Nem állt fenn a veszély, hogy valami műszaki vagy tudományos pályát választ. Édesanyja Molnár Gabriella grafikusművész, édesapja Horesnyi László színművész. Gyermekkora a Madách Színház és nagyszerű grafikusművészek, Gyulai Liviusz és Rékassy Csaba légkörében telt. Rékassy Eszterrel (ma már grafikus, illusztrátor) a szülők barátsága révén testvérként nőttek fel. Számára minden a világ esztétikai megközelítéséről szól. 1988-ban végzett a Képzőművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakán. Azóta sok színházban dolgozott és majd kétszáz előadás látványtervét alkotta meg.
Középiskolás koromban még nem volt biztos a választásom. Rékassy Csaba, aki nagy hatással volt személyiségemre, kérdezte egyszer: miért nem leszel díszlettervező? Eszter akkor már a Török Pál utcába, a képzőművészeti középiskolába járt. Valóban, miért is ne? Akkortól erre készültem. A felvételi ugyanaz volt erre a szakra is, mint a főiskolán bárhová. Nagyon sokan felvételiztek. A második héten nekünk már az volt a feladat, rajzoljuk le, ami eszünkbe jut arról a képről, amikor Twist Olivert lopáson kapják. Volt, aki hatalmas olajfestményt csinált. Én egy képregényt, amelyhez tusrajzokat készítettem. Fölvettek. A többiek hatalmas előképzettséggel jöttek, a Török Pálból vagy Szegedről, ami ugyanaz. Nálam nem volt ilyen. Anatómiaórán például együtt volt az ötven ember. Ott nagyon sok minden kiderült. Vagy úgy éreztem, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt, hogy a legrosszabb. Köztes nem volt. Azóta is úgy érzem, egy-egy munkám a világ legjobbja vagy semmilyen.
Mesterei közül kiket említene?
Szinte Gábort. Nagy tudású művészettörténész, akitől sokat tanultunk. Makai Péter szcenikát tanított. Mi akkor nem tudtunk a színházi látványról semmit. Ő bevezetett ebbe a világba. Nagyon jó feladatokat adott, olyanokat például, hogy járjunk ki a lóversenyre, meg figyeljük a flippertermeket – akkor még volt olyan –, és rajzoljuk le a látottakat, azokat az embereket, akik ott megfordultak. Ő tanította meg nekem a makettozást. Azóta is ezzel a módszerrel dolgozom. Először azt a feladatot adta, hogy készítsem el a Hacker Szála makettjét. (Hacker József ácsmester háza a mai Károly körút 7. sz. alatti épület helyén állt, egyemeletes fogadónak épült 1776-ban. 1780-ban már volt díszterme is, ahol bálokat rendeztek. Vida László saját költségén alakíttatta át alkalmi játszóhellyé, ahol a pesti magyar színtársulat 1809. február 24. és 1812. február 19. között tartott előadásokat. Színpadán fellépett Kántorné, itt kezdte pályáját Széppataki Róza, a későbbi Déryné. 1822-ben Kilényi Dávid vándortársulata játszott benne. – Magyar Színházművészeti Lexikon, 1994.) Mivel színházként csak a XIX. század első évtizedeiben működött, nagyon kevés dokumentum maradt meg arról, hogyan is nézett ki. De nekem rendes makettet kellett készíteni róla nézőtérrel, színpaddal. A főiskolai öt év csodálatos volt az életemben, végzettséget adott. Fantasztikus emberek vettek körül bennünket. Jánoskúti Márta volt a jelmeztervező, Bráda Tibor pedig a festőtanár.
Ez volt az első szerelem. Mikor jött rá, hogy ez már végleges, hogy ez az Ön világa?
Kezdetektől így volt és azóta is. Nem lehet kiszállni ebből. Pörög az élet állandóan. Gyötrelmes pillanatai vannak, de ugyanakkor gyönyörű. Egy sor konkrét dologban csalódhat az ember, de a színházban soha.
Könnyű volt főiskola után feladathoz jutni? Mi volt az első munkája?
