Néhány nappal a Fédra fitness bemutatója után, úgy gondoltam, a legjobb pillanatban találkozhatok Csákányi Eszterrel. Nehéz és hajszolt próbaperiódust követően bizonyára megkönnyebbült, és most, hogy lekerültek a válláról a terhek, élvezi a megunhatatlan siker örömét és az ilyenkor megérdemelt, lélegzetvételnyi szünetet.

Tévedtem, szó sincs szünetről: Csákányi Eszter máris az új és még újabb feladatok forgatagába került. Lázasan, lelkesen meséli, milyen gyönyörűség újra Parti Nagy Lajos szövegét tanulni. Hat novellájából készül az a monodráma, amivel most foglalkozik. Áprilisban egy különös, magyar–holland „ló-fesztiválon” vesz részt, egy az elbeszélés alapján elképzelhetetlen, interaktív, nézőmozgató játékon, ahol narrátor és díva lesz egy személyben. Közben pedig már Ascher Tamással kezd próbálni. Kérdésemre, hogy mit, megint csak sejtelmes a válasz: a krétakörösökkel együtt írjuk a darabot – a Krétakörről.

 

Nagyon „bejött” neked ez a szabadúszás…

Nem vitás, de az igazság az, hogy ezért rengeteget kell tenni. Nem lehet ülni és várni az ajánlatokat, hanem nagyrészt nekem kell megtalálni, vagy kitalálni a feladatokat. Jelen kell lenni, hogy azok, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, tudják, hogy számíthatnak rám. Ennek a szabadságnak nagy előnye és értéke: módom van rá, hogy csak a saját ízlésvilágomon belül vállaljak munkát. Szerencsém, hogy létezik egy olyan szakmai kör, amiben ismernek, hívnak. Méghozzá nem kommersz dolgokra, hanem általában olyan szerepekre, amelyekkel a rendező valami pluszt szeretne mondani. Amihez érdekes, szélsőséges figurát keres. Örömmel vállalok feladatot az egyre határozottabb profilt öltő alternatív színházakban. Annak ellenére, hogy tudom, ez a legmegerőltetőbb „munkakör”. Ezekben a kispénzű színházakban például nincs öltöztetőnő, és rendszerint nemcsak saját ruhámban játszom, de esténként nekem kell óriási Samsonite táskámban a helyszínre cipelni a saját jelmezemet. Néha előfordul, hogy az ember belefárad abba, hogy Dérynéként költözzön előadásról előadásra, de azért ha jó ügyről van szó, soha nem mond nemet. Sok múlik azon is, hogy ki hívja az embert. Lukáts Andor például Kaposvár óta régi partner és barát. Amikor ő belevág valamibe, örömmel csatlakozom. A Fédrát is lelkesen vállaltam, amikor Tasnádi István megkeresett, mert éreztem, hogy a szerep mekkora kihívás. De azt is tudtam – hiszen nem titkolta –, hogy a szponzor választotta különleges helyszín, az óbudai fitneszterem alighanem megnehezíti a munkát. Már csak azért is, mert a terembérlet rendkívül drága, és ezért a próbák javát a Merlinben tartottuk. Ahogy közeledett a bemutató, egyre aggasztóbbnak éreztem, hogy amikor a próbákon megtaláltuk egy-egy jelenet megoldását, este tíz után az igazi helyszínen, az óriási térben kiderült, hogy a megoldás megszületett ugyan, de nem működik, tehát mást és másként kell csinálni.

 

A szerep viszont, gondolom, kárpótol a technikai nehézségekért, a mostoha körülményekért.

