A fesztivál alapvetően remek találmány. Még akkor is, ha a megnevezés ma már elsősorban reklámcélokat szolgál. Csak annyit jelent, hogy csomagban mindent könnyebb eladni. De a csomagnak praktikus haszna is lehet. Sok előadás egyszerre, egy helyen megkönnyíti az érdeklődő dolgát. Még akkor is, ha nem érzékelhetők olyan nagyra látó fesztiválcélok, hogy az egy csokorba gyűjtött produkciók valamiféle szellemi irányt, stiláris vagy eszmei közösséget, esetleg éppen a stílusok és eszmék sokféleségét kívánnák megmutatni. Alighanem bele kell törődnünk, hogy napjainkban – éveinkben – a legtöbb fesztivál nem jelent többet, mint a jegyeladás egy sajátos módját. Ez a szó is, akár a többi, elvesztette hajdani jelentését, értelmét. De ettől még addig, amíg legalább annyit jelent, hogy másképpen elérhetetlen előadásokat közelünkbe vagy akár csak közelebb hoz, addig valami értelme maradt. Ha nem is szellemi, de materiális.

Ha például vidéki színházi előadások Budapesten láthatók, az mindenképpen jó dolog. Még a magamfajta ingyen utazó vénség sem juthat el mindenhová, ahová szeretne, vagy ahová kötelességének érezné, ha már kritikusnak állt. Sok minden elkerülhetetlenül kimarad. Az olyan előadások például, amelyeket nem játszanak délután, vagy ahol a színház nem tud, vagy nem akar szállást adni a színészházban, eleve elérhetetlenek. Rá van tehát utalva az érdeklődő a mégoly esetlegesen összeálló rendezvényekre.

A városmajori szabadtéri sorozat persze csak annyira fesztivál, amennyire a Szabad Tér Színház egész műsora is, amelyet Budapesti Nyári Fesztiválnak neveznek. A Városmajori Színházi Szemle így fesztivál a fesztiválban. Ráadásul előadásai el vannak szórva az egész nyári programban, tehát valóban se nem találkozó, se nem igazi fesztivál. Annyiban viszont az idén hasonlított egy fesztiválhoz, hogy szörnyen komolyan vette magát: zsűrit hívtak meg, amely díjakat adott, még ha a díjazottak listáját csak szeptember közepe felé, jó néhány héttel az utolsó előadás után tették is közzé – ki tudja miért. Mindenesetre a legjobb előadás és rendezés díját Vidnyánszky Attila akkor még Illyés Gyula nevét is viselő társulatával 2007-ben Beregszászon, Gyulán és Debrecenben is bemutatott, és azóta az országban mindenütt, Kisvárdától Zsámbékon át Kapolcsig, Szarvastól a Magyar Színházig, sőt még a Városmajorban is játszott Liliomfija nyerte el, holott állítólag a 2012/13-as évad előadásaiból válogatták a programot.

31 Tigris hiena 2Tigris és hiéna – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (fotó: kulturszalon.hu)

Bár valószínűleg ez a válogatás legkisebb hibája, ez legalább valóban remek produkció. Bosszantóbb, hogy a Városmajorban a koncepció és az esetlegesség sajátosan erősíti egymást. A játszóhely jellegéből, egész műsorából, az ebből is fakadó közönségigényből szükségképpen következik, hogy a legjobbnak vélt szórakoztató előadásokat várják a sorozatba, mégpedig a színházak, tehát az igazgatók javaslatai szerint. Az egyetlen közös pont tehát a mulattató célzat. Mondhatnám erre, hogy nem mindenki ugyanazt találja mulatságosnak, ám valamirevaló igazgató nyilván jól tudja, mire gondolnak a Szabad Térnél, amikor szórakoztatást emlegetnek. Ehhez képest akár merészségnek is vélhetjük, hogy Veszprémből Valló Péter Csalódások-rendezését küldték. Kisfaludy Károly ugyan vígjátékot írt, ám az előadást inkább az igényességre törekvő unalom, a kimódolt stíljáték jellemzi. Valóban nem szórakoztatóipari tucattermék, de nem is korszerű, a mai embert megszólító, lelkébe hatoló komédiázás. A Tündérlaki lányok ugyancsak Veszprémből mindössze Guelmino Sándor mesterkélt rendezői megoldásaival és Eperjes Károly rég elunt modorosságaival bosszantott. A nyíregyházi Black Comedyt Lendvai Zoltán valószínűleg eleve minden eredeti elképzelés nélkül állította színpadra, a Városmajorban viszont kegyelemdöfésként is felfogható lehetett volna az a körülmény, hogy a szabad téren, pláne június közepén még a szokásosnál későbbi kezdés esetén sem lehet sötétet csinálni. Sajnos azonban ettől az előadás nem halt meg egészen, hanem a teljes játékidőn át végvonaglott. A kínlódást csak fokozta, hogy a hangerősítés következtében egy természetes szót sem lehetett hallani. Másik rendezését, a Család ellen nincs orvosságot Székesfehérvárról aztán már mikroportok nélkül játszatta Lendvai, jobban is sikerült, bár alighanem eleve is jobb volt. Igaz, a gyengébb, főképp női hangokat nem mindig lehetett érteni a nézőtér első tíz sorában sem, de ettől még tisztességesen lepergett Ray Cooney professzionális bohósága. 