Nagy a különbség az akkori és a mostani élet között. Szinte Gábor elévülhetetlen érdeme, hogy vállalta a felelősséget az első évünkért. Mindenki leszerződhetett valahová, ő pedig figyelte a munkánkat. Nekem különleges szerencsém volt, hogy Kerényi Imre akkor kapta meg a Madách Színház igazgatói posztját és odaszerződtette Mácsai Pált, Kolos Istvánt és Balikó Tamást, akik akkor végeztek posztgraduális rendező szakon. Velük dolgoztatott. Ádám Ottó, az akkori rektor is szinte rákényszerítette a fiatalokat egymásra. Az első feladatféle a főiskolán az Egerek és emberek című darab volt Balikó Tamással. A Várkonyi Zoltán Teremben voltak az előadások. Szóltak, kell egy fal. Hát így kezdődött. Első külön feladatom Németh Ákos Lili Hofberg című műve volt, hihetetlenül sok szereplővel és helyszínnel. Már akkor megismerkedhettem a rendkívüli műhelyekkel. Vámos László rendezte Molnár Ferenctől A testőrt, s kérte Kerényitől, hogy velem szeretne dolgozni. A mű, ahogy minden Molnár-darab, konkrét térben játszódik. Szorongással telve fogtam a feladathoz, mert ő volt a nagy Vámos László, én meg a huszonéves kezdő. Igyekeztem megfogni azt az érzés- és gondolatvilágot. Szobadíszletet készítettem. Makettet. Vámos elfogadta az elképzelésemet. A nagy korkülönbség ellenére partnerként kezelt. Lehetett vele vitatkozni. Hihetetlen személyiség volt. Később is dolgoztunk együtt, az Operában, Puccini A köpeny című darabján. Kértem, hogy ferdén álljon a színpadkép, ő mindig azt mondta: egyenesen. Fél évig vitatkoztunk. Végül legyintett, legyen ferdén. De én láttam rajta, hogy nem feladta, hanem belátta, az elgondolásom jó.
Nagyon sok rendezővel és nagyon sok színházban dolgozott, dolgozik. Hogy lehet egy darabot, egy rendezői elképzelést látványba foglalni?
Minden darab más és más. Van olyan, amihez ezerfélét lehet csinálni. Ilyen például a Szentivánéji álom. Ahány színész, ahány rendező, annyiféle előadás van és valamennyi jó, ha jó. A legnagyszerűbb, ha a rendezők megvárják, amíg én elindulok elképzelésemmel valamerre. Tavaly csináltunk egy olyan Szentivánéjit, ahol az erdő csak mint tükörkép látszódott. Az ötletek sokfélék lehetnek. Vázlatolok, olvasok, utazási élményekben kotorászok, és egyszer csak beugrik valami. Ez meg kell, hogy ragadja a rendezőt, aztán elindul egy oda-vissza munka. Jó esetben ez egyre inkább csiszolódik és tökéletesedik. Például a Vígszínháznak most készítjük a Vörös és fekete című Stendhal-mű színpadi változatát. Tíz helyszín, amely követi a regény történéseit, cella, a márki szobája, könyvtárszoba, ilyenek. Nem ért rá Szikora nyáron, én meg elkezdtem magamtól dolgozni. Már sok minden elkészült, amikor hazajött és azt mondta, ne díszletet tervezzek, hanem egy látomást, egy körhintát, egy karusszelt, vagyis egy olyan világot, ahová Julien Sorel soha nem tud bejutni. Megtetszett ez az ötlet és most ezen dolgozunk. (Azóta már megvolt a bemutató december 13-án a Vígszínházban. – a szerk.)
Ne szaladjunk ennyire előre. Még a Madách Színháznál és A testőrnél tartunk, vagyis a húszéves művészi pálya elején. Sokáig volt a Madách Színháznál.