Megvallom, az első pillanatban meglepett Tasnádi felkérése, de már ahogy telefonon elkezdtük a beszélgetést a darabról, szinte belém nyilallt, hogy a Fédra valójában generációs dráma, és ráéreztem arra, hogy ebben a minőségben rólam (is) szól. Az idősödő nő és a fiatalság kísértése, kapcsolata személyesen is érint. Szakmai szempontból az izgatott, hogy vajon meg tudok-e felelni a fiatal rendező és a fiatal társulat elvárásainak, be fognak-e fogadni. A krétakörösöket, akik bekerültek a Fédrába, már jól ismertem, de voltak új ifjú szereplők is. Fédra jelleme és egyéni sorsa mellett az is szenvedélyesen érdekel, hogyan működik az utánunk jövők világa. Már Schillingnél, a Siráj próbáin is ezt kerestem. Ez a vizsgálódás érdekes és tanulságos is, de aki vállalja, az tapasztalja is, hogy nem megy konfliktusok és szenvedés nélkül. Arkagyinaként volt egy jelenetem, amikor a hajdan ünnepelt színésznő láthatóan kínlódva, nehezen olvassa a kezében tartott szöveget. Először feljebb emeltem, aztán leeresztettem a papírt, de ennek a gesztusnak a tartalmát, az igazi értelmét csak a korombeliek értették meg. Hogy nem akarom felvenni a koromról árulkodó szemüveget. A Fédrában a szerelem, a szenvedély is nemzedéki probléma. Én – mint Csákányi Eszter – tulajdonképpen fiatalnak érzem magam, és szeretek is fiatalok között lenni. De ha igazán őszinte vagyok önmagamhoz, belátom, hogy igazán felszabadulni csak a saját korosztályom tagjaival tudok. Kaposvárott hosszú ideig én voltam a társulatban szinte a legfiatalabb. Koltaiék, Pogány Jutka, Molnár Piroska majd egy tízessel voltak nálam idősebbek. Kezdőként rendszerint csendben, szinte áhítattal figyeltem a próbáikat. Mára megfordult a helyzet. Bodó Viktor, Tasnádi, Zsótér másként látják a világot. Színészeik között vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy már mindent tudnak. Én meg néha azt érzem – vagy attól tartok –, hogy azért sem könnyű kialakítani a próbákon a szükséges harmóniát, mert engem ugyan minden érdekel, amit a fiatalok csinálnak, de ők nem kíváncsiak arra, amit én adhatok nekik.

Pedig pályád utóbbi évtizedei arról szólnak, hogy vállalod a kihívásokat. Mindenki megdöbbent – bevallom, én is –, amikor a Katonából átszerződtél Schillinghez.

Tudatos döntés volt, és máig sem bántam meg. Tizenkilenc év Kaposvár és hét év Katona után azt éreztem, hogy szinte mindent megkaptam, amit megkaphattam. Első igazi „munkahelyemen”, Kaposvárott 90 szerepet játszottam. Ott tanultam meg, mi a színház. Mit jelent nemcsak a magam szerepéért, hanem az előadás egészéért drukkolni. Évekig lubickoltam a feladatokban. Gondolom, emlékszel rá, óriási bátorság kellett ahhoz, hogy Zsámbéki rám, a főiskolát sem végzett kezdőre ossza Juci szerepét az Ahogy tetszikben.

De az eredmény igazolta a választást: bumfordi voltál, kicsit esetlen, furcsa, groteszk parasztlány, de nagyon oda kellett rád figyelni.

Ma már tudom, hogy ez a szerep szabadított fel a gátlásaim alól, mert életemben először megpróbáltam vállalni önmagam. De csoda volt minden, ami ezután következett. Az is izgalmas volt, hogy eljátszhattam minden sérült, elesett lányt, sok-sok bohócot. De nem kerültem mégsem valamiféle skatulyába. Nemcsak Puck voltam, de Lady Milford is. Jó visszagondolni arra, hogy benne voltam szinte minden nagy kaposvári előadásban, az Állami áruháztól a Marat haláláig. Amikor feljöttem Pestre, a Katona az ország legjobb színháza volt. Megint remek évek következtek. Lassanként mégis megérett bennem a váltás igénye. Utólag néha felteszem magamnak a kérdést, mi történt volna, ha maradok. Válasz persze nincs, de mégis úgy érzem, nincs mit megbánnom. Mert amilyen izgalmas volt a Katonában az Akárkit vagy az Yvonne-t játszani, olyan fájdalmas lett volna később esetleg éveket várni egy újabb, izgalmas megméretésre. A Krétakör azért vonzott, mert Schilling, akit a vizsgaelőadása óta ismertem, mert kockáztatni, és ezáltal a közös munka nekem is újra meghozta a kísérletezés szabadságát. Szakmailag sokat jelentett, hogy a lehető legszélesebb skálán kipróbálhattam magam, Arkagyinától Aase anyóig. És persze élveztem azt is, hogy beutaztuk a világot, és nemcsak a sajtónk volt fantasztikus, de a Siráj után megismerkedhettem és egy egész napot együtt tölthettem például Mnouchkine-nal.

