Egymást követő két estén látható a Katonában Goethe Faustja, ahogyan azt Schilling Árpád rendező és a Katona József Színház társulata bemutatja. Hogy is lehetne másként? Nem kérdés, hogy ez az „ahogyan”, vagyis a mód, amiként a mindenkori prezentálók olvassák, értik és tolmácsolják az adott művet, a legizgalmasabb és leglényegibb része az eseménynek. Ezért megyünk színházba, hogy megérezzük, mit gondolnak róla, s mit gondolnak rólunk. Már ahol szoktak valamit gondolni.   

Legtöbben azonban „a” Faustot szeretnék látni. Hogy az mi, arról a méltatlankodók nehezen tudnának számot adni, hisz – gyakorlatból tudjuk ­– amit a magyarok nagy része sejt Goethe ezen művéről, azt nem a művel, hanem a tanárával való találkozás eredményeként sejti. Elképzelhető, hogy a magyartanárok fele maga is rosszul lenne, ha tanulmányai során a maga rettentő nagyságában mutatkozna meg számára a mű. A jelenlegi pedagógusképzés miatt azonban ez a trauma keveseket fenyeget. A kényszerű körülmények miatt jobbára csak a művek különféle magyarázatával és értelmezési változataival ismertetik meg őket. Vizsgázniuk sem az élmény jövendő átadásának terveiből kell (hacsak nem drámatanárok), hanem az elemzési változatokból. 

Akik fölhúzott szemöldökkel és merev derékkal lépnek a színházba, palástolni próbálván az ismeretlentől való jogos szorongásukat, s akik előadás előtt azzal a szúrós porszaggal riogatjuk magunkat, amit a szerző rég szellőztetett kék bársonykabátjából vélnek fölszállani, csalódni fognak. Nincs itt semmi porszag. Vérszag van, és mi, a közönség, egy vissza már sehogy sem fogható leszámolás és elszámolás tanúi vagyunk. Két nehéz, szívet-lelket, de legfőként az elmét próbára tevő, gondolkodtató este várja a látogatót. Nem kockázatmentes tehát a színház vállalkozása. 

Ágh Márton díszlet- és jelmeztervező üres színpadát az első részben Pető József fényei éltetik. Egyetlen épített elem egy bal oldalt álló hatalmas könyvoszlop, mely a kezdés néma pillanatai után egyszerre csak robbanva leomlik. Oda a tudomány. Máté Gábor mint magával elszámolni próbáló szobatudós, puha inges, sálas, finoman szőrmók értelmiségi, kábultan bolyong a sötétben. Se hite, se kedve, se ereje semmihez. Halni vágy, de ahhoz sincs igazi mersze. Saját szorongásaiból hívja elő a fekete pudlit, aki egyre szűkülő körökben közelíti meg. Talán az eddig csak próbálgatott bűnök semmik, s a rossz leghatalmasabbika az, ami felszabadítaná? Az a halálfélelem, ami ekkor Máté arcán megjelenik, olyan erős, hogy kiveri a víz a nézőt is. Az állati kiszolgáltatottság és gyöngeség e pillanatában mint félelemtől megoldott vizelet, csorog a söröskancsó tartalma a földre. S hamarosan alakot vált a képzelt kutya, a vízió testet ölt, s megjelenik Kulka János mint Mephistopheles, tarka bohócruhában, s csábítani kezd. Tökéletes párost látunk, a magyar színháztörténet egyik még sokat emlegetendő duettjét. Mephistopheles az eredetiben mint vándordiák jelenik meg emberealakban, de van az írásban a későbbiekben olyan jelenet, ahol mint bolond szerepel a császári udvarban. Nem légből kapott tehát az öltözet. Mindemellett kiválóan szolgálja azt a bűvös iróniát és másvilágiságot, azt a reménytelen bölcsességet és fekete tudást, amit Goethének ki kellett írnia magából, s amit Kulka a később viselt, bántóan bádogkék öltönyben is áraszt magából. 