Nagyon jó volt ott. Talán túl sokáig és sokat is dolgoztam. Nagyon szerettem az Amadeust, Mácsai volt Salieri, szerettem a Stuart Máriát és Mácsaival a Pisti a vérzivatarbant. Aztán az Ahogy tetsziket. Leszedettem a függönyöket az akkori Madách Kamarában és az ardennes-i erdőt az üres színpadtér oldalfalára festettem. A tűzcsapot meg a fűtőtesteket kihagyva, a rajzaim alapján hetekig festették, mert hatalmas munka volt. Ez a díszlet tizenöt évig ott állt. A másik Ahogy tetsziket a keszthelyi kastélyparkban adták elő. Az ardennes-i erdőt a padlóra festettük. A magasban felállítottunk egy tükröt, amelyet előbb lepellel takartunk le, és amikor a fiatalok kimennek az erdőbe, lerántottuk a leplet. A történetet és a szereplőket így tükör által láttattuk. Nem gondolom, hogy Shakespeare ilyen környezetet gondolt volna, de a műben dramaturgiailag hiteles volt.
Más a látvány és más a dramaturgia. A darabban minden a szónak, a gondolatnak van alávetve.
Igen, de a színpadon látvány és dramaturgia egybeforr. Ha nem így történik, megbicsaklik és hamis lesz az egész. A rendezőnek és nekem nagyjából tudnunk kell előre, hogy melyik mondat hol és hogyan hangzik el. Hol vannak a fontos és hangsúlyos pontok a térben, változik-e a díszlet vagy nem. Mondok egy példát. Dosztojevszkij Ördögök című darabjában ezerszer kéne változnia a díszletnek. Az előadást nagyon megtörné a díszletelemek sokasága. Ezért mi olyant csináltunk, amely egy nagy fehér szoba reális elemekből kialakítva. Dosztojevszkijnél nem lehet szcenikai poklot csinálni. Az ő világa más. Ki lehet találni egy olyan díszletdramaturgiát, amelyben egy helyszínen eljátszható az egész. A Mester és Margarita is jó példa erre. Ott is sok helyszín lenne, de mi azt találtuk ki, hogy ez Woland tere, ahova bekapcsolja mindig az aktuális partnereket, és Moszkva ott lebeg mint makettváros. Ezt meg lehet csinálni egy kilencven fokkal elfordított, nagy barokk templom mennyezetében. Így működik a díszletdramaturgia. Az Amadeusban is szinte „adja magát", hogy Salieri egy macskahúgy szagú padlás terében egy molyos szekrényből mászik elő. Én így értem a díszletdramaturgiát.
Ez olyasmi, ami a főiskolán tanítható?
Duró Győző tanította a dramaturgiát a főiskolán, aki nagyon nagy tudású. De ez egy olyan alkotó játék, amit nem lehet tanítani. Engem meg is vádoltak, hogy egyterű vagyok, de nekem nagyon tetszik, hogy vannak olyan darabok, amelyek elviselik az összes bennük történést. Azt gondolom, hogy azok a jó terek, amelyekben mint varázsszőnyegen lejátszódhat az egész. Az az igazán jó rendező, aki ezt meg tudja teremteni. Van, ami hatalmas operai látványt követel, és van, ahol elég, ha a belső történésre figyelünk. Shakespeare, Dosztojevszkij, Gogol az egyik részét teremti meg a színháznak, a többi sokaktól függ, a rendezőtől, a színésztől, a díszlettervezőtől. Lehet tanulmányt írni arról, ahogy Chaplin megeszi a bakancsát az Aranylázban. De a hatást ez nem fejezi ki. A látvány, a vízió, az érzés belülről fakadó. Lehet a képet esztétikailag magyarázni, de az nem az a hatás, amit a látvány érzete nyújt. A látványnak dramaturgiája van. Dramaturgiája van annak, mikor kezdjen esni a hó, vagy mikor tilos, hogy bármi is történjék. A díszletdramaturgia egy mozdulatlan tömb, amely sok kis nagyon átgondolt elemből áll. Minden valami nagyon pontosan megfogalmazott gondolattal kezdődik, és sok-sok munkában tárgyiasul, játszadozom a makettel, míg a végső modell kialakul.
Mindenhez makettet készít?