A legbosszantóbb előadásnak a kaposvári Cigánytábor az égbe megy című zagyvaságot gondolom. Az, hogy a színlap szerint minden szó Szőcs Arturtól való, nyilván inkább hízelgő, mint sértő akár a Makar Csudrát író Gorkij, akár a darab eredetijét a 2004-es temesvári bemutatóra író Csemer Géza számára. Valóban kár lett volna őket ebbe a blamázsba belekeverni, még ha a történet lényege, meg hosszabb szövegek is tőlük valók. A díszlettől a maszkokig, a játékstílustól a táncokig (a koreográfia ifj. Zsuráfszky Zoltáné) mindent teljes stíluszavar, nyíltabban mondva, ronda rendetlenség jellemez. 

A valóban az utóbbi évadból származó előadások közül az én szívemhez a kecskeméti Chioggiai csetepaté állt a legközelebb. Rusznyák Gábor eleven élettel és szellemes derűvel átitatott rendezése, Porogi Ádám remeklése a jegyző szerepében nagyjából megfelel annak, amit igényes szórakozáson értenék.

Komolyabban vehetőnek látszik a Tháliában minden szeptemberben megrendezett Vidéki Színházak Fesztiválja. Nem korlátozódik a szórakoztatóiparra, egyébként éppoly esetleges a program összeállítása, arról nem is szólva, hogy még csak a komoly színházi városok sincsenek mind képviselve. Az idén hiányzott Győr, Miskolc, Eger, Székesfehérvár, Szombathely, Sopron. A részt vevő színházak itt is önmagukat ajánlják, s ezzel minősítik is. Bereményi Géza igazgatói köszöntője sem ígér többet, mint hogy „a 11 előadás méltóan bizonyítja vidéki színházi életünk sokszínűségét”. Valóban: témában, stílusban, műfajban, világlátásban éppoly változatos a kínálat, mint színvonalban. Van tragédia és vígjáték, realista társadalmi dráma és abszurd bohózat, szórakoztató horror és elmélyült lelkizés. A szerzők közt van Shakespeare és Petőfi, Kaffka Margit és Bíró Lajos, meg több mai magyar szerző is. A játék a szövegillusztráló semmitmondástól a markánsan időszerű rendezői társadalombírálatig, a realisztikus ripacskodástól a modernkedő művészkedésig terjed. Azt persze nem tudom, hogy e valóban színes skála képes-e betölteni azt a szerepet is, amelyet Bereményi idézett előszavában remél tőle: „A színházszerető közönség számára lehet ez kedvcsináló ajándék, hogy az új évadban is szívesen válogasson színházunk kínálatából.” 

Évek óta van viszont a Thália vidéki fesztiváljának egy praktikus hibája, amely lehetetlenné teszi, hogy a néző valóban fesztiválként, de legalábbis formálisan egységes műsorként tekinthesse át a programját. Mindent csak egyszer játszanak, függetlenül a várható érdeklődéstől, és néhány esetben nem kerülik el az ütközéseket sem. Ilyenkor vagy szerencsém van, és az egyik előadást már láttam korábban, vagy előre tudom, hogy bármelyiket választom is, meg fogom bánni, azt fogom hinni, a másik jobb lett volna. Más kérdés, vajon szerencsének mondhatom-e, hogy miután a nyíregyházi Tigris és hiénát, Koltai M. Gábor izgalmasan időszerű, hatásosan politikus rendezésében már láttam, így habozás nélkül választhattam a veszprémi Adáshibát. Ezt ugyanis a szünetig is nagyon nehezen bírtam. A jól ismert darab ásatag unalma, a hatvanas–hetvenes évek közhelyeinek felkérődzése, tetézve Eperjes Károly önismétlő ripacskodásával, végül is meghaladta tűrőképességemet. Nem sikerült kivárnom, hogy a második részben végre történjen is valami. Nem tudtam hinni benne, hogy ami a cselekményben bekövetkezik, az színházi értelemben is meg fog történni. Ugyancsak egy felvonásra futotta teherbírásomból a szolnoki Sárga liliom esetében. Ennyi érdektelen, rossz színészt egyszerre színpadon ritkán látni. Akik semmitmondó, üres ágálásukkal már sok nehéz percet, órát szereztek nekem Szolnokon, most szinte jónak látszottak. Barabás Botond és Karczag Ferenc legalább alapfokon hozott egy-egy felismerhető figurát. Hanem akik most még ott ügyködtek, bizonyára a rendező igazgató, Balázs Péter elképzelése szerinti realizmus jegyében, azoktól menekülnöm kellett. Molnár Nikolett egyszerű természetességében ugyan ez alkalommal is éreztem valami hitelesen emberit, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy még két felvonásra vállalkozzam.