 

De most a Krétakörnek is vége…

Nem titkolom, hogy rettenetesen fájt és fáj még ma is. Nem könnyű napirendre térni afelett, hogy a Süsü végül is cserbenhagyott. Igaz, ő úgy fogalmazott, hogy „elenged bennünket”, de én úgy éreztem – és nem csak én! –, hogy kirúgtak. Persze az is igaz, amire utóbb hivatkozott, hogy ő „nem ígért senkinek semmit”, de azért mégiscsak félbehagytunk valamit, amit érdemes lett volna folytatni. És ezt nem csak azért gondolom, mert nekem ma nehezebb a váltás, mint a húsz- és harmincéveseknek. Hiszen hallottad, hogy van munkám bőven.

Schillinget nyilván vonzotta az európai karrier.

Én, ha haragszom is, a legjobbakat kívánom neki. De azért a jövőre, mármint az ő jövőjére vonatkozóan is vannak bizonyos kételyeim. Az évek és a turnék alatt azt tapasztaltam, hogy a Krétakör fogadtatása sehol sem volt független attól, hogy a világnak erről a tájáról hozunk hírt. Megkockáztatom azt is, hogy például a FEKETEország hungaricum volt a maga nemében. A nézőket is, a szakmát is az izgatta, hogy nálunk így lehet szólni az országról, az életről. Külföldi közegben, külföldi színészekkel félő, hogy Schillingnek is be kell állnia a sorba, és azt fogja csinálni, amit rajta kívül még sokan tudnak.

 

Napjainkban mintha elhalványult volna a politikai színház renoméja…

Ne értsd félre, szerintem a Krétakör soha nem volt elsődlegesen politikai színház. Mint ahogy Kaposvár sem…

Nem Te vagy az első, akitől ezt hallom. De ezt sem érzem ennyire egyszerűnek. Én a magam emlékei alapján igenis vitatom az utólagos „átminősítést”. A mi nemzedékünk számára Kaposvár igenis a közéletiségéért, a társadalmi üzenetéért volt olyan izgalmas.

Talán meggyőzőbb, ha úgy fogalmazom, hogy: szerintem nem ez volt Zsámbékiék célja, illetve programja. Ők valójában nem arra szövetkeztek, hogy elsődlegesen politikai színházat csináljanak, viszont ami megszületett, az valóban azzá lett. És ez a produkciók soráról elmondható. Akár hiszed, akár nem, a legendás Marat előadás úgy született, hogy valamikor nyár végén Babarczy László számon kérte Ács Jánoson a következő évadra szóló terveit. Ácsnak a világon semmi sem jutott eszébe, ezért felnézett az irodában a könyvespolcra, és szinte találomra kihúzta onnan Peter Weiss kötetét. Babarczy Laci rábólintott és csak később, a próbák alatt alakult ki az előadás erős tartalma, üzenete. Ez a társulat, amihez olyan jó volt tartozni, nem akart mást, „csak” igazat mondani. A zenés darabok előadásakor viszont a rendezőknek számolniuk kellett a kaposvári adottságokkal, a mi képességeinkkel. És tudomásul kellett vegyék, hogy mi nem voltunk az Operaház művészei. Nálunk nem az éneklés tökéletessége, hanem a darabok mássága, elhantolt és előbányászott igazsága hatott. Az Állami áruházból nem lett volna politikai botránykő, ha illetékesek nem szítják.

Hát én ott voltam a Vígszínházban, és láttam, amit láttam. Az előadást és a közönséget is. És meg merem kockáztatni, hogy az nemcsak botrány volt, színháztörténet is.

