Rekordot döntött idén a Filmszemle látogatottsága majd 57 ezer látogatójával. Ám más szempontból is emlékezetes marad az idei, jubileumi szemle. Egyrészt soha ennyi elsőfilmes nem jelentkezett még, és tette le névjegyét egy időben. A 18 versenyben lévő nagyjátékfilmes alkotásból 8 most debütáló rendező bemutatkozó munkája volt. Másrészt ilyen arányban sem díjazták ezelőtt még soha az elsőfilmes bemutatkozásokat. Merthogy az elsőfilmek taroltak, sőt, szinte majdhogynem ezek az alkotások kapták idén az összes díjat. S bár a nemzedékváltás már korábban kezdetét vette Pálfi Györggyel, Török Ferenccel, Hajdú Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Fliegauf Benedekkel, vagyis nem új keletű a fiatalok markáns jelenléte, ám ilyen dömpingszerű jelentkezésükre és elismerésükre korábban azért még nem volt példa.

Így történhetett, hogy a 40. Filmszemle látványos és reprezentatív művek helyett meglepően sok friss és fiatalos low-budget alkotásból állt össze. Az elsőfilmesekkel együtt ugyanis megjelent a low-budget alkotások sora is (a kb. 150 milliós magyar átlaghoz képest) – szélsőséges példái a 12 millióból készült Papírrepülők (rendezője Szabó Simon) és Szajki Péter 7 milliós filmje, az Intim fejlövések –, s velük természetesen az amatőr szereplők, az improvizációs játékstílus és a kézi kamera alkalmazása. Így az ezeket használó filmekből is feltűnően sok volt az idén.

Megemlítendő még, hogy sokan felrótták a filmkészítőknek: túl sok sötét árnyalat, pesszimista felhang jelenik meg alkotásaikban, és meglehetősen frusztrálóan jóformán csak a negatívumokra összpontosítanak. Mi több, a filmek többségében az agresszió, a gyilkosság is domináns szerepet kap, műfajtól függetlenül. (A legsokkolóbb persze a gyerek-erőszaka volt, különösen az önmaga ellen forduló.) De hát miért is lenne jókedvük az alkotóknak. Egyáltalán nem meglepő, hogy a társadalom növekvő agresszióban megnyilvánuló feszültségét a filmek is mindinkább leképezik.

Mindemellett feltűnő és szimptomatikus az idei filmek jó részének szilánkossága és epizodikussága is – a töredezett szerkesztés, a többszálú cselekményszövés, amiből csak a végre állnak össze a különféle hangulatú társadalmi tablók.

 

Az elsőfilmesek

A legizgalmasabb, a legvagányabb a low-budget alkotások közül egy tipikusan urbánus film, a Papírrepülők volt. Szabó Simon nyilatkozatából tudjuk, hogy az eddig kisfilmekkel jelentkező rendező mintegy dacból készítette el első nagyjátékfilmjét, minekutána következő kisfilmjére nem kapott elég támogatást. A Moszkva térben már színészként feltűnt Szabó saját mikrokörnyezetéről mesél, jórészt saját haverjai közreműködésével, kézi kamerás felvételekkel és nagyrészt improvizált dialógokkal. A film egyik fő erénye épp az ebből adódó személyesség és hitelesség. Ennek ellenére mégsem csupán egy szociografikus, dokumentumként érvényes alkotás született.

A Papírrepülők nagyon tudatosan megkomponált, többszálú történet budapesti fiatalokról, elsősorban underground művészekről, akik közt van graffitis, leszbikus divattervező-jelölt, rádiós lemezlovas, brékes. A low-budget filmkészítés mondhatni kifejezetten szinkronban van ezzel az underground léttel, amelyben a felskiccelt, ellentétekkel, átverésekkel, bandaháborúkkal telített kapcsolatok és viszonyrendszerek mélyén nagyon erősen ott lapul a szolidaritás és a barátság.