Én így dolgozom. Nem azért készítem a makettet, mert a rendező kéri, hanem mert ez a munkamódszerem. Huszonötös makett az az arány, ami megfogható és játszani lehet vele. Építész barátaim sokszor vitték számítógépre a makettemet, tologattuk együtt az elemeket. De én így nem tudok dolgozni. Nekem kell a manualitás, az apró formák. Nem szabad mindent leírni meg elmagyarázni, mert a színház az érzet. Az nagyon rossz, ha szavakban el tudom mondani az egész díszletet. Nagyon sok az érzés, ami leülepszik ugyan, de tilos megfogalmazni. Van úgy, hogy felépítünk egy nagyon komplikált barokk teret, de a munkafolyamat alatt a makett letisztul. És az is előfordul, hogy barokkosítunk, mint például a Radnóti Színház Zűrzavaros éjszaka című Caragiale-előadásánál. Ez is dramaturgia. Jó előadás volt a Nemzeti Színházban a Farsang. Elolvastam az eredeti szöveget és elkezdtem dolgozni rajta. Igen ám, de Parti Nagy Lajos fordítását használták. Kidobtam hát azt, amit addig készítettem és egészen mást csináltam. A szöveg hatására elkezdtek színesedni a falak, a sikátorok pedig szinte gomolyogtak. Vagyis az nem lehet, hogy ne találjak ki képeket. Ez képzőművészet, játék és játékosság a rendezőnek. A színésznek be kell laknia a teret, és azok a jó terek, amelyeket be lehet lakni.
De rendezők választják a darabot és a fordítást is, s a színészek szerepe sem elhanyagolható.
Igen. Sok rendezővel dolgoztam. Bár eljöttem a Madáchból, Huszti Péterrel mindig vállalom a munkát. Bagossy László, Puskás Tamás, Guelmino Sándor, sorolhatnám a neveket. Mindegyik más és más világ, más a darabválasztás, de ha azonos, akkor is más a látványvilág. Kialakulnak barátságok. Engem általában akkor hívnak, amikor valami bonyolultabb festészetet akarnak, vagy valami nagyon apró kidolgozottságú részleteket szeretnének. Másra hívják Khell Zsoltot és másra Khell Csörszöt. Ha egyszer hívott egy rendező és jól tudtunk együtt dolgozni, és amit készítettem, annak sikere lett, akkor máskor is hív. Sokfélét kell tudni. Ha észreveszem, hogy valamiben ismétlem magam, akkor nagyon rossz kedvem lesz, s visszavet a munkában. De arra nem tudok válaszolni, hogy miért engem hívnak egy darabra.
Mint mondta, mindegyik rendező világa más és más, és egy-egy műhöz is másként közelítenek, de a színházak lehetőségei is meglehetősen különbözőek. Milyen mozgástere van a díszlettervezőnek?
Minden előadást a rendező, a dramaturg és a díszlettervező kezd. Még senki nem tud semmi. A Bicska Maxit játszó színész még nem tudja, hogy ő lesz Bicska Maxi, de mi már tudjuk, hogy hol fog állni, hogy motorral jön-e be, biciklivel vagy lóháton. Hosszú heteken, hónapokon keresztül formálódó közös munkával alakul az előadás. Gyűjtjük az anyagot, képeket, a vázlatokat kifejtem és készítem a makettet. Ha már megállapodtunk abban, hogy hússzor változzon a kép vagy egyszer sem, amikor eldől már, hogy hogyan néz ki majd az előadás, milyen lesz a tér, amelyben játszódik, a későbbiekben már nagyon keveset módosítunk rajta. Hetente találkozunk, és ha a rendező hoz egy ötletet, hogy például jó lenne ott egy árboc, aminek támaszkodva elmondhatják a monológot, akkor megbeszéljük, hogy ez az elem hogyan illeszkedik a többihez. Aztán vannak más jellegű darabok. Ilyen például az Ármány és szerelem vagy a Tosca, tele konkrét terekkel, amelyekre számtalan utalás van a történetben. Nem lehet a színpadon virágos rét, ha az Angyalvár kell a történethez.
A rendező nem véletlenül vesz elő egy-egy darabot. Mindig valamit akar mondani vele…
Többnyire átgondolt az elképzelése, és akkor szívesen belemegy az ember olyan dologba, hogy például a Liliom mai környezetben jelenjen meg. Befolyásol engem az elképzelése természetesen, de ez nem főnök és beosztott viszony. Ő is jobban jár, ha békén hagy és szabadon dolgozhatok. Kapás Dezső élete egyik utolsó rendezéseként azt akarta, hogy a Tartuffe játszódjon Magyarországon 1938 májusában, az Orgonék zsidók, Tartuffe pedig atillában feszít. Akkor nem volt nagy kedvem hozzá, falsnak éreztem, ha mai fejjel csinálhatom, biztosan jó lenne.