Én meg a saját bőrömön azt éreztem, hogy még a zenés darabokban is folyamatosan érvényesült az újat akarás, a kísérletezés szenvedélye. Mi színészek is rengeteget köszönhettünk a próbákon zajló állhatatos kísérletezésnek. Ezért élveztük a munkát, és főként azt, hogy együtt igyekeztünk valami mást, újat találni. Sokszor a színészekből kirobbanó indulatból született meg az igazán hatásos, jó megoldás. Néha könnyek, néha ajtócsapkodás árán. Lukáts Andorról például csak a kollégák tudják, mennyi szenvedéllyel és szenvedéssel alakítja ki a legtöbb szerepét. Egyszer egy Hamlet próbán olyan vehemensen szegezte Aschernek a dárdáját, hogy ha ő nem hajol el, a legnagyobb baj történhetett volna. De az is előfordult Andorral, hogy A vágy egyik próbáján úgy vágta be a vasajtót, hogy kiszakadt.

Te is ilyen indulatosan próbálsz?

Igyekszem a bennem kavargó indulatokat belesűríteni a szerepbe. Most, a Fédránál is ez történt. Ha nem úgy sikerült a próba, ahogy szerettük volna, akkor a bosszúságom, a mérgem, a fájdalmam vagy sértettségem is belekerül egy következő jelenetbe.

Ezt a személyes drámát éreztem a Fédra egyik legmegrázóbb pillanatában. A fitneszteremben is megállt a levegő, amikor Hippolütosz nyersen visszautasítja szerelmed azzal, hogy nem kellesz neki, öreg vagy. És Te abban a pillanatban valóban átéled az öregséget.

Hidd el, hogy megszenvedtem ezt a jelenetet. Már túl voltunk a bemutatón, amikor Tasnádi azt kérdezte tőlem, hogy „bírod még?” És azzal bátorított: „Eszter, te olyan erős vagy, hogy akárhányszor kiütnek, fel tudsz állni.” Csakhogy felállni soha nem könnyű. Nagyon is megértem, hogy Jászai Mari nem szerette ezt a szerepet. Mert ha a színpadon győz is Fédra, illetve az őt alakító színész, az asszony sorsa – sem Euripidésznél, sem Tasnádinál – nem egy sikertörténet. Fédra drámáját magánemberként nehéz elviselni. Kérdésére szívem szerint azt feleltem volna Tasnádinak is, hogy én valóban mindig fel tudok állni – de milyen áron? Amikor egy színésznő rádöbben, hogy fiatalok már nem úgy néznek rá, mint nőre – abba bele kell dögleni. Fédra összeomlásába a rászakadó magány is belejátszik. Ezt a magányt tetézi, hogy még az analitikusa sem figyel rá, hogy bár annak idején híres szépség volt, de most már mindenkivel szemben alulmarad. Fájdalmát már csak kómában lévő férjének tudja elmondani, az hallgatja meg. Kudarcnak éli meg a fiai sorsát, és azt is, hogy végül Thészeusz sem neki támad fel, nem ő kelti életre.

 

Kudarcai ellenére, te azért nagyon szereted ezt az asszonyt és ezt a szerepet?

Phédrának lenni minden színpadi variációban nagy kihívás. Kétszeresen az, ha az ember már maga is megszenvedi a generációk ütközését. Sokan, sokáig tagadtuk, de ma már tudom, hogy igenis létezik generációs probléma. Emlékszem, az én apám, aki nemcsak muzikális volt, de rendkívül nyitott ember is, annak idején megrökönyödve figyelte, hogy mennyire rajongok – barátaimmal együtt – az Illés együttesért. „Neked ez zene?” – kérdezte annak a zenerajongónak az értetlenségével, aki máshoz szokott, mást várt, és nem is volt képes elfogadni a mi ízlésünket. Amikor már kezdtek nálunk is abszurdot közölni és játszani, én lelkesedtem, ő viszont érthetetlennek tekintette és elutasította. De becsületére mondom, hogy később mégis, benne is megfogant valamiféle kíváncsiság, és amikor megnézett Ionesco A leckéjében, azzal vonult vissza, hogy „na látod, ezt én is értettem”. Soha nem akart beleszólni az életembe, az öltözködésembe, de emlékszem, hogy egyszer azért megkérdezte, nem kellene-e végre változtatni a stílusomon, hiszen már nem vagyok tinédzser. Pedig az én „topim”, amiben jól éreztem magam, már akkor is nagy gonddal összeválogatott, egyéni ruhatár volt. De előfordult, hogy apu az ő végtelen tapintatával csak annyit jegyzett meg: ne felejtsd el, hogy ma együtt megyünk! Azóta én tartok ott, hogy őszintén szeretném megérteni a fiatalok gondját és gondolatait, és igyekszem nyitott maradni.