Szabónál a nyers, szókimondó ábrázolás, a brutalitást, az értékvesztést felmutató tabló mellé az emberbe vetett hit örök optimizmusa társul. Az intenzív személyesség mellett ez teszi e generációs mozit emlékezetessé és igazán szeretnivalóvá.

Az Intim fejlövésekben a dramaturgia és a színészek dominálnak a képek helyett. A jól felépített és megírt forgatókönyv s az erős színészi jelenlét, virtuóz színészi játék. Kőkemény, lélekcsupaszító kamaradarab Szajki Péter debütálása, melyben a test és a lélek összefüggéseiről, valamint az emberi kapcsolatok zsákutcáiról, buktatóiról vallanak a szereplők. Nyersen, kíméletlen őszinteséggel és nagyon ismerősen, olykor a groteszket súrolva. Az Intim fejlövések négy epizódjában egy-egy válságba került kapcsolatot látunk, amint a párok épp feltárják az addig elhallgatottakat, hogy megszabaduljanak az önbecsapástól, a hamis látszattól, és talán tiszta lappal folytathassák a kapcsolatot. Mi meg hol meghökkenünk ezeken a vallomásokon, elborzadunk, hol kuncogunk, hol magunkra ismerünk. És nem utolsósorban igen jól szórakozunk. Szajki filmje talán még ütősebb volna, ha idejében lezárja történeteit, és nem vázolja fel a boldog vég lehetőségét.

A zsűri is értékelte mindkét munkát: megosztott elsőfilmes díjjal jutalmazta hitüket, kreativitásukat.

 

A szintén elsőfilmes Mátyássy Áron alkotását, az Utolsó időket pedig egyenesen az Arany Orsó fődíjjal. De ez a film nyerte el a diákzsűri fődíját, a Zöld Holló-díjat is. (Amire nem is tudom, volt-e már egyáltalán példa, hogy egy alkotó mindkét, különböző korosztályt és ízlésvilágot képviselő zsűri fődíját hazavihette.) Mátyássy filmje empatikusságával, szenvedélyességével, ahogy az egyre inkább magába záruló, igazságát mind konokabbul kereső hőst nyomon követi, valóban magával ragadó. Mátyássy sajátos bosszútörténete András Ferenc Dögkeselyűjével rokon, törvény nélküli környezetével szemben a főhős itt is öntörvényűvé kénytelen válni, erői elszabadulnak. Tragédiája, hogy eközben mindinkább magára marad és mind távolabb kerül az igazságosságtól is.

Mátyássy érzékenyen kódolja celluloidra a vidéki élet minden nyűgét, sivárságát és szépségét. Ám nemcsak a vidéki léthez, hanem a nyakán maradt autista húgához fűződő ambivalens viszony összetettségét is megkapó empátiával mutatja be.

A filmszínészként most debütáló Kádas József hibátlan választás a főhős, Priskin szerepére – „azonosságuk” megkérdőjelezhetetlen. Alakítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ennyire együttérzünk e magányos figurával. A film másik főszereplője, Vass Teréz szerepformálása is lenyűgöző az autista húg szerepében – kivételes hitelességgel mutatja meg egy különleges, magába zárult lény belső világát. Az összetett, sokszálú történet összetartó erejét elsősorban e testvérpár és a köztük lévő bonyolult viszony, a mélyen kódolt ragaszkodás adja.

Az Utolsó idők minden sallangtól mentes alkotás. A visszafogottság, szűkszavúság szinte balladisztikus feszültséget teremt.

Hasonlóképp balladisztikusan szikár az ugyancsak vidéken játszódó Apaföld is. Nagy Viktor Oszkár elsőfilmes rendező alkotását a külföldi kritikusok a Gene Moskowitz-díjjal jutalmazták. Nem ok nélkül. Az Apaföld gyönyörűen megkomponált és fényképezett film a bűnről és bűnhődésről, az újrakezdés lehetőségéről, a férfivá serdülésről, valamint egy apa–fia kapcsolatról. A rendező mindezt hosszú beállításokkal, lassú kameramozgásokkal mutatja, egy olyan vidéken, ahol a csend és a föld az úr.

