A tavaly remekül vizsgázott Csajkovszkij-maraton folytatásaként idén Dvořák-maratont rendeztek február 28-án. Művészeti vezetője, Fischer Iván ezúttal is változatos programot állított össze. A koncertek felváltva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztivál színházban voltak, a párhuzamos – ingyenes – kínálatnak az előadóterem adott helyet, ahol déltől este 10 óráig nonstop követték egymást a videovetítések.
Idén a 11 egyrészes koncert végighallgatására vállalkoztam. Fél 11-re mentem tehát, s lelkileg felkészültem arra, hogy este 10-ig „faltól falig” zene fog körülvenni.
Rendszeresen járok a Művészetek Palotájába, s tömegközlekedve már rég megszoktam a legkülönbözőbb megjegyzéseket, amelyek a MüPa vagy a Nemzeti Színház látványára, a környezetre, s főképp a közlekedésre vonatkoznak. Ki-ki feltalálja a maga spanyolviaszát, s mondja, mondogatja… Például, hogy messze van.
A számomra megunhatatlanul kedves, oly sok (sőt, mind több) értékes élmény színhelyéhez közeledve örömmel figyeltem a nyüzsgést. Volt, aki otthonosan mozgott, mások a ritka vendég elfogódottságával érkeztek. Sokan, nagyon sokan, valamennyi generáció képviseletében.
Manapság szokás az esélyegyenlőséget emlegetni – nos, ott és akkor az esélyek bőségkosarává lényegült az épület! És örömmel nyugtáztam, hogy sokan akartak venni ebből a bőségkosárból. Kényelmes-korán érkeztek az idős érdeklődők, akik érthetően nem vállalkoznak esti koncertek látogatására (akik talán nem is engedhetik meg maguknak a koncertre-járás luxusát). Nem lehetett megilletődés nélkül szemlélni a választékos öltözeteket, amelyek egyben viselőjük ruhatárának felső határát sejtették (önkéntelenül is az „ünneplőruha” kifejezés jutott eszembe – ami a megkülönböztetett alkalmaknak dukál), távol divattól, trendtől. Csaknem fél évszázad divatbemutatója, a pirosbetűs hétköznapok módija. A nénik (és jóval kevesebben a bácsik) őszinte érdeklődéssel várták a műsorokat – és valószínűleg elégedetten távoztak. Persze, voltak kivételek. Elkéső procc társaság, akik felháborodtak, amiért nem csörtethettek (dalesten) az első sor közepére – pedig oda szólt a jegyük. Nos, ők hangoskodva távoztak…
Észrevétlenül, személytelenül akadtak segítők a mozgássérültek utaztatásához is. Az élmények híre-lehetősége sokakhoz eljutott. Olyanokhoz is, akiknek önzetlen segítsége nélkül korántsem lett volna ilyen széles a közönség. Mert ez a nap ZENEÜNNEP lett, mindazoké, akik szeretik a muzsikát és tudnak örülni neki. Az előadóké és a hallgatóké (ha ezt a szerző megérhette volna…).
A két helyszín között ingázva gyönyörködtető volt a kilátás: benépesültek az épülethez vezető utak, cserélődött a közönség. Az érdeklődés nem lankadt!
Igyekezni kellett, hogy ne késsünk el – de így is maradt idő észrevételezni, hogy közösségi légkör töltötte meg az épület folyosóit, az előcsarnokot, a büfé környékét. Társaságok tagjai keresték össze egymást, véletlen találkozásokra került sor; a maraton – túl a zenei kínálaton – összehozta az embereket. Mondhatni, közösségi élményt adott, bónuszként! Nagy kaland az ilyesmi – aki nem hiszi, járjon utána!
A nyitó rendezvényen magyarországi ősbemutatóként hangzott el A kísértet menyasszonya című dramatikus kantáta. Az MR Szimfonikusok és az MR (kibővített) Énekkara cseh vendégművészek közreműködésével szólaltatta meg; Simona Saturová, Tomás Cerny és Peter Mikulás szólójával csendült fel, a dirigens Petr Altrichter volt. A kivetített magyar szövegnek köszönhetően értően követhettük a történetet. Déltől négykezes muzsika szólt a Fesztivál színházban, Kemenes András és Csalog Gábor előadásában (itt kevésbé voltunk „képben”; a programot pontosító műsorközlés áldozatul esett az érkezés zsivajának – de a zsánerdarabokban így is lehetett gyönyörködni).
Az Újvilág szimfónia iránt érdeklődőket meglepetés várta: a Hazám című orgonakíséretes nőikar, amelyben a szimfónia lassú tételének dallamait szövegesítette meg az átíró (akinek neve nem derült ki). Gráf Zsuzsanna vezényletével az Angelica Leánykar szólaltatta meg, majd felcsendült a szimfónia az Óbudai Danubia Zenekar tolmácsolásában, Héja Domonkos vezényletével. Megérdemelt siker. Vonósnégyesekkel folytatódott a zenefolyam. Ha a műfaj talán nem is tartozik a nagyközönség kedvencei közé, az előadók neve húzóerőt jelentett. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás a két műsorszámban felváltva játszotta az 1. hegedű és a brácsa szólamát, a 2. hegedűt a kvartett-primáriusként és zenekari koncertmesterként ismert Oláh Vilmos, a gordonka szólamát Jonathan Cohen szólaltatta meg. A Ciprusok-ciklus három darabja után az Amerikai vonósnégyest adták elő. A hangos tetszésnyilvánítás kétségkívül Kokas Katalinnak köszönhető. Miközben remekül játszik, folyamatos látvány-történéssel kápráztatja el közönségét (aligha neki van szüksége pótcselekvésként a zene ilyetén érzelmi „berendezésére”). Nem tudni, mennyiben tudatosan megtervezett többlet a hangzáshoz képest, de a tetszetős színpadi jelenség e performance-szal viharos tetszést arat (hosszú évtizedek múltán aligha hat majd stimulálóan mimikája a publikumra!).
