Ha valaki szemébe kacagna a dübörgő válságnak, tudom ajánlani a Centrál zenés-bábos előadását. Alig indul a darab, és máris örök aktuális slágerben versengenek a szereplők, melyikük élete a szarabb. Ígéretes felütés. Majd a gondtalan gyermekkorból épp csak a felnőtt világba kóstoló q-olónia maroknyi csapata megízleli a szabadság édesbús gyötrelmeit, legyen az szerelmi jellegű, munkával vagy barátsággal kapcsolatos, ám végül a fiatal életerő győzelmet vív ki mindhárom területen. A hajdani Szezám Utca lakóihoz hasonlatos figurák új városrészt népesítettek be, pontos címük ezúttal A mi utcánk – Avenue Q. A Robert Lopez, Jeff Marx és Jeff Whitty szerzői hármas musicaljét Baráthy György dramaturg ültette át frappáns és pergő magyar mondatokra, s az anyagból szellemes és fürge előadás született.
A darab lendületét kirobbanó energiával közvetíti a színészgárda. A játszók egészen pontosan éreznek rá a mű világára, minden alakítás olyan vitalitással és kedvvel teli, mintha kisebb elektromos forgatagok söpörnének végig a színpadon egy-egy megjelenésnél, egyszerre csillantva meg az énekesi, bábmozgatói és színészi talentumot. Nemcsak az énekteljesítmény jeles, hanem a versek szövege is érthető. Lázár Vilmos zenei vezető igazi Broadway tempót diktál. Balogh Annától és Vári-Kovács Pétertől pedig még ragyogó, gazdag és árnyalt koloritokat is kapunk. A táncos jelenetek száma elenyésző ugyan, de ha Cortez Sebastian koreográfus több lehetőséget kapott volna, a színészcsapat biztosan azt is megoldaná. Ritmusérzékük így főként a tempó fokozásában érvényesül, öröm látni a sokféle komikus színt és szellemes megoldást, ahogyan az énekesi adottságok mellett a bábos és a színészi készségek egész arzenálja mutatkozik meg. Balogh Anna a romantikus tanár néni, Kate Mumus és a fülledten erotikus cafka, Lucy megformálásában egyaránt remek. Andrádi Zsanett pompás favagina Mrs. B.-ként, és delejes rezignáltsággal csicsereg mint Mackólány. Radnay Csilla harcias Sentéje egy pösze gésa (csak azt nem érteni, hogy a beszédhiba miért tűnik el az éneklésnél). Simon Kornél Brianként brillírozik: komikusi vénával megerősített jó szándékú, mafla papucs. Janicsek Péter lubickol a különféle karakterekben: öblös hangú Kuki Mumus, Nickyként egy trehány életművész, és opálos hidegségű Mackófiú. Serbán Attila ironikusra vett Jackó figurát „moonwalkoztat”. Vári-Kovács Péter pedig pompás és érzékeny Princeton s remek Rod.
Hogy Brian, Sente és Michael Jackson karakterei miért nem kelnek bábmásként életre, rejtély marad, hiszen a többiek bábu alakban is megjelennek színész mozgatójuk karján. Kovács Géza bábrendező tanította be a Muppet Show figuráihoz hasonlatos plüssfigurák mozgatását. A félig bebújós kesztyűbábok egyik kezét pálcával lehet mozgatni, míg a másik csak lóg lefelé. Jópofák és lazák, s a velük való viszonyba minduntalan finom teatralitást csempésznek a mozgató színészek. Balogh Anna Kate szerelmi fájdalmának kiéneklésével túlharsogja a Kate bábot (vagyis szerepönmagát), mire az csodálkozva tekint rá. Vári-Kovács Péter egy CD ajándékozásánál nemcsak megszólaltatja Princeton udvarló szavait, de nógatja és ösztökéli, hogy udvariasságból ideje lenne átváltani udvarlásba. S mivel a bábok nem csak szeretgetnek, de szeretkeznek is, meg üvöltöznek, így a báb műfaja magát is erősíti felnőtt színházi minőségében, ami nálunk manapság egyáltalán nem szokványos megoldás. Így lesz a két játékmaciból két szedált tekintetű, horror-mangába illő gazember.
A sztori panelekből építkezik: Kate és Princeton szerelmi egymásra találásának fő motívuma mentén leginkább a Jóbarátok infantilis és bájos humorú közössége merülhet fel előképként. Vagy bármely fiatal kompánia, ahol nem komoly „fölnőtt dolgokról” esik szó, hanem a mindennapok kendőzetlen és röhejes tapasztalatairól. A fordulatok korántsem túl mélyek és tragikusak, és a happy end sem késik. Mesét látunk. Musicalt. De ez a mese valahogy még sincs egészen sterilre glancolva. Nem csak Horesnyi Balázs díszlettervező méretes babaházakkal operáló utcaképében van domináns szerepe egy nagy rakás szemétnek, az alakokban is a lelkünk mélyén rejlő és eltakaríthatatlan szeméthalom exponálódik. Mindenki haver, felszínesek a kapcsolatok és a jellemek. Kuki az onanizált birodalom koronázatlan királya, a mulya Briant kedves neje terror alatt tartja, Kate és Princeton nem tud mit kezdeni az együttéléssel, Jackó nárcizmusa nem takar mély érzéseket bérlői iránt, Rod pedig megsértett hiúsága miatt hajítja utcára a haverját. Mindez lehetőségként rejlik a darabban, de nem erősödik fel túlzottan: Harangi Mária rendezése csak nagyon finoman és kecsesen piszkálgatja meg a felkínálkozó groteszk motívumokat. Nyilván a licenc sem enged túlzott elhajlást, és maga az anyag sem formálható át az emberi lélekben való túlzottan mély vájkálássá. De a musical szirupból legalább kibukkan némi igazság, olyasmik, mint hogy a tolerancia császáraiban is rejtőzhet egy csipetnyi rasszizmus a másfélékkel szemben, s hogy a barátságnak is vannak korlátai; hogy szép dolog a szerelem, de mégis csak teher a szabadságban, a saját ego érvényesülésében.
SZ. DEME LÁSZLÓ