Az Apaföldben tán van némi utánérzés és műviség, ám a figurák olyan átütő erejűek és a színészi jelenlét (elsősorban Derzsi Jánosé és Ravasz Tamásé) oly súlyos, a szereplők tájba vetettsége pedig olyan költőien drámai, hogy e szófukar képes történet még sokáig fogva tartja a nézőt.

Közönségfilmek

Ám nemcsak a szerzői film és a súlyos dráma, de az úgynevezett közönségfilm is jelen volt a Filmszemlén. A művek közel egyharmada a közönség szórakoztatását célozta, szolgálta.

Sas Tamás frappáns szerelmi vígjátékkal, a 9 és fél randival a párkeresés rejtelmeiről és mizériájáról mesélt egy áludvarló (Fenyő Iván) történetén keresztül. A szingliség okait bogozza kissé klisészerűen és felszínesen, ámde olykor remekül kifigurázva korunk kapcsolatteremtési formáit.

Goda Krisztina újabb filmje, a Kaméleon egy igen jól kifundált és trükkösen kimunkált (a forgatókönyvíró most is Divinyi Réka), professzionálisan megvalósított mű. A profizmus azonban most – a Csak szex és más semmivel ellentétben – némi sterilitást, vegytisztaságot eredményezett. Minden megvan benne, csak épp a személyességet és spontaneitást nélkülözi. Túl biztonságira hangszerelt. A Kaméleon sokkal inkább tűnik minőségi gyári terméknek, mint érzékeny műalkotásnak. Patikamérlegen méricskélve adagolják a fordulatokat és az eseményeket, s így állítják össze a jellemeket is. A Kaméleon fordulatos melodráma, önmagánál többnek, súlyosabbnak tűnni akaró, túlbiztosított szórakoztató súlytalanság.

Ezért, hogy egy percig sem érint meg sem figuráival (talán csak Kulka János doktorát és Trill Zsolt barátját kivéve), sem történetével, még csak humorával sem. A hazug, házasságszédelgő playboyról (Nagy Ervin) szóló történet maga is hamisnak tűnik.

Ezzel együtt vagy éppen ezért, úgy tűnik, maximálisan kielégíti csikorgásmentes szerkezetével, tökéletes mechanizmusával és jól megcsináltságával a publikum igényeit, hiszen Goda Krisztina filmje elnyerte a Filmszemle internetes Közönségdíját.

Másik sikeres ifjú közönségfilm-rendezőnk, Herendi Gábor is új opusszal jelentkezett, mégpedig a Valami Amerika folytatásával. Herendi a három testvér karriertörténetét most színházi közegbe helyezi: hősei filmsiker helyett musicalsiker gyártásába kezdenek, amellyel mellesleg nagyobb sikert is érnek majd el.

Meglehetősen ritka, hogy egy folytatás ne adná alább, és elérné a kezdet színvonalát, hogy ne csak egy újabb bőrt próbálna lehúzni a sikeres, jól bevált elődről. Herendi esetében azonban éppen így van: a folytatásban megismétli az első rész legtöbb erényét. A három lúzer fivér esendősége és összetartása a régi, továbbra is szerethetőek maradnak, s a humor és az önirónia is változatlanul kitűnően működik. Legfeljebb az eredetiség terén, az újdonság elementáris erejét tekintve marad a Valami Amerika 2 az első rész mögött valamelyest.