Faust - IMG 0081-1

A kórus valamint Nagy Ervin és Tóth Anita (fotó: Táborosi András)

 

A húsvéti harangok, a fiúkórus által hallatott angyalhangok (zeneszerző: Dargay Marcell) nem segítenek igazából. A saját tehetetlenségével küszködő Faust elfogadja az ajánlatot: ha az ördög által mutatott kunsztok és varázslatok bármelyike révén olyan változás áll be életében, hogy azt a pillanatot ő megragadni vágyik, az ördögé legyen a lelke, s a túlvilágon szolgálnia kell őt. Mesterségesen megifjított vágyai már megébredésük pillanatában öklendező undorral párosulnak. Nagy Ervin, Tasnádi Bence és Dankó István mint állati ördögsegédek, hatalmas falloszokkal ellátva hergelik magukat, s közben Faust meglátja a közönség soraiból előlük menekülő Margarétát, a gyermekleányt. Az első rész legszebb és legszomorúbb jelenete a körszínpadon begördülő, fehérpárnás ágyon zajlik. A vélhetően témahiánnyal és kisebbségi érzésekkel küzdő lányka azonnal a hit kérdésére tér rá. Schilling azonban, s az ő Faustja oly gyorsan siklik át a témán, ahogyan véletlenül érintett sebről rebben el a kéz. Mészáros Blanka, az érett, ifjú nő itt varázslatos kiskamaszlányt játszik. Gyönyörűen megoldott, s egyben riasztóan kietlen a mindvégig néma ágyjelenet. Margaréta arccal felénk fordulva fekszik, mögötte Faust ügyködik esendőn, s már vége is. Ennyi volt. Jön az újabb bűn, Faust megöli a lány testvérét, s jön Margaréta bűnhődése, vad és hideg őrülési jelenettel a börtön padlóján. A lány viszolyogva küldi el megutált szerelmét, s lábai közé szorítva kezeit, földön fetrengve és vinnyogva képzel magának szeretőt helyette. Faust és Mephistopheles nézik, mintha agárversenyt néznének, s szinte fogadnak: Megmenekül. Elkárhozik. Megmenekül. Elkárhozik. 

A második rész színpadképe meglepően gazdag és a korosabb közönség számára szívet tépően emlékekkel teli. Ilyen budai vagy hetedik kerületi, könyvekkel zsúfolt, megsárgult cserépkályhás lakásokban laktak honunk tanárurai az elmúlt évszázadban. A Goethe által javasolt hegyormok és sziklák helyett itt él most Faust és vele Mephistopheles, fura, élettársi közösségben. Az ördög bevásárol, s hozza az erotikával átitatott alakokat és eseményeket. Pompázatos jelenet, amikor a nők kara (a Magamnál Jobban Kórus tagjai és Pelsőczy Réka mint Karvezető) elkapja és maga alá gyűri az ördögöt, de Faust az, aki az egész teret benépesíti bágyadt álomvilágával, vagyis az európai kultúra mítikus alakjaival, félisteneivel és szörnyeivel. Ebben a kulturális átjáróházban, annak is a fürdőszobájában jelenik meg az első részben megismert Wagner (Keresztes Tamás), a buzgó és lelketlen tanítvány. A mechanikus kreátor most mint a gömbsisakos, búvárruhás hermafrodita, a Homunculus (Tóth Anita) megalkotója. Ez a poros szobányi szellemi pályaudvar alkalmas arra, hogy Faust átélje saját magát mint a megfáradt Heléna (Bodnár Erika) férjét, s a közös gyermeküket, a repülésre vágyó Euphóriont (Keresztes Tamás) gyászoló apát. A családi boldogság szertefoszlása után vigasztalásnak jön a hatalom és gazdagság, majd a háború kipróbálása, a hozzájuk tartozó alakokkal. Köztük mindegyre megjelenik Margaréta mint Szinx, mint Galatea, vagy épp mint a Bűn szimbolikus alakja. A kavarodásban Dankó István, Tasnádi Bence és Nagy Ervin triója révén ott sürög a hangya, úszik a delfin, a katonák csapata, s megjelennek a filozófusok, a papok és a miniszterek Haumann Péter és Bán János képében. Faust mint császár trónol a klótyón, már mindent megszerzett. Bosszantja azonban, hogy nem övé Philemon és Baucis kis tanyája. Megkapja azt is. Szolgái fölégetik neki, a benne hagyott öregekkel együtt.

Faust bosszankodik, de még tenni vágy. Most úgy érzi, hogy megtalálta azt a feladatot, aminek teljesítése közben óriássá nőhet. Úgy érzi, leigázná a tengert. Megrendszabályozná az áradásokat. No, az, csak az lenne az igazi, az lenne a „tett”! 

 „Szeretném látni ezt a képet:

Szabad földön hemzsegő szabad népet!

