Hol is vagyunk? Mikor is? Akkoriban, amikor Oroszországban „prikázok” működtek, „opricsnyikok” garázdálkodtak? Annak pedig idestova fél évezrede, hogy IV. Iván alatt központi kormányszerv alakult a politikai hírszerzés feladatára. Majd a „Rettegett” létre hozta az opricsnyik-gárdát is, hogy leszámoljanak azokkal, akiket a cári önkényuralom belső ellenségének véltek. De ez a régmúlt. Már nincs cár, csak uralkodó van. Nem is Ivánnak hívják, hanem Vaszilij Ivanovicsnak. Abban a diktatúrában, ahol a terror újraéled. A 2028-as közeljövőben, amelyben már „3D-ben” megjelenő Hírmondó közli a hivatalos információkat. Mindenekelőtt a Nagy Orosz Falról, amelyet javában építenek, hogy bezárják az országot, s kizárják a külvilágot. Vlagyimir Szorokin ötvözi a mitikussá távolodott múltat és az utópisztikusnak látszó jövőt Az opricsnyik egy napja és a Cukor Kreml című regényeiben, amelyeknek színpadi változatát mutatta be a Katona József Színház társulata a Kamrában – nemrégiben.

cukor kreml ea 02 domolky daniel PRINT 036

Kovács Lehel, Lengyel Ferenc és Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

 

 

Vagyis most a jelenhez szólnak. Mint ahogy minden színielőadásnak a jelenhez, a jelenről kell szólnia. Vajon mennyire ismerték fel a szóban forgó művek olvasói a megjelenés idejének, a 2000-es évtizednek a viszonyait is a valaha volt és a valamikor lehetséges állapotok egymásra kopírozódó fantasztikuma mellett? Elvétve akadnak olyan motívumok is, amelyekről akár a médiumok aktuális híradásaiból értesülhettek. Mint az a „könyvégetés”, amelyet a valóságban egy nemzeti érzelmekre hivatkozó csoportosulás végzett, toaletten húzva le a szerző egy korábbi, pornográfnak, mocskosnak titulált prózáját. A művészek, az értelmiségiek zaklatását is érezhette jelen idejűnek az olvasóközönség, de – reméljük – titkosszolgálati vallatásukat, likvidálásukat már nem. Inkább az a mentalitás lehetett és lehet még időszerű, amely a regények karaktereit jellemzi. A hierarchia alacsonyabb és magasabb posztjain lévők hatalmaskodása, a „minden eladó” jegyében működő korrupciója változatlanul eleven. Csakúgy, mint a diktatórikus korszakokban szocializált emberek hajlandósága a szemellenzős, már-már bálványozó lojalitásra.

Egykori úti emlékeinkből felködlenek a szállodafolyosókon buzgón őrködő gyezsurnaják, a vadidegeneket is közös asztalhoz kényszerítő pincérek, a rendíthetetlenül posztoló, tolakodóan vizslató portások, akikből „az államhatalom letéteményeseinek” büszke öntudata sugárzott. (Barátságos magatartással leginkább magánlakásokban találkoztam – meg színházban, persze.) Vajon a néhány évtizeddel ezelőttről ismerős sorállásokból megmaradt-e máig a kioktató, egymás torkának ugró attitűd? Az itthoni nézőknek még azt is fel kellene fedezniük, amiben az oroszországi kép magyarországi tapasztalatainkra is hajaz. Mi tagadás, csak jókora áttételekkel juthatunk a mi világunk, a mai világunk közelébe. 

