Míg Honti Katalin Színház. Típusok és alapfogalmak című, a Corvina gondozásában immár második (bővített) kiadásban megjelent munkáját olvastam, diáknak éreztem magam, akit kézen fog a Nagy és Okos Tanár, pontosan tudva, meddig meséljen valamiről, mikor fáradok el, mikor kell új történetbe kezdenie. Honti Katalintól nem áll távol ez a szerep, hiszen mi mást csinált annak idején, a tatabányai Deszka Színházzal is, mint éppen ezt. Könyve nem egyszerűen bevallottan, hanem vállaltan a teljesség igénye nélkül ismerteti a nagy színházi korszakokat. Honti Katalin kedvenc korszakait. Szerencse, hogy a kedvencek sokan vannak, és akad közöttük legkedvencebb a színház kialakulásától, a legősibb időktől az abszurdig. Bemutatja a színház változó funkcióit, a játékhelyeket, a játszó személyeket, később pedig már a nevesített színészeket, rendezőket, szerzőket. Nem bennfenteskedik, nem akarja a tudományoskodás látszatát kelteni, szövege mindvégig közérthető és meggyőző. Ritkán olvashatunk ilyesmit mostanság, többet mond és többet értet meg, mint sok más színházi tárgyú „esszé”. Kis anekdotákat mesél, történetkéket színpadi szerkezetekről, nagy színészekről, fontos írókról, jelentős rendezőkről. Ezt régen úgy mondták volna: „emberközelbe hozza őket”. Pedig csak élővé tesz, feltámaszt. Példának okáért Carlo Bertinazzit, Arlecchino utolsó nagy megszemélyesítőjét, aki 1783-ban halt meg: „ez a nagy komikus egész életében mélakóros volt. Hipochondria, borongós hangulatok gyötörték, akárcsak Molière-t. Állítólag egyszer az orvos, akit panaszaival felkeresett, azt ajánlotta, hogy kedvderítőül látogassa Carlinót. – El vagyok veszve – felelte a végképp letört színész – magam vagyok Carlino.” Néha olyan fogalmakat idéz emlékezetünkbe, amelyekről tudtunk, csak már régen nem gondoltunk rájuk, máskor híres eseteket hoz felszínre tudatunk mélyéről. Elmagyarázza a színházi szakkifejezések etimológiáját (emlékszünk-e arra, hogy a deus ex machina eredetileg, a görögöknél a kötélre szerelt emelődarut jelentette, amelyben az istent vagy isteneket játszó színész megjelent?), vagy felidézi egy-egy figura létrejöttét és végigvonulását a színjátszás évszázadain. Honti Katalin tehát mesél, és mesél, mi pedig élvezzük, és közben mellesleg megtanuljuk vagy átismételjük a színházi típusokat és alapfogalmakat, pontosan úgy, ahogy a szerző az alcímben megígéri.

Honti Katalin abban a réges-régi vitában, hogy mi a fontosabb, a színház vagy a dráma, egyértelműen a színház mellé teszi le a voksát. Azt mondja, a darab nem olvasva, hanem színházban eljátszva kel életre. „A jó darabokat először meg kellene rendezni, azután megírni, alighanem ez az életképes sorrend. Ezt próbálja meg majd később Sztanyiszlavszkij, aki már megírt darabokat is úgy rendez meg, mintha nem volna végleges szövegük.” Másként fogalmazva: „létezett-e vajon nagy színház költő nélkül? Nagy színház talán nem, de jó színház alkalmasint igen. Kiváló színészekre lehet jó színházat alapítani, kiváló költőre csak akkor, ha színpadra termett. De a nagy színház előbb-utóbb felneveli a maga nagy költőjét.” Magyarán: szabhatja-varrhatja a szerző a szövegét, ahogy akarja, a végső formát a színész és a rendező összjátéka teremti meg. Egy esetben azonban kivételt tesz Honti Katalin. „Hosszú és unalmas: gyakori vád ez a wagneri színház ellen. A mai embernek nincs ideje arra, hogy hat órát töltsön a színházban. Ha felére meg lehetne húzni… csakhogy nem lehet. A mű nem termék és nem használati tárgy. A személyiség meghosszabbítása és kiterjesztése a világba. Él. Mutáló kamaszhangjával együtt kell elfogadni éppúgy, mint öreges, reszkető kibicsaklásaival. Úgy az, ami. Csak egészben lehet elfogadni vagy elvetni.” Köztudott, hogy Wagner fontosabbnak tartotta a zenénél a drámát, azaz a szövegkönyvet. Ez a kitétel legalábbis kétségessé teszi a szerző álláspontját a végső formáról. Ha ez igaz Wagnerre és a közönsége tűrőképességére, vajon nem igaz ugyanez Shakespeare-re, Csehovra vagy a többiekre is? Mert ha nem, akkor Wagnerre sem igaz. Az olvasás közben spontán felötlő ellenvetés semmit nem von le Honti Katalin könyvének értékéből. Kifejezetten üdítő élmény például úgy olvasni Sztanyiszlavszkijról, hogy nem aktuálpolitikai okoktól indíttatva értékeli. A „tavariscsi konyec”-féle globális és motiválatlan oroszellenességgel sikerült az orosz művészet egészét a politika szennyébe taszítani, mintha minden, ami orosz, „komcsi” dolog volna, márpedig ami „komcsi”, az az ördögtől való. Hogy ehhez mi köze Sztanyiszlavszkijnak, és mi köze neki ahhoz, amit az ötvenes évek eltorzult gyakorlatában a nevében műveltek, kit érdekel? Szerencsére Honti Katalint érdekelte és nem hagyta annyiban: könyve ezen a téren is segít világosan látni. Ahogyan a magát kommunistának valló Bertolt Brecht dolgában is (aki mindenféle politikai előítélet ellenére manapság is újra meg újra fontos szerzőnek bizonyul). Értékközpontú szemléletével képes igazságos, árnyalt és méltányos ítéletre, minek eredményeképpen minden, politika és művészet odakerül, ahova való.

NÁDRA VALÉRIA