Operaelőadások látványát is tervezte. Az, hogy a legközelebbi néző egy méterre ül vagy tízre, mennyire befolyásoló?
A részleteket mindenképp aprólékosan ki kell dolgozni. Nem sok operadíszletet csináltam, talán hatot. Meg kell koreografálni az egész előadást, s a kórus mozgatása a legnehezebb. Azt meg kell tervezni előre, milyen, amikor egy ötven tagú kórus dárdával átrobog a színen. Fehér Miklós mondta nekem, hogy egy operakórus egyetlen dolgot tud eljátszani, azt, hogy ő egy operakórus. Ez így van, ezért előre nagyon pontosan ki kell dolgozni a bejövetelüket és az eltüntetésüket. De ha behozunk egy tollpihét, akkor igenis, észre kell hogy vegyék húsz méterről is. Ezt zsúfolt színpadon nehéz megoldani, de ha dramaturgiailag fontos a tollpihe, akkor fontosnak kell látszania. A színpadon mindent úgy kell alakítani, hogy a gondolat szóljon. Más, amikor az ember egy stúdióban dolgozik. Nagyszerű a Nemzeti stúdiója. Tökéletes. Bárhogyan lehet a nézőket ültetni. A színész játszik máshogy, ha a távolságok nagyok. Számomra nincs különbség az operaházi vagy a Táp színházi feladat között. Nem befolyásolhat különösebben, hogy valamit harminchatezerből vagy több millióból lehet létrehozni. A Sámán Színháznak készített cirkusz kocsi nagyobb élmény volt, mint a Traviata. A mű a lényeg. Nem hivatkozhatunk pénzszűkére és a tér méretére. Ami van, abból kell létrehozni a varázslatot. Számomra ez kihívást jelent. Inspirál.
Milyen különösen inspiráló feladatai voltak?
Például a Három nővér Pécsett. A zenekari árokból csináltunk egy mély bevezető lépcsőt. Szeretem azokat a darabokat, amelyekbe nagyon bele kell menni a lelkemmel. Például a Szentivánéji álom ilyen. Azokat a munkákat is szeretem, amelyekben kísérletezni lehet, kitalálni dolgokat, játszani fénnyel, tükörrel. Szeretem a festett falat. A balettet is szeretem, a hihetetlenül nagy üres tereket, amikben mindig hangulatokat és helyszíneket kell teremteni.
Sokféle látványnyelvet teremt. Egészen különbözőeket, mint például A Senák és a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok színpadképei...
Mindkét írót nagyon kedvelem. A Háy- darabhoz külön fachokat terveztem, ahogy különböznek az életterek, és megcsináltattuk a sparheltet igaziból. Izgultam, de amikor Molnár Piroska és Varga Mária meglátta, tetszett nekik és inspirálta őket. Számomra is lendületet ad a szereposztás, ha tudom, ki mozog majd az általam teremtett közegben. A rossz színész elkedvetlenít, de a jó inspirál. Az Esterházy-darab a Ruhr-fesztiválra készült. Pesten a Pesti Színházban a televíziós felvétel miatt terveztek pár előadást. De a darabnak olyan sikere lett, hogy jövőre is játsszák. Ebben arra gondoltam, hogy a Rubens-alakok szökkenjenek le a képekről, és kezet és fejet cserélve álljanak össze, ahogy Esterházy szövegeiben. Ehhez kellett az az új technika, hogy az üvegre rá lehetett nyomtatni a festményeket. Ilyent még öt évvel ezelőtt nem lehetett.
Mennyire szól bele látványvilágába az az eszközrendszer, amelyet a technika teremt?
