Bár Jókai Mór nem volt Kerényi Ferenc szeretett XIX. századi írótriászának – Petőfi, Madách, Vörösmarty – tagja, mégis az utóbbi évek legérdekesebb és legszebb Jókai-portréját Kerényi rajzolta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai -albumához írott bevezetőjében. Amikor írására rábukkantam egy régi Holmi számban, figyelmemet a szerző neve mellett a tanulmány címe ragadta meg.

Tudom, legtöbben jó, ha félig nyújtjuk át a világnak egyéniségünket megismerésre, akkor is megválasztva gondosan, ha lehet: kivel osztjuk meg önmagunkat – mégis a nemrégen váratlanul elvesztett Kerényi Ferenc neve és régi tanulmányának címe egymás mellett a lapban az elmulasztott megismerést, az immár örökre elveszett esélyt jelenti számunkra.

Ami viszont miénk, amit megismerhetünk, az Kerényi Ferenc rendkívül gazdag életműve, amely mindenkor új és új felfedezésekre ad lehetőséget például a Tragédia kritikai kiadásában és Petőfiről szóló életrajzi monográfiájában.

Két utolsó, időben nagyon közel eső találkozásunk Madách jegyében történt. A mából visszagondolva, amikor több mint harmincéves, barátivá vált kapcsolatunk emlékcserepeit rakosgatom össze, ennek a két találkozásnak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok, hiszen tanári kapcsolatunk, a Színházművészeti Egyetemen vagy a Színháztörténeti Múzeumban megélt kivételesen harmonikus együttműködésünk mellett elsősorban Madách Imre és Az ember tragédiája jegyében teltek el barátságunk évtizedei, nagyon sok közös élménnyel.

Egyik első, a magyar játékszíni hagyományokat sajátosan felelevenítő találkozásunk a Madách Színház két salgótarjáni vendégszerepléséhez kapcsolódik, amikor a helyi technikai adottságoknak valóban a XIX. századra emlékeztető állapotát ellensúlyozandó Feri beállt fejgépkezelőnek, hogy a rossz fényviszonyok között Appia jegyében a lélegzővilágítást a gyakorlatban demonstrálja, hogy az általa kézben tartott és sikeresen irányított fejgéptől legalább az éppen beszélő szereplő kapjon fényt.

Visszatérve utolsó két találkozásunkra: az első, a 2008. október 2-i csesztvei Madách-nap felejthetetlen élményt adott. Hosszú idő után újra láthattam az általa 1983-ban rendezett, Madáchról és a Tragédia előadás-történetéről szóló kiállítást, amelynek egyik érdekessége, hogy dr. Németh Antal személyesen vett részt saját előadásai dokumentumainak rendezésében.

(Kerényi Ferenc egyike volt azoknak az – egy kezünkön összeszámolható – embereknek, akik még életében segítették az egyik legjelentősebb magyar újító rendezőt. Németh igazságtalan elhallgattatásának megalázó éveiben meghívta őt a csesztvei kúria vendégszobájába, hogy ott a helyszínen, az emlékkiállításban a maga részét autentikusan rendezze.)

Ez a csesztvei emlékező nap, a beszélgetés a Tragédia-játszásról és élményeinkről, a közös tárlatvezetés – a helyiek jóleső érdeklődése közepette – emlékezetes nap marad.

Négy napra rá az egyetemen találkoztunk egy jeles színművész doktori szigorlatán, aki lelkesen számolt be a Luciferről készülő doktori tanulmányával kapcsolatos kutatásairól: Madách koráról, a korabeli színikritikáról és színjátszásról is.

Tanári munkánk ritka szép momentumát éltük meg, s főként Ő, amikor témavezetőként örülhetett a színművész kivételes ambíciójának, kiváló teljesítményének. Kívánok az egyetemnek még sok ilyen vizsgázót, mondta, amikor szót kért a vizsga végén.

Az egyetem

Kevés olyan elméleti tanárt ismertem, aki ennyire a jelenből tanított volna.

A régi magyar színházat össze tudta kötni a mindenkori mával, frissé tette a múltat, a régi színészek életének és munkásságának teljes ismeretével kortársakká tette őket, közel hozta a tanítványaihoz Egressyt, Kántornét vagy Jászai Marit. Így váltak a hajdani nagyok élővé, átélhetővé, szerethetővé és megmosolyoghatóvá.

S így elevenítette meg az egykori írókat, rendezőket, sokakat a színház világában.

Mint az általa írt, kivételes értékű Magyar színháztörténet első kötetében és tanulmányaiban is olvashatjuk, színes valóságában élte át a régi magyar színházat, amelyhez a korabeli társadalmi háttér, a társasági élet, a különböző szokások és furcsaságok, pletykák is hozzátartoznak.

Ezért olyan olvasmányos az ő színháztörténete és színi tanulmányai.

Mindez a Kerényi Ferenc által nagyon szeretett és teljességében tudott XIX. század dokumentumaira épül, amelyeknek kutató és rendszerező munkássága nyomán publikált kötetei színháztörténetünk legértékesebb részéhez tartoznak.

Gondolok itt természetesen A magyar színikritika kezdetei három kötetére, erre a ritka kincsesbányára, és összes tanulmánykötetére vagy antológiáira.

Madách kutatójaként kezünkbe adta Az ET páratlan értékű szinoptikus kritikai kiadását, amely a Tragédia-olvasás, ismerés és játszás mindenkori meghatározó forrásműve.

Már a kutatás módszere is egyedülállóan érdekes, eredménye pedig különleges értéket jelent.

Számomra, ismerve valamennyire a különböző szövegváltozatokat és szövegrontásokat, ritka izgalmas felfedezések lelőhelye ez a kötet.

Amint a tanár Kerényi Ferenc, úgy a színháztörténész és a Madách-kutató munkásságának legrokonszenvesebb értéke a történelmi színházak vonzó életének bemutatása, és a múltat a jelenhez közelítő friss szemlélet és gyakorlat.

A jelenkori előadások éppolyan izgalmat váltottak ki belőle, mint a rajongott régiek, az aktuális színházi produkciók szereplőit, rendezőit tudásával mindig tudta segíteni, az elkészült produktumokról pedig lelkes szenvedéllyel tudott vitatkozni. A jelen éppolyan fontos volt számára, mint a színháztörténész számára a feltárandó és megszerethetővé teendő múlt.

Különösen így volt ez a Tragédia-előadások, illetve a magyar klasszikusok és kortárs magyar drámák esetében.

Ha valahol játszották a Tragédiát, ott termett és boldogon mondta el véleményét, különösen, ha egykori növendékkel találkozott.

(Tanítványaival való remek kapcsolatát alapvetően jellemezte, hogy az életre készítette fel őket, figyelmüket mennél több útra, megközelítési lehetőségre hívta fel, biztatva őket a saját lábon megállás fontosságára. Nem elméleti szakembereket képzett, hanem a színház világában eligazodni tudó, praktikus színházi embereket.)

„Egyszemélyes intézménynek” nevezték őt, így jellemezve nyitott és fáradhatatlan személyiségét, munkabírását és aktivitását, ügyszeretetét, szenvedélyes pedagógusi munkáját.

Életműve a maga sokoldalúságával, különleges értékeivel a miénk.

Az „egyszemélyes intézmény” – maga Kerényi Ferenc pótolhatatlan marad munkássága minden területén és emberségében.

LENGYEL GYÖRGY