Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy a Tasnádi István–Vidovszky György-párosnál alkalmasabb alkotókat nem is lehetett volna találni A hullám című könyv és film színpadi adaptációjának létrehozására. A magyar ifjúsági színház emblematikus figurái, vagy ha úgy tetszik, újraértelmezői ők, akik olyan előadásokkal tették le a névjegyüket, mint a Cyber Cyrano a Kolibriben és az East Balkán a Bárkán. A két alkotásban a közös, hogy a fiatalok nyelvén (méghozzá élő, beszélt nyelvén, nem valamiféle színpadi műnyelven) tolmácsolnak egy-egy fontos témát: utóbbi a West Balkán-tragédia kerettörténetébe ágyazva a tinédzserek bulizási szokásait veszi górcső alá, míg előbbi a modern Cyrano-történeten keresztül a „facebook-generáció” identitásválságát dolgozza fel.
Legújabb közös vállalkozásuk ismét teret enged annak, hogy egy a mai fiatalokat (is) testközelből érintő problémával foglalkozzanak: az előítéletességgel, a megvezethetőséggel és a valahová tartozás vágyából fakadó személyiségtorzulással. Merthogy ez a darab nem történelemóra-szagú példabeszéd a Harmadik Birodalom bármikor-bárhol újraéledhető ideológiai örökségéről, hanem egy a mai magyar valóságból, méghozzá a tinédzserek valóságából gyökerező élő, eleven és sajnos nagyon is mai tragédia.
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A hullám című könyvet Todd Strasser (írói nevén Morton Rhue) írta, méghozzá Ron Jones tizenhat oldalas tanulmánya alapján, mely ugyanezzel a címmel jelent meg. Ron Jones volt az a történelemtanár, aki az eredeti tanulmányi „kísérletet” véghezvitte, majd megírta tapasztalatait. 1967-ben egy kaliforniai középiskolában tartott órája alkalmával a diákokkal a II. világháború témáját dolgozták fel, amikor felvetődött a tanulók részéről a kérdés, hogy vajon újra megtörténhetnének-e azok a rémségek, amelyek akkor. A fiatalok erre egyértelmű nemmel feleltek. Jones ezt cáfolandó egy játékot talált ki, amelyben azt akarta bemutatni számukra, hogy a történelmi példákból nem okulva újra és újra megvalósulhat a diktatúra, úgy, hogy a benne lévők gyakorlatilag észre sem veszik, mihez asszisztálnak. Létrehozta az iskolában a Harmadik Hullám nevű mozgalmat, mely az egyeduralmon alapuló közösségi rendszerek minden jellemzőjével rendelkezett. A játékot kéthetesre tervezte, azonban már pár nap után kicsúszott a kezéből az irányítás. Addigra közel kétszáz diák tartozott a Harmadik Hullámhoz, és a szigorú és elvtelen szabályrendszer hithű követése mellett a résztvevők elkezdték besúgni a kívülállókat a tanároknak. Jones aggódni kezdett a diákok testi épségéért, és leállította a játékot. Tapasztalatait megírta elbeszélésében, melyet aztán ifjúsági regény köntösbe öltöztetett Todd Strasser, és ennek hatására vált igazán népszerűvé a történet.
Ron Jones eredetijéből Johnny Dawkins írt forgatókönyvet, melyből 1981-ben készült el egy rövid, mindössze 44 perces amerikai tévéfilm, amelynek létrejötténél Jones mint tanácsadó volt jelen. A történet akkor kapott ismét jelentős publicitást, amikor 2009-ben egy német filmváltozat is készült belőle. Ezt az a Dennis Gansel rendezte, akinek pár évvel korábbi munkája, a Napola – A Führer elit csapata szintén a fiatalság és a felsőbb hatalom viszonyát vizsgálta, bár itt a valós történelmi idejében tárgyalva a témát.
Gansel filmje már messzebbre megy, mint a könyv. Ő nem elégszik meg azzal, hogy kísérlete végén, a morális pofon lekeverése után a tanár mintegy erkölcsi győztesként levonul a pódiumról. Az ő tanára egyértelműen hibázik. Túlságosan részévé válik saját alkotásának. Ő maga is emberi, gyarlóan emberi. Nála már nem is a II. világháborúról való gondolkodás kapcsán kezdődik el a kísérlet, hanem kifejezetten az egyeduralom és a náci Németország vizsgálata a kiváltó ok: egy haladó szellemű oktatási módszer, azaz egy „témahét” kapcsán dolgozzák fel interaktívan a gyerekek az autokráciát mint politikai berendezkedést, a demokráciával és az anarchiával egyetemben.
A film sikerének és népszerűségének egyik oka véleményem szerint abban rejlik, hogy német alkotók nyúltak az alapanyaghoz. Ugyanez a jelenség volt megfigyelhető a 2001-es A kísérlet című film esetében is, amelyet Oliver Hirschbiegel rendezett. Ez a film az 1971-es stanfordi börtönkísérletet dolgozta fel, tipikusan jelen idejű német környezetbe ágyazva a történetet.
Saját hatalmuktól megrészegülten önmagukból kiforduló emberek: ezt az alapszituációt a német alkotók más szemszögből képesek bemutatni, mint bármely más nemzet. Történelmi múltjuk egyfolytában arra készteti őket, hogy felvállalják ezeknek a „kényes” témáknak a feldolgozását, a szembenézést a bennünk lakó szörnyeteggel, amelyre folyamatosan figyelmeztetni kell az embereket.