Zsúfolt, egyértelműen színházközpontú életet élsz. Mi az, ami a színházon kívül még belefér az életedbe?

Őszinte leszek, a film beleférne, de sajnos, úgy látszik, én nem férek bele a magyar filmbe. Pedig régebben, például Gazdag Gyuszival boldogan dolgoztam együtt, de mostanában mintha kilógnék a sorból. Évek óta várom, hogy az ő Lengyel Péter regényéből tervezett filmje egyszer mégiscsak megvalósuljon. De ha nem, akkor tudomásul veszem, hogy ez már kimarad az életemből. Éppen úgy, mint a tanítás…

 

Pedig mindaz, amit a fiatalok iránt érzett kíváncsiságodról elmondtál, nekem azt sugallja, hogy jó tanár lett volna belőled.

Nem rajtam múlt. Egyszer már majdnem bekerültem a főiskolára, Bezerédi osztályába, egy zenés kurzus előadójának, és mivel éppen akkor foglalkoztam Kurt Weill-lel, borzasztóan vártam, hogy a dobogó után a katedrán kipróbálhassam magam. De sajnos, időközben Bezerédit kirúgták a főiskoláról, és a terv – füstbe ment. Az igazság az, hogy színházba is kevesebbet járok előadásokat nézni, mint szeretném. De szerencsére itt van a tévémen a szuperadó, a Theaterkanal, és most már éjszaka is felvehetem, viszonylag frissen a legcsodásabb európai előadásokat.

És mi az, aminek mindenképpen bele kell férnie az életedbe?

Az utazás megismert öröme egyre erősebb igényem lett. A színházaimmal szerencsém volt, mert beutazhattam a világot. A krétakörös években bejártuk Európát, voltam vagy tízszer Franciaországban, játszottunk Portugáliában és Amerikában. Sőt, még Koreában is. Tulajdonképpen fura , hogy csak idén nyáron jutottam el először – magánemberként – Erdélybe. Rettenetesen élveztem. Külföldön, ha tehettem, rohantam a múzeumokba, kiállításra. Néha restelltem is, hogy itthon sokszor hetekig csak készülök, és végül elmulasztok egy olyan kiállítást is, amit pedig igazán szerettem volna látni. De hadd mondjam el, hogy a nagyvilágban sem csak a múzeumokat jártam, hanem szenvedélyesen és közelről figyeltem az életet is. Franciaországban szembesültem először azzal, hogy az emberek ott mennyivel jobban élik az életüket, mint mi.

Jobban élnek?

Bizonyára. De engem nem az fogott meg, hogy jól élnek, hanem hogy jól élik az életüket. Bobignyben a jobbára szegény bevándorlók sem olyan morcosak az utcán, mint a pestiek a metró mozgólépcsőjén. Egy nagyon szép kora tavaszi napon, amikor kisütött a nap, Párizsban a szállodámból leszaladtam virágot venni, és meglepetéssel tapasztaltam a szemben lévő parkban, hogy a franciák már csapatostul, de egyenként és párosan is elfoglalták a padokat, sok-sok sétáló gyönyörködött a virágágyakban – egyszóval megélték a jó idő örömét. És ez még csak nem is pénzkérdés! De azért érdemes lenne megtanulni tőlük.

 

Búcsúzóban arra gondolok, mégiscsak jó, hogy Csákányi Eszternek ma is van minek örülnie. Főként, mert mi, nézők is minden alkalommal örülünk, ha őt új szerepben látjuk.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

FÖLDES ANNA