Előzmény zárójelben
(Nem készültem rá. Háy János számomra színházban A Gézagyereket jelentette, prózában A gyerek című önéletrajzi számadást. Bizalmatlan vagyok az adaptációkkal, különösen, ha gyakorló drámaíró kerüli meg általa saját műfaját, és méghozzá nem is egy nagy ívű epikus mű, hanem novelláskötet kerül terítékre. Majdhogynem megnyugtatott, hogy a Házasságon innen és túl nem dramatizálásra, hanem monodrámaként lényegében felolvasásra került a Budapesti Kamaraszínházban. A véletlen úgy hozta, hogy magától a szerzőtől értesültem róla, létezik ezen kívül egy drámai változat is, csak éppen a Magyar Színházban. Már legalább egy hónapja játszották, de nemigen lehetett olvasni róla. Annál meglepőbb volt számomra, hogy amikor december elején végre rászántam magam mulasztásom pótlására, jegyet csak januárra ígértek. A megadott napon azután több néző, köztük néhány szakmabeli is várakozott a csodára, hogy a telt ház ellenére bejusson a Magyar Színház Sinkovits Imre termébe.)
Az előadás
Az első meglepetést a darab alcíme, a Családi kör jelentette. Ami a színpadon zajlott, cselekményben, hangulatban szöges ellentétben volt az Arany Jánostól kölcsönzött címmel: megcsalt férjek és kiábrándult szeretők kalandjainak körtáncát láttuk. Bár a jelenetek dramaturgiájában és a párbeszédek struktúrájában érződött a sablontól való elszakadás igénye, mégis tartani lehetett tőle, hogy a novellákból összeszerkesztett társalgási darab megmarad a magazinirodalom szintjén. A napi robotba belefáradt, jó esetben meggazdagodott harmincasok házasságának kiürülése, az erodálódó emberi kapcsolatok helyét elfoglaló alkalmi légyottok krónikája szórakoztató játék, de Schnitzler Körbe-körbe című darabjának, Kornis Mihály ennek nyomán született Körmagyarjának erőteljes társadalmi töltése, vagy akár a Molnár-vígjátékok hamisítatlan eleganciája nélkül. A figurák kiválasztása túlságosan kézenfekvő. A színpadon csupa ismerős: az agyonhajszolt, pénztermelő nőgyógyász, az önmagát meggyógyítani képtelen, cinikus pszichiáter, az ügyeskedő ügyvéd, valamint a meg nem értett feleségek kollekciója – akár a régi viccek csattanója – ma már inkább csak az újszülötteknek új. Viszont a kijelölt úton haladó cselekményt az első jelenettől kezdve többször is frappáns fordulatok, eredeti ötletek színezik. Bebizonyosodik, hogy Háy János javított kiadásban megjelenített, ismerős panelfigurái hatásosan, helyenként hitelesen kergetik az elsikkadt boldogságot. A darab egyetlen percre sem válik unalmassá. Pályakezdő írótól, vagy a pályán kívülről a színpadra avanzsált outsidertől beérnénk ennyivel. Csakhogy Háy Jánostól, első méltán lelkesen üdvözölt darabja óta – ennél többet várunk. Irodalmi értékű, korunknak tükröt felmutató drámát. Csalódást okoz, hogy ezúttal a valódi helyzetekből is hiányzik az igazi mélység.
Pedig Háy dialógusaiból, a szereplők banális érzéseinek és gondolatainak eredeti megfogalmazásából, a párbeszédek nyelvéből, a pesti szleng fesztelen, gátlástalan áthangolásából most is süt a tehetség. A társalgás dinamizmusa és a lelkizés enyhe iróniával árnyalt tolmácsolása, a banalitáson átlépő, korunkra jellemző verbális reflexiók beiktatása hellyel-közzel magával ragad. A családos és családtalan felnőttek egymásra rímelő kiszolgáltatottsága, a nagy nehezen elért jólét semmilyen kárpótlást nem kínáló talmi csillogása és a kiürült párkapcsolatok ismétlődő kudarca már-már társadalmi látleletté szélesedik. Lehet, hogy valóban ennyire vigasztalanul kiürült, kínosan működésképtelen lenne a jelen? Vagy Háy János, aki nemrégiben az ÉS-ben nagy vitát kiváltó cikkében saját asszimilációs kálváriájának kínját panaszolta, ezúton óhajt visszavágni azoknak, akikhez nem is érdemes hasonulni? Esetleg a Házasságon innen és túl ciklusát és körképét nem is látleletnek, hanem mementónak szánta?