De szatíra ez… Mindenesetre olyasmi, aminek természete a túlzás, a hajmeresztő végletekbe torkolló gúny, a szertelen elrugaszkodás a valósághű ábrázolástól. Mint ilyen, messzire tartja el magától a tárgyát, következésképp a tárgyától a közönségét is. Ami igaz nemcsak Szorokin adott műveire, de arra az adaptációra is, amelyet belőlük a dramaturg szakos Fekete Ádám és a rendező szakos, a színrevivő feladatát ezúttal is vállaló Kovács D. Dániel készített. A szűk kétórányi színpadi merítésnek nemigen akad olyan alakja, akinek az útját együttérzéssel tudnánk követni. A költő Szmirnov lehetne ilyen, ha a titkos-prikáziak kezében nem érné el balvégzete, már az előadás „főcímnek” szánt zenés-táncos jelenete előtt. Talán a gyereklány Marfusát kísérnénk szívesebben, ha csak egy pillanatra is meginogna naiv hódolata azon hatalom iránt, amely az állami ünnepen Kreml-forma cukorkával ajándékozza meg híveit. Jóllehet Az opricsnyik egy napjának „címszereplője”, Komjaga szinte az egyetlen, akinek vissza-visszatérő színpadi jelenéseiben kirajzolódhatna a sorsa, mégsem érzékelni leszálló ágba jutó pályájának ívét, inkább csak a töredékekre hulló darabjait.

Mintha nem is volna semmiféle cselekmény, nem is lennének olyan jellemek, amelyek pedig változhatnának, fejlődhetnének, vagyis inkább visszafejlődhetnének. Epizódok sora van – nem véletlen, hogy egyes elemzők a novellafüzér műfajába sorolják Szorokin prózai munkáját –, belőlük kell összerakosgatni a történéseket, amelyek folytonossága attól is szétesik, hogy nyolc színész játssza az összes szerepet. Félő, hogy a közönség nem fáradozik azon, hogy sorra megfejtse, éppen ki kicsoda. Inkább beéri az egyes szcénák élvezetével. Mert az tagadhatatlan, hogy a részleteknek megvan az „élvezeti értéke”. Ahogy a mozaikos szerkezet a regényekben gyökeredzik, úgy a sajátos humorú stílus is. A leíró részeket értelemszerűen mellőző, a dialógusokra és monológokra húzott változatban is érvényesül az eredeti szókészletnek a köznapi beszéd hevenyészettségét idéző sokfélesége, amelyben komikusan feleselnek egymásra a szögesen különböző, archaikus és hivatalos, szlenges és gyermeknyelvi rétegek. Az író nyomdokán halad a rendezés is, amely bőséggel ontja a mulatságos, képtelenségükben meghökkentő – saját és átvett – leleményeket, ha nem is az első perctől fogva.

cukor kreml ea 02 domolky daniel PRINT 013

Pálos Hanna (fotó: Dömölky Dániel)

 

Amikor az uralkodó szózatot intéz a „népéhez”, vagyis mihozzánk, még az előcsarnokban várakozik a közönség a beengedésre. Amiben nincs semmi eredeti, már nagyon is sablonos. Nem is évek, inkább már évtizedek óta látni tucatjával hasonló, „kitelepített” előadáskezdést. De kisvártatva magára talál a színjáték, már az első „színpadi” jelenetben. Amikor a prikáz századosa és személyzete úgy dobálják egymásnak a kulcscsomókat, hogy az beillik zsonglőr-mutatványnak. Nem állítható, hogy minden ötlet gondolkodtatna is, nemcsak nevettet. Van jelentése annak, amikor a kihallgató tiszt először is egy feszületet tesz ki az asztalra, annak már kevéssé, hogy a zsebéből vesz elő egy kávéscsészét. Beigazolódik, hogy itt a falnak is füle van, amikor az egyik kérdésre a megszólított smasszerek a helyiségen kívülről felelnek kórusban, de az már csak tréfa, hogy egy másikra nem jön a válasz. Amikor pedig a vallató lejátssza a foglyának az uralkodó ünnepi beszédét, s távirányítóval hangosítja fel vagy halkítja le, tekeri oda és vissza a szónokló „térbeli” képét, akkor csupán a „science fictionbe” illő képzet mosolyogtat meg. Van, hogy egyikük egy mélyedésbe pottyan, vagy termetesebb másikuk úgy esik a talpára, hogy a súlya okozta „földrengéstől” az ültükben maradó társai közösen huppannak egyet. Ami már-már a burleszk határát érinti. És mindez még csak egyetlen jelenetben szolgál a publikum vidítására. 