A debreceni Jászaival jártam úgy egyébként, hogy kijőve azt éreztem, igazam lett, tényleg a másikat kellett volna választanom, az Üveganyát Zalaegerszegről. Csak hát erről már valószínűleg sohasem fogok megbizonyosodni. Galambos Péter a száz évvel ezelőtti színházi nagyság ürügyén elismétli mindazt a modorosságot, amit az utóbbi években fölszedett. Mindent átlátszó hálók mögött játszat, mintha ettől minden kép, gesztus, megszólalás valamilyen többletértelmet vagy hangulatot, sajátos fénytörést kapna, mintha ez a trükk elfedhetné a darab struktúrájának, a műtéti narkózisban folyó múltidézésnek, számvetésnek az alapvető közhelyességét és persze a szöveg, a cselekmény felszínességét. A Jászai naplóiból és Borbély Szilárd darabjából összerótt anyag nagyon egyenetlen, jó, ahol nyilvánvalóan emlékeztet a naplóra, ám sokszor közhelyesen triviális. A címszereplő hálóingére festett meztelenség meg nem is túlságosan gusztusos, bár ezt Ráckevei Anna finoman technikás, kiegyensúlyozott alakítása olykor feledtetni képes. És Bakota Árpád, Olt Tamás, Csikos Sándor sem tud rosszabb lenni önmagánál. Dér András kecskeméti Hangyabolya ugyancsak a múlt század elejét idézi Kaffka Margit regénye alapján, a tatabányai Édes Anna meg az első világháború utáni éveket, Kosztolányi Dezső műve nyomán. A három alkotást persze a véletlen vetette egymás mellé, nincs is sok közös bennük azon túl, hogy egymást követő időkben játszódnak Magyarországon. A kolostori nyüzsgésben, a modernizációs belharcokban kibukó emberi, női sorsproblémák, az emancipációs társadalmi és a kamaszkorral járó lelki-morális válságok, választások szép gyűjteményét halmozza Kiss Borbála ügyesen stilizált stúdiószínpadi díszletébe Németh Virág átirata és Dér András rendezése. Hargitai Iván Závada Pál Kosztolányi-átiratát egy arénát övező amfiteátrum lépcsőire állította, a regényt mintegy társadalmi küzdőtérre helyezve. Ám nem tud meggyőzni arról, hogy ott a helye, hogy a hallgatag cselédlány halmozódó és gyilkosságban kirobbanó indulatait ez a hierarchia igazán megvilágítaná. Igaz, a címszerepet játszó Törőcsik Franciskában sem nagyon halmozódik semmi az előadás folyamán, végül a nagy tragikus robbanást zenei hangerő lenne hivatott pótolni.

A békéscsabai Lear királyt elsősorban a színház előtt felállított biztonsági beléptető rendszer imitációja teszi emlékezetessé, esetleg még az első részt záró követhetetlen kavalkád, valószínűleg mindkettőben nagy része van Fekete Péter igazgató játékos kedélyének. Az angol rendező, Chris Rolls nem árul el különösebb gondolatokat a darabról. Kovács Frigyes jelentékeny, tekintélyes, őrületében finom szívhangokat megszólaltató címszereplője ezért sem lehet több derék színészi munkánál. Pozsgai Zsolt csekély igénnyel megírt Pipás Pistájának szegedi előadását – történetesen éppen Kovács Frigyes rendezésében – viszont Szabó Gabi a címszerep technikailag kifogástalan megformálásával emeli valamivel a tét nélküli, felelőtlen szórakoztatás szokványszintje fölé. Az Othello Gyulaházán kaposvári előadása, Göttinger Pál kimunkált rendezésében főképp azzal szerzett örömet, hogy az operettbetétek régi szép kaposvári emlékeket idéztek, néhány színészben még úgy látszik elevenen él a szegényes vidéki színjátszás finom öniróniája. A magas szintű, szakmailag igényes blöfföt, szebben mondva posztmodern játékosságot pedig – mint az idei POSZT-on is – Méhes László precízen megdolgozott Picassója képviselte.

Végül is ízelítőnek megteszik ezek a szemlék. A mai világban nem csak anyagi lehetőség, de talán szellemi igény sincs többre.

 ZAPPE LÁSZLÓ

 

 

NKA csak logo egyszines

1