A békéscsabai színház kortárs magyar évadának második premierje Czakó Gábor Disznójátéka. A már többször bemutatott szatírát a szerző 1962–63-ban írta. Ennek alapján felmerülhet a kérdés: kortárs műnek számít-e még egyáltalán. Persze az irodalmi szakaszhatárok nem húzhatóak meg mereven, és nem a keletkezés időpontja a legfontosabb szempontja a korszakolásnak. Színházban pedig, ha megengedőek vagyunk, gyakorlatilag bármit kortársnak tekinthetünk, ami meg tudja szólítani a mai közönséget, és napjaink bevett beszédmódjában – vagy beszédmódjainak egyikén – szólal meg. Czakó Gábor munkája tulajdonképpen egy parabola, s mint ilyen, jócskán kötődik megszületésének idejéhez, ahhoz az államszocialista korszakhoz, amikor a dolgok kimondásának, néven nevezésének korlátozott volta, a sorok között olvasás kényszere miatt e műfaj nagy teret hódított magának. A darabbeli levágásra szánt malacok története annak példázata, hogy az embert egyrészt élete végéig félrevezetik, átverik, másrészt, hogy képtelenek vagyunk élni a szabadsággal, ahogy hatalomhoz jut valamelyikünk, elnyomja a többieket, diktátori hajlamok uralkodnak el rajta.
A valahol Orwell Állatfarmja és a mrożeki drámák világa közt elhelyezhető Disznójátékot kétféle módon igyekeztek frissé, maivá tenni a békéscsabaiak. Egyfelől több alkalommal is kiszólnak a darab teremtette valóságból (a Lüszisztratéban Békéscsabán vendégszereplő Dobó Katára vagy a Való Világra utalva), másfelől számos reklámjelenetet építettek be az előadásba. Valószínűleg nem bíztak tehát száz százalékig abban, hogy a darab önmagában is megállná a helyét, tudna napjaink nézőjéhez szólni, ezért betoldott jelenetekkel igyekeztek úgymond feldobni, feldúsítani, maivá tenni. Ebben a tekintetben tehát megkérdőjelezhető az alapmű kortársi volta. Ennek hatására Fekete Péter rendezése (aki 1996-ban már egy walesi színiakadémiás társulattal színre vitte a Merlinben a darabot) kétrétegűvé válik, hiszen míg Czakó szövege alapjában a realitásoktól elemelt, a reklámblokkok a XXI. század hús-vér valóságát jelenítik meg. Ez utóbbiak nagy szerepet kapnak, így azt teszik az előadás fő gondolatává, hogy az embert egész életében manipulálják, hazugságokat, talmi dolgokat etetnek meg vele. Ezt az olvasatot erősíti fel a színpad fölött elhelyezett gigantikus monstrum, Chaplin híres etetőgépének mása a Modern idők című filmből, amely időről időre újra nekilendül, forog és csikorog, de étellel nem szolgál a malacok számára.
Bár ez az etetőgép túl nagy hangsúlyt kap az előadásban, Fekete Péter díszlete egyébként remek, a néző számára váratlan helyzeteket, a színészeknek kiváló játéklehetőségeket rejt magában. (Abban is finom a díszlet, ahogy az emberekre utal. A Disznójáték szereplői, leszámítva a reklámokban részt vevőket, mind malacok. Az ólon túli, fenyegető, emberi világra Fekete csupán egy-egy kellékkel, pl. a kívülről az ablakba helyezett cserepes virággal utal.) Leginkább a reklámjeleneteket előadó fiatalok, a helyi Színitanház 3. évfolyamos hallgatói (megérdemlik, hogy felsoroljuk a nevüket: Cseh Adrienn, Liszi Melinda, Nagy Róbert, Németh Anna, Szabó Gábor, Tari Sarolta, Vígh Zsuzsanna, Üveges Réka) játsszák be a teret. Hol a színpad alól tűnnek fel az emelő-süllyesztő segítségével, hol egy rúdon ereszkednek le. A legsikeresebb jelenetben pedig a páholyokban jelennek meg, ahol két párt egymással vívott harcát játsszák el, az ígéretek értelmetlenségét és a hatalommániát halandzsanyelvi közlésekkel érzékeltetve. Más kérdés, hogy a hitelfelvételről, szépségápoló szerekről, nyereményjátékokról tájékoztató reklámok talán túl sokszor és némiképp didaktikusan szerepelnek az előadásban. Ha csak fele annyi lenne belőlük, akkor is értettük volna, miről szólnak. Azon sem árt ennek kapcsán elgondolkozni, hogy érdemes-e ennyire egy az egyben megjeleníteni a valóságot, intellektuálisan semmi többletet nem kínál, hogy éppen azt látjuk viszont a színpadon, amit máshonnan, mondjuk a tévéből már pontosan ismerünk.
A páholyjelenet végén mind a két párt kórusban skandálja, hogy „ego, ego" – rímel ez arra, hogy a malacok is csak a személyes boldogulásukkal törődnek, társaikkal nem. Mangalicza úr végzetét már a nyitó némajelenet előrevetíti, amikor is Cornwall és Yorkshire játéknak álcázott kegyetlenkedése végén mozdulatlanul terül el a földön. Mangaliczát a JEL Színház tagja, Bicskei István játssza, kiválóan érzékeltetve a figura naivitását, ártatlanságát és áldozat szerepét, mozgáskultúrájával erősen megemelve az előadás jelnyelvi szintjét. A hatalomért váltakozó sikerrel küzdő malacok közül külön elismerés illeti a Yorkshire szerepébe a premier előtt két nappal beugró, bravúros alakítást nyújtó Reiter Zoltánt, annál is inkább, mert a legtöbb humort ő viszi az előadásba. Cornwallt Hodu József játssza, minden hájjal megkent diktátortípusnak, végtelenül önző, kegyetlen alaknak mutatva figuráját. Kara Tünde Emeséje (az ősanya) eleinte egyszerű göbének tűnik, akinek csak szülnie kell, nem is érdekli semmi más a világon. Ez a kép aztán fokozatosan árnyalódik. A rózsaszín cipőben, melegítőben megérkező, terhes (vemhes), jobbára csak a fittségével törődő, örökké tornagyakorlatokat végző Emeséről egyszer csak kiderül, hogy nem is állapotos. Kidobálja ruhája alól a töméseket, amelyek csak arra szolgáltak, hogy túlélhesse a vágás napját.
Fekete Péter rendezése a Disznójáték komorabb színeit mutatja meg. A humor itt csak kísérője, színezője a súlyos kérdések okozta tragikus tónusnak. Fekete Péter felvillantja, hogy folyamatosan átverik az embereket valamivel, de azt is, hogy az összefogás hiánya mire vezet. Mégis, bár végtelenül negatívnak tűnik az előadás ábrázolta világ, végül győz az optimizmus. Az előadás zárlatában a szülés értelméről korábban cinikusan beszélő Emese – látva, hogy mind a három malactársa a hentesek kampóin végzi – mégis az életet választja: lekapja a babaruhákat a horgokról, eltökélten immár, hogy szülni fog.
DARVASI FERENC