A videó biztosan jó, de én nem használtam soha. A legtöbb díszletem olyan, amilyent száz évvel ezelőtt is el lehetett volna készíteni. Nagyon kevés a díszletfestő és nagyon kevesen számítanak a munkájukra, pedig nagyon nagy érték és fantasztikus tudás van a birtokukban. Megpróbálok vigyázni rájuk és olyan állandó csapattal dolgozom, amelynek mindegyik tagja ismer és ért. Ezt a munkát csak tudással és szeretettel lehet végezni. Ide szív kell. Én olyan díszlettervező vagyok, akinek semmi műszaki érzéke nincs. Olyanokat tudok csak, amikre egyszerű paraszti ésszel rá lehet jönni. Azt meg tudom mondani, hogy ez a fal mozduljon innentől idáig, de hogy hogyan, azt oldják meg a szakemberek. Remek szcenikusok vannak. Le Corbusier-nek beázott a háza, s azt mondta, ez olyan probléma, amelyhez nem ő kell, hanem egy vízvezeték-szerelő. Én mindig ugyanazzal a céggel dolgozom, festőkkel és szobrászokkal. Velük az anyag nem áll ellent. A határidő igen. Számomra a dátumok a legfélelmetesebbek. Készítem a makettjeimet. Vettem pedig számítógépet, mert azt mondták, meg fogja változtatni az életemet. Megvettem hozzá mindent, amit kell, különféle programokat, de nem áll rá a kezem, mert nem érdekel. A fiaimat igen, ők örömmel használják. Nekem más kell. Ha a kortárs balettnél azt mondja a rendező, hogy úgy nézzen ki a színpad, mintha víz alatt lennénk, akkor nálam nem csak a hínárok meg a tengeri csillagok mozognának, nem akváriumban játszódna a jelenet, hanem tengerben, ahova a cápa is beúszik. Nagyon sokat fotózom. Sokat utazunk és sok felvételt készítek. A Xerxész helyszínéhez kell Persepolis élménye. Az Operaházban jövőre lesz a Händel-mű bemutatója. A velencei kalmárhoz kiutaztunk Velencébe. A helyszínek inspirálnak. Más nem is érti, hogy miért fotózok egy falat, egy csövet, egy római téglasort. Én tudom, később felhasználom majd.
Nem érzi úgy, hogy inkább képzőművész?
De igen. A díszlettervezés képzőművészet. Aki nem őszintén, teljes lélekkel vesz részt ebben, az pillanatok alatt elvész a szakma számára. Vayer Tamás tizennégy éves kora óta akart díszlettervező lenni, és az is lett. Ezt nem lehet máshogy. Ezért volt fantasztikus a Szindbád című film, amelynek ő volt a díszlettervezője, negyvenhét felépített díszlet volt benne. De nem haragszom a kérdésére, mert mostanában gyakran eszembe jut, hogy szívesen csinálnék mesekönyvet a fiaimnak, meg jó lenne, ha jutna idő a magamnak való rajzolásra is. De díszlettervezőnek nem az elvetélt festő megy el. A díszlettervező díszlettervező. Picasso és Chagall díszletei nem díszletek, hanem mozgó festmények. Salvador Dalí már más, ő fantasztikus díszleteket is tudott csinálni.
Van olyan, amit meg szeretett volna valósítani, de nem sikerült?
Egy színésznek lehet szerepálma, de a díszlettervezőnek kell a rendező s a folyamatos munka. Négy évig tanítottam a főiskolán, de nem bírom a felelősséget, mert nem tudom a fiatalokat diploma után munkához segíteni. Nagyon megváltozott a világ. De most két végzős hallgató engem választott, s kért, hogy segítsek. Örömmel teszem, de kell a mögöttes nekem, az a munka, hogy sokáig együtt dolgozzunk. Játékteret kell kialakítanunk, amelyben él a történet és élnek az alakok. Nincsenek kedvenc anyagaim és kedvenc tereim. Amikor a Tizenkét dühös ember előadásához az üvegfalakat kitaláltam, a fél társulat nem volt hajlandó szóba állni velem. Az utolsó hét próbajeleneteinél le is vették, de aztán visszatetették, mert szétesett a tér. Vagyis kellett a bezártság erősítése. A díszlet hozzáad az előadáshoz. Hozzáad ahhoz, amit a rendező és a színész létrehoz.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
JÓZSA ÁGNES