Különösen igaz ez az útjukat kereső, kiforratlan személyiségű fiatalokra, akiknek minden új, akiknek már csak a történelemkönyvek gyűrött és telefirkált lapjairól dereng az a szó, hogy holokauszt, és soha nem lesznek tisztában annak jelentéstartalmával, még akkor sem, ha egy újító szellemű pedagógusnak köszönhetően egy történelemóra keretében megnézik a Schindler listája című filmet.
Dévai Balázs (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Strasser könyve az Egyesült Államokban, Izraelben és Németországban is a kötelező olvasmányok közé tartozik. Mire idehaza a Sorstalanság egyáltalán ajánlott irodalom lesz a középfokú oktatásban, addigra talán már nem is nyomtatnak könyveket.
Ennek fényében talán nem túlzás azt állítani, hogy a Vidovszky György rendezte előadás egyrészt pedagógiai értékű, másrészt kirívóan bátor, harmadrészt pedig borítékolhatóan az évad legfontosabb ifjúsági előadása (ami különösen annak fényében nagy szó, hogy még az évad első felének végénél járunk).
A Kolibri Színház (Vidovszky másik bázisa a Bárka Színház mellett) szerencsére a központja a minőségi ifjúsági előadásoknak, és mint ilyen, maga is repertoárján tart olyan alkotást, mely a demagógiát elkerülve ás a mélyére az idegengyűlölet problémájának. Ez a Tóth József rendezte Helló, náci!, amely minden érdeme mellett tipikusan importdarab: a neonáci itt német, a vendégmunkás pedig lengyel. Mindezek ellenére természetesen találhatnak, és szerencsére találnak is a fiatalok benne találkozási, vagy ha úgy tetszik, ütközési pontokat, hiszen a rasszizmus nem kultúrspecifikus. Mégis, nagy hiány volt olyan előadásban, mely kifejezetten a mai magyar tizenévesek szemszögéből, az ő gondolatvilágukra alapozva, az ő szlengjükre lefordítva mutatja be a faji megkülönböztetés jelenségének szociológiai okait. Egészen A harmadik hullám bemutatójáig.
Vidovszky és Tasnádi együttműködésében az alkotó folyamat része, hogy a fiatal színészekkel, színészpalántákkal együtt, a közös próbák ideje alatt áll össze maga a darab. Így benne vannak személyes történeteik, sajátos szóhasználatuk, generációs világlátásuk. Emiatt általában izzóan élőek ezek a fiatalok az előadásaikban. A harmadik hullám esetében sincs ez másként: az atletikus alkatát tudatosan használó Horváth Zoltán, a visszahúzódó fiúból potenciális besúgót formáló Tóth János Gergely, vagy éppen a „szittya-virtussal” mesterien ironizáló Jerger Balázs mind sziporkázó elevenséggel vannak jelen a színpadon.
A fiatalok mellett nehezen is rúgnak labdába a tapasztaltabb színészek. Varga Anikó igazgatója mintha az East Balkán anyukafigurájának egy újabb vetülete lenne. Kardos Róbert mint Dévai Balázs laza tanárfigurájának ellenpontozása, súlytalan marad. Szorcsik Kriszta tanárnőként és szerető nőként is erőtlen. Nem is nagyon hiszi el a néző, hogy ő a diákok által kedvelt, alternatív pedagógiai módszerektől sem ódzkodó, vagány tanár (Dévai Balázs) párja. Dévai ezzel szemben hitelesen építi fel szerepét a feladatát értelmezni próbáló pedagógustól egészen az önmagát is majdnem felőrlő, hatalomtól elbódult kisemberig.
Az előadás díszlete a Bárka Színház lehetőségeihez igazodó, puritánságában is ötletes és egyben jelentőségteljes: a folyamatosan a nézők felé szűkülő színpadon az iskolai katedra lassanként válik fenyegető fallá és egyben a Hitlert ábrázoló képekről oly ismerős szónoki emelvénnyé. A Hullámhoz csatlakozó diákok egyentornaruhája pedig a Leni Riefenstahl fotóin és filmjein megörökített atletikus náci testeszményképet juttatja eszünkbe.
Tasnádi és Vidovszky nem mond újat: diákjaik ugyanazért találják vonzónak a Hullám mozgalmat, amiért anno minden egyes diktatúra képes volt tömegeket maga mellé állítani: a közösséghez való tartozás igénye és a társadalmi egyenlőtlenség megszüntetése utáni vágy hajtja őket. Ma, amikor a fiatalok létbizonytalanságát és jövőképtelenségét az aktuális politikai rezsim napról napra elmélyíti, és közben galád módon ujjal mutogat azokra a társadalmi csoportokra, melyeket tetteikért felelőssé akar tenni, nincs is aktuálisabb és fontosabb, mint arról a témáról szólni, amiről A harmadik hullám is beszél.
Felelős-e a Dévai Balázs által játszott tanár azért, hogy a játék, melyet ő hívott életre, egy fiatal életébe kerül? Ki a felelős azért, hogy egy „láthatatlan” diák egy hétköznap délután sorra lelövi iskolatársait és tanárait? Ki a felelős a hetvenhét embert meggyilkoló Anders Breivik tettéért?
Még ha nem gondoljuk is, hogy mindez összefügg, a válaszok messzebbre mutatnak egy-egy embernél. Ezt hivatott tudatosítani Tasnádi István és Vidovszky György előadása, A harmadik hullám is: a nevelés kudarcának örökérvényű tragédiáját.
SÓS ESZTER
