s megrendülünk. Ilyen percekre volt nagy szüksége az Illabereknek. 

BOGÁCSI ERZSÉBET