 

Bacsó Péter legújabb és – most már fájdalom, bizonyosság, hogy – utolsó filmjében, a Majdnem szűzben Árvai Boróka, az állami gondozásból kikerült, prostituálódó lány sorsát tárja elénk. Két többszörösen megoldatlan társadalmi jelenség feldolgozásának ígéretével indul tehát a film: állami gondozottság utáni beilleszkedés és prostitúció. Történetbe kódolásuk azonban nem problémaelemzést és társadalmi görbe tükröt eredményezett, hanem egy életidegen mesevilágot teremtett. Pedig részleteiben, helyenként megmutatkozik Bacsó szatirikus vénája (például a politikus asszonynál tett parlamenti látogatás jelenetében), a forgatókönyv is tartalmaz eredeti elemeket, a történet és a téma maga mégis sokkal több lehetőséget rejtett.

Bacsó most elsősorban Ubrankovics Júliának adott lehetőséget, hogy csillogtathassa színészi kvalitásait, és a színésznő élt is a lehetőséggel: alakításával elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat.

Bacsó Péter filmjéhez hasonlóan fontos társadalmi probléma a mozgatórugója Keményffy Tamás munkájának is: egy falu életben maradásának lehetőségeiről és esélyeiről szól, szatirikusra hangoltan.

A Mázli kedves, bolondos alkotás, parodisztikus felhangokkal, burleszkelemekkel, jó és kevésbé jó (néha pedig kifejezetten kínos) poénokkal, és jó nagy adag igazságtartalommal. Remek nemzetkarakterológiaként is szolgál kissé mohó, perpatvarkodásra hajló, olykor kishitű hőseivel, akiket szarkasztikusan, ámde együttérzéssel ábrázol, és akiknek hányattatásai, megpróbáltatásai már-már abszurdba hajlanak.

A vége főcím alatt futó képsor pedig, amint a szereplők estélyi ruhában üldögélnek és ünnepelnek a vízzel telt medencékben, egyszerűen remek. Ha jelenetet lehetne díjazni, ez a történetvéggel némiképp feleselő groteszk „ráadás” képsor mindenképp érdemelne egyet.

A pályakezdő rendező filmjét végül két díjjal jutalmazták: forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint és férfi főszereplője, Lukáts Andor személyében.

Zsánerfilm a svájci–magyar koprodukcióban készült Pinprick is. Kis költségvetésű kamaradarab. Műfaja leginkább pszichothriller, amelynek pszicho része remek, thriller alapja kevésbé.

Az elsőfilmes Daniel Young szinte mélylélektani alapossággal és mértani pontossággal ábrázolja két nő – anya és lánya – kapcsolatát, pszichés játszmáit és lelki kondícióját. (Szinte tagadni sem tudná Young, hogy pszichológia szakot végzett.) Egy kamaszlány kezelhetetlen lázongását, elbizonytalanodását, a benne zajló változásokkal kapcsolatos félelmeit és kíváncsiságát, valamint bimbózó, öntudatra ébredő nőiségét mutatja rendkívül érzékletesen. Éppígy a már kiégés útján járó, mindinkább elmagányosodó nő tanácstalanságait és kétségbeeséseit. Mindehhez Young két nagyszerű, elképesztően meggyőző alakítást nyújtó színésznőt talált: Rachael Blake-et és Laura Greenwoodot.

Már csak e két remek alakítás miatt is kár, hogy e lélekábrázolás háttereként maga az alapsztori, ami köré a történet rendeződik, idegesítően hiteltelen és kimódolt. Még akkor is, ha a valóságból vett, egy újsághíren alapuló, s ha profin és a műfaji követelményeknek megfelelően, elkészített munka, amelyben két remek magyar színész, Nagy Ervin és Rátóti Zoltán is közreműködik.

A kísérleti film

A kísérletezés vágya sem veszett azért teljesen ki. Az immár Svájcban élő Szirtes András újabb opusa, a Juliette, amelyben Szirtes önmaga játssza az egyik főszerepet, nevezetesen a Terapeutát, sokkal inkább tekinthető kísérleti filmnek, mint játékfilmnek, bár játék az bőven van benne. Szirtes gátlástalanul játszik a képekkel, a fényképezéssel, szavakkal, allúziókkal, történetszilánkokkal, a színészével és az emberi lélekkel. És ami eleinte arrogáns öntetszelgésnek tűnik, azon apránként áttetszik a kép, a fotó, a lélek képbe rögzítése iránti megszállott szenvedély és áhítat.