A Magyar Állami Operaház szólócsellistája, Pólus László kapott szólistalehetőséget a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara műsorában. A Déli boszorkány és a Hősi ének című szimfonikus költemény között a gordonkára és zenekarra komponált g-moll rondót hallhattuk. Ezt a koncertet érdemes lett volna látniuk (!) jelenlegi és jövendő karmestereinknek, az ugyanis taníthatatlan, amit Kovács János csinál. Az első pillanattól az utolsóig folyamatában él benne a zene; az apró felelgetéseket nem „beinti”, hanem azért követi nyomon, hogy megkönnyítse a szólamok közötti párbeszéd folytonosságát. Analitikus műismeret birtokában intéseivel olyan mozzanatoknak ad jelentőséget, amelyek egyébként rejtve maradnának a partitúrában. Az érem másik oldala: nemigen van felesleges mozdulata; nem koreografálja a beindított s már indukálódó crescendókat (bármilyen hatásos is lenne látványként), és rá meri bízni a szólisztikus fordulatok megformálását az előadókra. Őt nézni: többletélmény; szavak nélküli struktúra-elemzés, amely többnyire azonnal hangzó valósággá válik.
Jandó Jenő és a Fesztiválzenekar négy vonósa (Eckhardt Violetta, Sípos Gábor – hegedű, Bodolai Cecília – brácsa és Sovány Rita – gordonka) az A-dúr zongoraötöst tűzte műsorra. Monumentális mű, remek előadásban – alkalmas arra, hogy újabb híveket toborozzon a kamarazenének.
Öt órától „lazíthattunk”, a Budapesti Vonósok keringőket és az E-dúr szerenádot játszották. Az igényesen megszólaltatott, nagy mélységektől és magasságoktól mentes, kellemes muzsikára is szükség van – afféle intermezzo funkcióját töltötte be, jó érzékkel.
A kórusmuzsika kedvelőinek szólt A természet dalai című ciklus, melyet a Dumky-trió követett. Volt tehát olyan kamarakoncert is, amely különböző apparátusra szánt művek változatosságával adott élményt. Veszprém Város Vegyes Kara Erdélyi Ágnes vezényletével énekelt, s jól az járt, aki a zenére koncentrált, s nem a tételek szövegének nyersfordítását bújta. (Lám, nehéz a közönség kedvére tenni; itt kaptunk olvasnivalót – de ezt minek. Később ez az olvasmányélmény tartotta vissza az érdeklődőt, hogy a dalok esetében reklamáljon – inkább nem is kell…) Az idő múlt, s a Dumky-trió utolsó tételénél már igencsak néztük az órát, átérünk-e a következő koncertre. Rossz lelkiismerettel pattantak fel, akiknek sietniük kellett – pedig szívesen tapsoltak volna Gál-Tamási Máriának, Éder Györgynek és Kovalszki Máriának.
Igazi nagy-koncert légkört árasztott a Pannon Filharmonikusok – Pécs műsora. A zenekar tetszetős egyenruhájában lépett fel, egyértelműen azt az érzést sugallva: hangverseny következik. Hamar Zsolt vezényletével, Fenyő László szólójával a h-moll gordonkaversenyt hallhattuk. Megint fültanúi lehettünk annak, hogy a remek szólista mennyire inspirálja a kísérő együttest. Koncentrált légkörben, minőségi muzsikálás folyt. Megunhatatlan az a tökéletességigény, amellyel Fenyő László viszonyul a zenéléshez. Amikor egyetlen kitartott hangot játszik, azt is magasrendű muzsikaként éli meg, s ennek következtében a hallgatóság is. A versenymű elhangzása után éreztem először, hogy a zenehabzsolás oly jóleső, üdítő (passzív) tevékenységét jó lenne kis időre felfüggeszteni. Kívántam volna egy pici magányt, hogy egyedül legyek a lecsengő muzsikával – de az óra kérlelhetetlenül ketyegett.
Dalok és duettek következtek Simona Saturová és Jana Sykorová előadásában, Réti Balázs zongorakíséretével. Két szép hangú énekesnő produkciójában gyönyörködhettünk, azzal a tanulsággal, hogy lám, nem csupán a magyar nyelvű dalirodalom jut ritkán túl az országhatáron…
És elkövetkezett a finálé, immár hagyományosan a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván fellépésével. A maraton társrendezője ténylegesen megkoronázta a napot, mondhatni, Dvořák-ünneppé tette. A VIII. szimfónia az ilyen interpretációknak köszönhetően „zárkózik fel” népszerűségben az Újvilághoz. Ismert műről lévén szó, jutott figyelem az érzés- és hangulatvilágot visszatükröző irányításnak; így csak közös zenei nyelvet beszélő, „saját” együttessel lehet kommunikálni. Ováció, méltán. Fischer Iván, aki a műsort összeállította, pontosan tudta, mennyi Dvořák-zene hangzott el. S ha Dvořákból nem is árt meg a sok, jó érzékkel választott ráadásszámot – nem Szláv táncot, hanem Bach-korált, fúvósátiratban, afféle jóéjt kívánó búcsúként.
Eltelt a nap – a zene jegyében. Nem jelentett fárasztó hallgatnivalót, az ismert és ismeretlen finom váltakozása ébren tartotta a figyelmet. Szép nap volt, kerek egész. Csak később ötlött eszembe: nem tudni, jövőre ki lesz a maratonra kiválasztott szerző. A lista hosszú, jelölt van bőven – s úgy tűnik, érdeklődőben sem lesz hiány…
FITTLER KATALIN
