Nem az, de lehetne. Mármint a kapitalizmus kritikája. Egyfajta átjárás inkább. Múltból a jelenbe. A jelen fenyegetettségét egyebek mellett a Patyomkin páncélos múlt századi filmkockái illusztrálják. Egy kistévé képernyőjén futnak folyamatosan a lelki viszonyokat tekintve kispolgári miliőbe helyezett Gorkij-darabban – élőben közvetítve mintegy az 1905-ös forradalom eseményeit. Nehéz nem gondolni egy következő dátumra... Nem épp az iskolai földrajzórák hangulatát sugallja az a térkép sem, melyen a szereplők „taposnak". Ebben a kontextusban súlyosabbat jelent. Háborút, agressziót, újrafelosztási kedvet. Hogy miért került egy estére Gorkij és Brecht darabja, talán nem szorul különösebb magyarázatra. Azon érdemesebb gondolkodni, hogy fölerősítik-e egymás hatását. Teszem hozzá, Gorkij van brechtesítve és nem fordítva, illetve mindkettő zsótérosítva.
Vassza Zseleznova virágzó céget vezet valamikor 1905 és 1917 között. A pasztellszínek, melyekkel Csehov egy elkorhadt társadalom egyéni sorstragédiáit festette, Gorkijnál harsányabbak. Kiáltó rokonságukat a mai világgal Zsótér durván a lelkünkbe marja. (Épp ellenkezőleg, mint Ascher a Katona József Színház Barbárok című előadásában, amely lágyabb csehovi színekkel meséli Gorkij kegyetlen igazságait.) Hajózási vállalatának élén Vassza egy rút társadalomban küzdi ki erőtlen, vizenyős jellemű családjának a helyet, fennmaradást. Ideig-óráig. De mi nem ideig-óráig tart? Kulizik, lohol, parancsokat osztogat. Emberi sorsokat irányít. Érdekes rádöbbenni, hogy ami a történelemben egyszer már eltartott évszázadokig, már-már paródiaszerű rövidséggel lejátszódhat újra. Ugyanazok a jellemelemek, ugyanazok a változások, ferdülések. A hasonló társadalmi szerepek a szereplőket is hasonlatossá teszik. Egy klóntársadalom klónjai. A szerepek fölcserélhetőek.
A szerepek fölcserélhetőek?
Zsótér Sándor felvonásról felvonásra átosztja a szerepeket – kivéve a címszereplőt. Nem könnyű követni. A zavart némileg fokozza, hogy a három felvonás egyetlen részben megy. A nőalakok ugyan a köpenyükön hordják az épp játszott figura nevének kezdőbetűjét, de önmagában ez kevés. Ahogy az is, hogy a bejáratnál elhelyezett részletes színlapon beazonosíthatók a szereplők. Az elképzelés amúgy az értelmezés izgalmas lehetőségeit kínálja. Bizonyíték rá Mészáros Piroska, aki a legkarakteresebb karakterváltásokat mutatja. A debiltől a forradalmárig. Érdekes belegondolni, hogy a szerepek váltogatása milyen más irányokba vihetné a történetet. Vagy épp az a lényeg, hogy adott viszonyok között a történet örök? Eleve elrendeltetett? Ha ennyi kérdést vet fel, talán már megérte. Többféleképp törik a fény a történeten. Zsótér olyan kísérletező, akit az eredmény kevésbé érdekel, mint maga a kísérlet.
Básti Juli nem cserél szerepet. A zsarnok emberi arca helyett mindvégig az ember zsarnoki arcát mutatja. Azt az obligát magatartásformát, amely nélkül – adott társadalmi viszonyok közepette – kicsi az esély a túlélésre. A gondolkodó lényt, aki a létforma, a szociális környezet, a „farkaslét" szűk lehetőségeire ad érvényes egzisztenciális választ. Mutatja még az érzékenységből táplálkozó érzéketlenséget, a családösszetartás napi robotját, az élő példát arra, hogy a család nem demokratikus intézmény, hanem a hierarchikus harcok terepe. És még valami fontosat, szerethetőséget is mutat! Amúgy meg jó a haja – a sima frizura, a szabadon hagyott, gondokba szépült homloka. (Már a Katonában is szívesen kísérletezett frizurákkal. A Platonovban egyik előadásról a másikra változott. Volt franciásan egyenesre vágott, rövid vörös, máskor rakoncátlan fürtű, hosszú loboncos.)
Básti Vassza Zseleznovája más típusú színjátszást mutat, mint az előadásban szereplő, frissen végzett színművészetisek. Bár valamiképp hasonul hozzájuk. Monoton, tárgyszerű hanghordozással mondja a szövegét, ám ez nem akadályozza abban – és ez maga a Zsótér Sándor indukálta színjátszás alfája-omegája –, hogy ily módon is híven közvetítse a figura befelé megélt érzelmeit. (Csak egyszer sikít föl teljes hangerővel, de azzal tudósít a figura összes többi érzelemkitöréséről.) Amúgy lakmuszként is működik – mindent eljátszik, amit hitelesen el lehet. Amit nem, ott bizonytalan. A szövegbe nem minden esetben beépülő – gyaníthatóan a jelenidejűséget hangsúlyozó – trágárságok idegenek neki. Nem tudni, mikor viccel – mondják róla, ám ez a Vassza Zseleznova nem viccel, és kegyelmet sem ismer. Mégis megvan a maga igazsága.