Ahogy a folytatás is jókedvre deríti a nézőket, egyszersmind játékos kedvre a színészeket. Mindenkinek jutnak „poénok”, amelyeket mesterségtudó és gyakran egymáshoz igazodó ritmikával tálalnak. Mégis az alakítások becsét inkább azok a tartalmak adják, amelyek a lényegre irányítják a figyelmet. Professzionista pontossággal jelenítik meg a jövőbeli készülékek „teleportált” alakjait. Hatásos látványt nyújt a „távirányított” uralkodó Takátsy Péter elővezetésében. De fontosabb, hogy meglátni e fensőség kettős arcát is, hol az ünneplő nyájasságát, hol a kérdőre vonó kérlelhetetlenségét. Szinte gyermeki iparkodással tolmácsolja a Hírmondócska a jelentést az épülő falról, Kovács Lehel jóvoltából. De számottevőbb az, amilyen sarokba szorított beletörődéssel, majd kirobbanó kétségbeeséssel jellemzi a prikáz-ügynökök karmába esett költőt. A sorban állók hőzöngőjének is sikerül egy „közjátéknál” nagyobb nyomatékot adnia. Nem utolsósorban az opricsnyik újoncot, Jerohát is kezdettől úgy ábrázolja, hogy kétség nem fér ahhoz, előbb-utóbb kimutatja a foga fehérjét. Az opricsnyik-kommandó fejesét Lengyel Ferenc statikusabban jeleníti meg, mint olyan-valakit, aki már belekényelmesedett a tisztébe, amelyet véd a megkérdőjelezhetetlen, általa is tömjénezett agresszív, vallásosan nacionalista ideológia, s nemcsak az áldozataik iránt közömbös, de bajtársának veszte is hidegen hagyja. Biztonságban érzi magát Komjaga is, a régebb óta szolgáló opricsnyik, aki Mészáros Béla megformálásában már-már az erőszakszervezet „aranyifja”, iszik, kokózik, csajozik, üzletel, s olyan lazán és gátlástalanul teszi a dolgát, mintha csupán afféle buli lenne a kegyetlenkedés is, amíg a tisztogatásban el nem takarítják. A gyilkosok és az áldozatok térfelén egyaránt játszik Rajkai Zoltán, mégpedig úgy, hogy megmutatja, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Csak annyi a különbség, hogy a gaztetteit a prikázi Szevasztyjanov százados az állam számlájára végzi, míg a kegyvesztett Uruszov gróf a sajátjára írhatja a gyújtogatásokat, megerőszakolásokat. Irritáló alakok, messzire eshetne tőlük az énekmondó Artamosa, akinek a dala a fehérmájú uralkodónőre utal. Pazarul karikaturisztikus magánszám, amelynek éle – mind a színésznek, mind a zeneszerző Keresztes Gábornak, mind a mozgástervező Hegymegi Máténak köszönhetően – nem annyira a fenséges asszony felé vág, inkább a sokáig dívó táncdalos ízlés olcsósága felé. Ami jellemző példája annak, hogy a szorokini világban nehéz elnyerniük rokonszenvünket azoknak is, akiknek pedig volna igazságuk. 