Akkor mondanám a pillanatnak:

Olyan szép vagy! Kérlek, maradj! “ 

– lihegi. És meghal. Hosszan, vergődve, minden fenség nélkül, egyszerűen kinyúlik a földön, zoknis lábáról lecsúszik a házipapucs. Jön a gyermek-siserahad, körbeveszik, eltüntetik. Mephistopheles hoppon marad. 

Márton László a színház kedvéért fordította le a második részt is, miután az első már megjelent, bevallottan drámai szövegként kezelve, tehát azonnal ható, a szituációból nem kikanyargó mondatszerkezeteket alkalmazva. Elég csak elővenni a valóban szépséges Sárközi, Kálnoky, Jékely féle fordításokat, hogy azonnal kitessék, magának a szerzőnek esze ágában sem volt törődni mondhatósággal és fölfoghatósággal. Mondta, árasztotta, öntötte a látomást és a gondolatot, s egy életen át tömködte odaillőnek ítélt verseit a mindent összefogni akaró, nagy-nagy szerkesztett játékba. 

Bíró Bence, az ifjú dramaturg volt segítségére Schilling Árpádnak, hogy ebből a hatalmas szövegtengerből a rendezőt leginkább foglalkoztató részek megmaradjanak, s valamelyes drámai formát nyerjenek. Ez, mármint a drámává építés, mint az eleve félő volt, nem sikerült, nem sikerülhetett teljes mértékben. Egyrészt, mert ha ezt végigvitték volna, megmásították volna az alapművet, másrészt, mert – különösen a második részben – egyszerűen magára hagyták az egyébként is kissé ijedt közönséget, nem adván rendezői segítséget ahhoz az egyszerű nézői elváráshoz, hogy fölfoghassuk, kik, hol, mit csinálnak éppen. Nem mintha nem minden szereplőből Goethe hangja szólna. De amit Schilling bevált technikájával s remek színészeivel meg lehetett csinálni a Hamletből kiinduló hamlet.ws című produkcióban, az most, más remek színészekkel, Goethe művében nem lehetséges. Itt nincs határozott drámai alapváz, nincsenek sokak által kívülről tudott monológok. Itt különböző történetek zeg-zugaiból lépnek elő az alig beazonosítható szereplők, erős figyelmet igénylő, sosem hallott mondatokat mondva. S noha nincs egyetlen megemésztetlen gondolat, egyetlen eltévedt hangsúly a két este során, sőt, az élveteg és hedonisztikus gondolkodás óráit éljük, a játék sok esetben rejtvényfejtői, s nem nézői energiákat igényelvén, időnként eltolja magától a közönségét. 

Tudjuk, hogy Goethe 1837-től haláláig, tehát hatvan éven át írott műve klasszikus könyvdráma. Tudjuk, hogy tényleg élt valaha egy Georg Faust nevű csillagjós és alkimista, akinek ránk maradt alakja, ördögtársával együtt, sok népi bábjátékban ijesztgette a piacon egybegyűlteket. Tudjuk, hogy Marlowe Doctor Faustusa megrendítő és tragikus halált hal, tényleg elkárhozik, ahogy azt kell egy az istenével is elégedetlen, sátánnal szerződő teremtménynek. Ha egyéb változatokat kívánnánk, 2015 tavaszán csak az Andrássy útig kell mennünk, ahol a Faust legenda egyszerre három operaként is elérhető (Gounod: Faust, Busoni: Doktor Faust, Boito: Mefistofele). De hajlamosak vagyunk elsiklani afölött, hogy az a Faust, akit Goethénél már Henriknek neveznek, mint meglehetősen rozoga erkölcsű, de nagy műveltségű orvosdoktor, az eredeti műben, Goethe által megtervezetten, időnek előtte kiszáll az ördöggel kötött szerződésből. Egyszerűen meghal, mielőtt elérte volna a kielégülést, s megtalálta volna a megállítandó pillanatot. Fizetés nélkül távozik. Arra sem jó, hogy a felültetett „vevőt” valamiképpen honorálja, mert szakadozott lelkét az angyalok megkaparintják, s eltüntetik Mephistopheles orra elől. Az ördög is kielégületlen marad. 