A zsótéri történetmesélés fontos eleme a nyilvánosság. A Zseleznov család tagjai szinte folyamatosan a színen vannak. Jelenlétük látványos, még akkor is, ha épp az odújaikban tanyáznak, melyek nem annyira a külvilág, inkább a lélek bugyrai. Belső menedékhelyek, melyek a színpad valóságában frissen ácsolt, többszintes éjjeli menedékhelyet mutatnak. (Díszlet: Ambrus Mária.) Ez a fajta nyilvánosság, a közös jelenlét amúgy még nosztalgikus felhangokat is kaphat egy olyan világban, ahol megannyi tragédia csendes magányban zajlik.
Hasonlóan fontos jelentést kap az esendőség – konkrétan az emberi test esendősége – az előadásban. Megtágult erek, véres horzsolások, sebek, bütykök, lúdtalpak, alsóneműre vetkőztetett emberi testek leplezetlen kitüremkedései, antitrend a divatosan szexi lábfejek, lábikrák helyett, férfiakon vékonyszálú alsógatya (színben tartva), a kitaposott papucsok csálésága, egyenköpenyek monotóniája, mackófelsők, kapucnis pólók – még a puccos selyemkosztüm alatt is. (Jelmez: Benedek Mari.) A test lemeztelenedésének stációi. Nincs kivétel, csak Zseleznova van állig gombolkozva. Ő a Nap, a kegyetlen és életadó, amely ezt az emberien mocskos mikrokozmoszt összetartja. (Hiányzik majd a Brechtből.) Mindehhez a szereplők bátorsága kell. A megmutatást már-már magamutogatássá fokozni, a kényszert vágyként eladni akkor is, ha eredetileg nem az. Ebben összesimul a társulat, újak, régiek, és ez átvezet Brechthez.
A kivétel és a szabály című tandrámában Zsótér mintha a hatás ellenében játszana, persze dehogy. Anno ugyanilyen fojtott szenvedéllyel vezényelte a Csongor és Tünde, a Médeia „fölolvasószínházi" aktusát, vagy Peer Gynt utazását a fájdalom tájaira. Oly rezzenéstelenül vetkőztet le színházi hatásmechanizmusokat, akár a szereplőit alsóneműre. Viszont mintha az eddigieknél erőteljesebben mutatkozna az átfogó társadalmi jelenségek, vészjósló tendenciák iránti fogékonysága. Bizonyos társadalompolitikai kérdéseket határozott kézzel körvonalaz, történeteit áthatja a történelmi léptékű gondolkodás igénye. Gorkij és Brecht letisztult, „tételes" világképét akarta megcsócsálni, vagy a sajátjához keresett egykor közhelyessé sztárolt, majd érdemtelenül divaton kívül rekedt szerzőket, végül is mindegy. Antitrend ez is. E pillanatban az.
Egy bizonyos kereskedő vezetőt és kulit fogad a sivatag átszeléséhez, hogy aztán Urga városába érve megkössön egy zsíros üzletet. Az úton sokat kegyetlenkedik, végül megöli a kulit. A tandráma tanszereplői profiként játsszák el az árnyalatokat. A tannézők érteni vélik Mátyássy Bence kulijának intellektusát, László Attila kereskedőjének társadalmilag behatárolt és egyéni vonásait, a vezető archetípusát nőiségével fölruházó Stork Natasát, aki egyszerre képes kívülről és belülről figyelni a történetet. Miként a néző, kisodródik, visszakerül.
A Brecht-dráma végén a halott ugyanúgy fekszik – a földön, elrendezve –, mint Vassza Zseleznova, miután a halálát követően nagy komolyan pár métert arrébb vonult. A térkép is ugyanaz, amely előbukkan a temérdek hullámpapír alól. Utóbbi multifunkciós. Hullámpapírból tépkedett étel, abból sodort cigaretta, imitált (papír)folyó. Jelentésük egyszerre vicces és komoly. A Brecht-darabban amúgy is dúl a Vassza figurájából kiirtott humor. Dudorászás, danászás, groteszk zenei önérvényesítő hajlam vidítja a nézőt, miközben kimondatlan történelmi jóslatok borzolják, erősítik tovább mélyre gyömöszölt, fenyegető előérzeteit. Recseg a frissen ácsolt szerkezet – sugallja itt a gorkiji, tanítja a brechti történet. E tekintetben mindenképp egymást erősítik.
KÁLLAI KATALIN