Mintha több megértést tanúsítana a szerző a nőalakok iránt. Egyikük sem velejéig gonosz. Az uralkodónőnek legfőbb gyengéje, hogy szereti a férfiakat, kivált a fiatal gárdistákat. Jordán Adél olyan úriasszonynak mutatja Tatyjana Alekszejevnát, aki jólétében unottan vegetál, a kedvteléseivel is hiába kényezteti magát, de aki korántsem üresfejű, világosan látja a helyzetét. A jósnő pedig Oroszország helyzetét is, akinek képes beszédét úgy szólaltatja meg a színésznő, hogy abban Praszkovja Mamontovna rafinált szellemi fölénye is ott lappang. A szegénysorú kislányt, Marfusát, aki az ünnepi ajándékosztást úgy várja, mint jobb idők csemetéi a karácsonyi meglepetést, Pálos Hanna olyan rajongó jóhiszeműséggel, szélkelep életvidámsággal jeleníti meg, hogy szinte megsajnálni a gyermeki félrevezetettségét. A színésznő játssza azt a balerinát is, aki a lefogott párját vásárolná ki az opricsnyikoktól. Aligha a táncszínpadi jövedelméből. Ez gyanítható a prostituáltakéhoz hasonlatos öltözékéből, amihez a színésznő jól adagolja az útszéli üzletek bizalmasságot színlelő, kényszeredettséget palástoló magatartását. E jelenetben Pálmai Anna adja a szeretteikért közbenjáró nők másodikját, de előbb a jósasszony szavanincs segédjét, még előbb egy prikázi rendvédelmist, nemkülönben a kokainfüggő anyát, a szűkös kínálatú bolt egyik tétovázó vevőjét is, sok apró szerepet, pontos pillanatképekben. A színésznő kapta meg azt az előadásvégi tirádát, amelyben borzongató azonosulással szólaltatja meg a „Nagy Orosz Léleknek” a birodalmi nagyság képzetéhez meghatottan simuló, egyszersmind mea-culpázó érzelmességét. Ilyen „csupa szív” emberek szoktak egyszer csak büszkén seregleni a diktátorok mögé. 

Nem először született olyan színjáték a Katonában, amelynek minőségét a színészek emelik magasabbra az írott matériánál. Amihez szükséges persze olyan rendező is, aki nem korlátozza, hanem fogékonyan támogatja a kibontakozásukat. Ilyen a pályakezdő Kovács D. Dániel is, akinek dinamikus színrevitele máris egyedi jegyekkel büszkélkedhet, leginkább a realitás és az irrealitás, sőt, a szürrealitás mezsgyéjén egyensúlyozó, fekete humorú stílusával. A gondolati ambíciót tükrözi a látvány is, amelyet két fiatal tervező, Csomor Katerina és Török Adél közösen hozott létre. Meglepően találékonyak a kosztümtervek, legkivált azok, amelyek – segítve a „gyorsöltözést” is – érzékletesen mutatják az emberi természet mimikrijét úgy, hogy fele ilyen, fele olyan öltözettel, alkalomadtán fel- vagy levehető ruhadarabokkal szolgálnak. A színpadkép nyomasztó szürkeségét uralja egy jókora ventillátor, amely aligha friss levegőt juttat az ablaktalan vallatóhelyiségbe, inkább olyan, mint egy fenyegető gépezet, amely életeket darál le. Különben minden berendezési tárgy szögletes. Az asztal, a néhány ülőalkalmatosság, a vasrácsozatú akna, az emelvény, amely ormótlan kazánhoz támaszkodik. Rendre megtalálják szerepüket az előadásban, miközben rideg és komor tárgyiasságuk figyelmeztet, hogy mindaz, ami szarkasztikus nevetésre ingerel, valójában egy végtelenül embertelen világ kulisszájában játszódik.   

Mindent összevetve a Cukor Kreml igényes előadás. Csakhogy nem érinti meg érzékenységünket. Amikor Szorokin korábbi főművében a jégkalapácsok ütésével kényszerítették volna ki, hogy „megszólaljon a szív”, már kiderült, hogy ekképp nem sikerülhet. Nem megy, ha egymás iránt hiányzik az empátia.

 BOGÁCSI ERZSÉBET 

 

 

NKA csak logo egyszines

1