Végül is a legkevesebb, amit a méltatlanul agyonhallgatott produkcióról, Pinczés István jó ritmusú, mértéktartó rendezéséről és a tucatnyi színész gördülékeny összjátékáról el kell mondanunk, hogy teljesítményüknek hála, kellemes estét töltöttünk a Magyar Színházban.
A tizenötödik jelenet
Így vontam volna meg a produkció tárgyilagos mérlegét, ha nem robban be a köznapiság fesztiváljába, történetesen az egyik házasságtörő férj friss sírja mellett, nem sokkal az előadás befejezése előtt – a dráma. Hordozója egy váratlanul, szabálytalan késleltetéssel a színpadra szólított új szereplő. Marika néninek hívják azt a többi figura anyja-korú, törődött öregasszonyt, aki a gyászolók gyülekezetében állva észreveszi a temetés egy titokzatos, senkihez nem tartozó – inkognitóját őrző? – ismeretlen résztvevőjét. De a titokról sem ő, sem más nem lebbenti fel a fátyolt. A titok voltaképpen kézenfekvő megfejtését a közönségre bízzák. Marika nénihez nem is illene, hogy holmi kései pletykákba bonyolódjék, inkább zárójelbe teszi azt is, amit lát, azt is, amit gondol. Sokkalta fontosabb, hogy ő az árnyalakon kívül észreveszi az élet szépségét, a napsütötte temetőből is feltáruló, szépséges pesti panorámát. És mielőtt elindul nagy erőfeszítést követelő kalandjára, hogy séta közben közelebbről is láthassa a pesti hidakat és a fiatalok irigylésre méltó, nyüzsgő világát, vallomást tesz – talán az utolsó szó jogán? Áradó közlésvággyal és mégis marokba szorított szűkszavúsággal beszél házasságáról és özvegysége fájdalmáról. Arról, hogy mennyivel nehezebb egyedül, és arról, hogy minden sorscsapás ellenére, gyengeségével és a rászakadó nyavalyákkal dacolva is van ereje, kedve az élethez.
Marika néni látszólag szürke, hétköznapi históriája valójában nem kapcsolódik szervesen az addigi történethez, a kiürült családi körök kavalkádjához. Életakarása inkább csak – ? – kontrasztként élezi, erősíti az író kiábrándult, csalódott hőseinek könnyű kézzel felvázolt, cinizmussal árnyalt filozófiáját.
Ezért is elképzelhető, hogy elsikkadt volna a szereposztás tizenegyedik helyére szorult figura és a darab szerkezetileg el sem különített epilógusa, ha Marika nénit történetesen nem Csernus Mariann játssza. Ez a most nyolcvanéves, önmagát főként versmondóként, költői előadóesteken, maga szerkesztette monodrámákban megvalósító drámai színésznő. Aki póztalanságában hiteles intellektualitásával, szikár és mégis érzelmekkel telített lírájával, megélt és megszenvedett bölcsességével egyszer csak felfűtötte a színpadot. Messziről elkerülte a monológban fenyegető szentimentális buktatókat. Marika nénije behozta a színpadra a maga szerény, szoba-konyhás boldogságát, sok évtizedes házasságának meghittségét, az özvegyi sorsát megsejtető kórház fájdalmas kietlenségét. És legfőképpen – az irodalmat. Marika néni hajdani, vagy talán sohasem volt szépsége, szexuális vágya és varázsa rég megfakult. Séta közben a korlátba kapaszkodva, bottal a kezében már integetni sem tud a fiataloknak, pedig szereti őket. Nem irigyli, gyerektelenül is anyai szeretettel értékeli szépségüket, okosságukat.
Talán meghökkentő és a szerep karakterét tekintve nem is igazán meggyőző, ha az elmondottakhoz nyomatékul azt teszem hozzá, hogy én csak Zelk Zoltán asszonysirató Sirályában éreztem Csernus szavalatában ennyi fájdalmat, Weöres Psychéjéből komponált estjének hősében ilyen rejtőzködő női varázst, Jászai Mari színpadi életrajzában ilyen fékezhetetlen energiát, mint ebben az egyszemélyes színházzá tágult monológban. Ahol Csernus maradéktalanul ráérzett Háy János szövegének pátosztalan költői szépségére és szinte gesztusok nélkül is maradéktalanul kifejezte az író kimondatlan, de a mű egészéből sugárzó szándékát: a kiüresedett életű, boldogtalan középkorúak csillogóan sivár világában felfénylett egy az évek terhét is méltósággal viselő, törődött asszony megtörhetetlen életigenlése. Háy János Marika nénijéből így lett Örkény Orbán Bélánéjának méltó nővére.