Hogy tévedésbe senki ne essék, rögtön a honlapon szerepeltet a rendező egy közönségriogató, megelőlegező minősítést az egész sztoriról: „A Faust első része egy középkorú tanárember szellemi megfáradásáról, kiábrándulásáról szól. A magányos férfi belefárad az univerzális tudás megszerzéséért folytatott küzdelembe, és inkább megrontja a fiatalkorú Margarétát, akibe a maga módján azért beleszeret. Faust egy erkölcstelen gazember. A második rész egy öregedő értelmiségi zavaros álomvilágába kalauzol minket, amelyben az antik kultúra összes nimfája és kentaurja megfordul. Vidám, hedonista körtánc kavarog, majd feltűnik szép Heléna, Faust múzsája, akivel összeköltöznek, gyereket nemzenek, a gyerek később meghal, és ők szétválnak. Végül Faust is meghal, nem marad utána más, csak néhány szellemes idézet.” Olyan ez, mintha nagyon el akarná venni a kedvünket valaki. Mint mikor a macskának beleverik az orrát a termésébe. Schilling bosszút áll. S ehhez joga is van, tehetsége is van. 

Mérhetetlen tanítványi düh, fájdalmas gyermeki csalódás kifejeződése ez az előadás. Azoknak az apáknak és mestereknek a megkorbácsolása, akik mint Faust, cserbenhagyták a saját tehetségüket, s nyafogva bár, de csak-csak lefölözték az elmúlt évtizedek eseményeit, lenyúlták az utánuk jövő nemzedékek épp nyíló virágait, eladták a lelküket hol ilyen, hol olyan hatalmaknak, maguk alá kapartak mindent, de a vagyonnal élni nem tudván, végül is kifosztottak mindannyiunkat. 

Mephistopheles a rendező által kihagyott előjátékban fogad a Teremtővel, mert be akarja bizonyítani az Úrnak, hogy az selejtet gyártott. „S mi tessék rajta?” – kérdi Madáchnál. 

Goethe nem csupán a természettudomány és az irodalom adalékait gyömöszölte be a versek soraiba. Épp Mephistopheles szavaiba „titkolta bele” a viselhetetlen felfedezést, hogy voltaképp milyen is a világ, s hogy milyen az ember. Schilling munkájában sem a „hogy kellene?” üdvözítő kérdésével kínlódó Faust a fő figura. Nem hatja meg az évszázadokon át kutakodó kíváncsiság. Mint ahogy a sátán látja a teremtett ember gyártási hibáit, Schilling, a rendező ugyanolyan szenvedéllyel kárhoztatja és bünteti azt a hazai élcsapatot, az írástudóknak azt a korosztályát, amely egy működésképtelen társadalmat hagyott rá és a gyerekeinkre. Semmit nem magyaráz bele Goethe művébe. Mindaz, ami a színpadon megjelenik, ott van a Faust-opusokban. 

Ha Goethe látná az előadást, bárhogyan is vélekedne róla, egész biztos, hogy elragadtatottan nézne két földszagú teremtést. Egyikük Ősanya, Boszorkány, Gonosz szellem vagy Portás alakban, vagy épp a Gond súlyos figurájaként jelenik meg – ez Monori Lili. Másikuk a sörös dobozát szorongató, gyűrött arcú öreg paraszt, Khirón a kentaur, vagy a katonaruhás Hadvezér – ő Székely B. Miklós. Az ember úgy érzi, ha vihar támadna, s az egész társaságot fölkapná valami szél, ők ketten, mint időmarta sziklák, ott maradnának, ahol megálltak, akár a víz mélyén is, az idők végezetéig. Másból való színészetük tökéletesen helyén van az előadásban. Kikötik, rögzítik azt a mélyhez. 

A második rész végén Mephistopheles megkergeti a vágyott lelket elcsaklizó angyalfiúcska-hordát, utánakapva egynek-egynek. De nincs méltó közöttük a csábításra. Akit megnyerni próbált, az elszökött a halálba. Ő meg most itt tipródik, tipeg, épp olyan téblábolással, mint Faust tette azt az első részben. Ha lenne lelke, tán ő is eladná. Ha lenne kinek. 

Az előadás egyik képére rávetül egy 1982-es pillanat. Akkor Máté Gábor mint Kikiáltó egy utcakövet fogott a kezébe, s nem tudván eldönteni, dobja oda vagy dobja el, tehetetlenségében csak állt és zokogni kezdett. Mögötte a Corvin-köz árnya látszott. Ma, 2015-ben, annyi évvel később, ugyanaz a színész, ugyanaz a mozdulat. De Máté Gábor mint Faust most üres söröskorsót fog a kezébe, s mert meglátja a közelgő véget, a rémület megbénítja. Mögötte – semmi. Csak az ördög köröz körülötte, egyre szűkülő körökben. 

GABNAI KATALIN

 

 

NKA csak logo egyszines

1