Az életre hívó ötlet kedves és eredeti, de nagyjából az is mellékes. Eszenyi Enikőnek, a Víg új igazgatójának jutott eszébe rendezés közben: ha már Vallai Péter az Augusztus Oklahomában című Tracy Letts-darab elején a nagyszínpadon (egy elvetélt poétát játszva) Thomas Stearns Eliotot idézi („Az élet túl hosszú” – állapította meg a költő, amikor még csak harmincas évei derekán járt), s szerepe szerint sajnálatosan korán kiöngyilkolódik (vízbe fúl) a színműből, az előadások estéin nyolc órára már fel is érhet az emeleti kamara-játszóhelyre, hogy Eliot-összeállítással lépjen a közönség elé. A nem túl informatív Ti. Esz. I. – avagy egy háromnapos vízihulla csodálatos élete című megmutatkozásból azután leginkább T. S. E. maradt ki, hogy az élethosszúság, az életidő, az élet problémája – magyarul: a halál, s mindaz, ami az életben halálos vagy „halálos” – kerüljön fókuszba. „Vendégművészként” a Letts-dráma két közreműködője, Hegyi Barbara és Epres Attila amúgy jelmezben, „véletlenül” rá-rányit a vers- és prózamondó kollégára. Az atelier-játékosság, társulati bennfentesség jópofa, még váratlan poénokat is elősuhint – s egy kis reklám sem árt az amerikai brutáldráma, az Augusztus Oklahomában előadása számára.
Az önálló est készülése során – bár ezt az alkalmi szórólap nem tudatja – Néder Panni rendező szakos egyetemi hallgató töltötte be a látványért is felelős konzultáns szerepét, és Deres Péter dramaturg bukkant fel néha asszisztensként. A produkció azonban mindenestül Vallai szellemi tulajdona. A kissé egyenetlen, eklektikus szövegválogatás arra vall, hogy a művész nem akart lemondani irodalmi tájékozódása, repertoárja egyes kulcsfiguráiról és szeretett szövegeiről (Esterházy Péter: Spionnovella; Petri György költeményei, köztük Az ilyen fontos beszélgetések), ismert és kevésbé ismert nevek ismert és kevésbé ismert írásai, műrészletei közé ágyazva az előbbieket. A nyitó Eliot-gondolattal kontrasztot képezve Ivan Malinowski – a Túl rövid az élet – szavailéptek elő kulcsfontosságúvá. Franz Kafka (Töredékek füzetekből és papírlapokból) emblematikus szerzőként hallatja hangját, Krasznahorkai László (Az ellenállás melankóliája) a textussal szembeni ironikus előadói ellenállás médiuma, váratlan módon a humor egyik szállítója. Edward Albee (Mese az állatkertről) nagy teret kér és viszonylag keveset gyümölcsöző gondolatokkal van jelen. Kiemelkedően jól sikerült viszont – a fokozások dinamikáját, a tónusváltásokat nézve – a nyomatékosan felvezetett (nemrég elhunyt) John Updike A kentaur című regényéből vett nevezetes részlet megjelenítése. Ingemar Gustafson (Burokban) és Diane de Prima (Tizenhárom rémkép) ismeretlenebb csengésű név; az utóbbi „medáliái” jó szolgálatot tesznek a szövegszőttesnek. Mivel összességükben a szemelvények nem rendeződnek igazán feszes blokkba, mintha túl rövid lenne a túl hosszú.
Vallai tört fehér színű öltönyben, ősz hajzatának szálldosásával is visszafogott fehér bohóc képzetét keltve érkezett. Privát cselekvései és mondókái bizonyos szükséges tudnivalókat fogalmaztak meg a műsorról, a kelleténél több csip-csup szöszmötölés közepette. Vallai Péter akkor igazán jó, ha már benne jár a szövegben. Hangjának nikotin fedte búgó zenéjét, gesztusainak szögletes groteszkumát, vers, próza, monológ minden molekulájára figyelmet fordító, darabolós-prezentáló-kántáló, lassító-gyorsító előadásmódját évtizedek óta kedvelik mindazok, akik főleg a kortárs magyar irodalom egyik legjobb tolmácsolóját, értelmezőjét (alkalmanként ihletőjét) látják benne. A szuggesztív színészi beszéd és az értelmező tanári beszéd jótékony keveredése következtében Vallai, a színész mindig magányos figura, szinte csudabogár – és mintha mindig cirkuszporondon lenne –, Vallai, a szöveg-megszólaltató viszont mindig az egybegyűlt közösség egy tagja, első a műértő egyenlők között, társasági ember egy nagyobb szobányi összeverődött, nagyjából egyet gondoló gyülekezetben.
A „Mindnyájan benne vagyunk” egybefogó tudata a Ti. Esz. I. estjén is létrejött: a színművész szorongató közös ügyről tanakodott, meditált, mormolt, példálózott. Nemegyszer pillantással, gesztussal kérte a publikumot: végezze el azt az intellektuális vagy érzelmi műveletet, amely által helyükre kerülhetnek az egyszemélyes színházban csak elindított mondatok. Az összeállítás jellege megengedi, hogy az anyag prelegáló performere akár folyamatosan végezzen el kisebb-nagyobb változtatásokat, és a rögtönzéseket – vagy a rögtönzések látszatát – is tökéletesítse a későbbiekben.
Némi esetlegességével együtt ez a szeánsz is csemege. A premier estéjén a Vígszínház felé tartva észleltem: ismerősök és ismeretlenek haladnak el mellettem, s csak egy-egy szóval, szinte jelbeszéddel, köszönés helyett így üdvözlik egymást: „Vallai?” „Vallai!” Oda megyek, oda mégy. Örvendtem, hogy magam is ugyanezt a jelszót oszthattam meg velük.