A kamera statikussága egyetlen arcra összpontosíttat, a kamera előtt ülő és vallomást tevő Juliette-re (a kitűnő Érsek Obádovics Mercédeszre,aki teljes színészi alázattal veti alá magát Szirtes „hóbortjainak”), és olykor a helyére telepedő fotográfus dokiéra. (Merthogy egy művészterápiát látunk.)

A Juliette interjúszerű, „beszélő fejes” kétszemélyes kamaradarab, amelynek improvizatív elemeiben olykor, úgy tűnik, valóság és fikció összecsúszik. S bár Szirtes mindvégig a narcizmus határán mozog, vagabundsága és autonómiája valahogy mégis szimpatikusabb és több izgalmat rejt, mint Goda Krisztináék mostani biztonsági kalandja. Például mert egy személyen belül erős nemiség és nem nélküliség talán még soha nem kacérkodott ilyen nyilvánvalón egymással. Szirtes mindezt, valamint a doki által képviselt nemi identitásválságot eredeti és érzékletes képi ötletekkel ábrázolja. Így egy ponton túl és egy pontig akár még kaphatók is vagyunk kísérletének varázsa alá kerülni.

Határmezsgyén mozog Zsigmond Dezső filmje is. A Vadlány Erdély most is élő, boszorkányhittel átszőtt legendáit és ősi hitvilágát eleveníti fel és archiválja. Zsigmond egy dokumentumfilmes érdeklődésével és szociografikus látásmódjával közelít témájához, ám majdhogynem ugyanezzel a svunggal rögzíti is és szervezi filmmé az összegyűjtötteket, s csak mintegy pótlólagosan toldja azt meg némiképp játékfilmes (például a krimi műfajára jellemző) eszközökkel. Ennek következménye, hogy bár a néptudatból előhívott és felvett anyag szociografikusan rendkívül hiteles, ám játékfilmmé konvertálása már jóval kevésbé meggyőző. Így a film élvezeti értékét is az itt élők egyedi nyelvezete, szellemes szófordulatai, ízes beszéde, valamint a helyszínül szolgáló erdélyi hegyek gyönyörű látképe adja.

 

Utópiák

Bizonyos szempontból (az első filmjével rögtön fődíjat bezsebelő) Vratnik Roland filmje, az Adás is tekinthető kísérletinek. Egy műfaj, az antiutópia nyomasztó és fenyegető atmoszférájának megteremtésére tett kísérletnek. A Fekete kefében Vratnik még a tengés-lengés paródiába hajló kórképét adta, az Adás már egy katasztrófa utáni tengődés utópisztikus képpé formálása. Míg azonban a Fekete kefe jópofa karaktereket és sziporkázó dialógokat teremtett, addig az Adás sokkal inkább bizonyul egy kissé öncélú és meghökkenteni vágyó stílusgyakorlatnak. Hozzáteszem, jól sikerült stílusgyakorlatnak. Vratnik atmoszférát kitűnően teremt, látszatot kitűnően kelt, ám klisészerű, sztereotip gondolatnál többet most nemigen tesz hozzá.

Sajátos utópisztikus történet Pater Sparrow tavalyról átcsúszott filmje, az 1 is, amely nem alaptalanul nyerte el a legjobb operatőr, a legjobb vágás és a legjobb látványterv díját. A kissé modorosan induló film mind különösebbé, izgalmasabbá és expresszívebbé válik. Igaz, a végére (nézőjével együtt) kissé kifárad. Képileg, gondolatilag ugyanis kicsit túlterhelt. Ezzel együtt rendkívül egyedi képi világot és autonóm, saját szabályokkal működő univerzumot teremtenek benne az alkotók, igen mívesen. Mégis a Lem novellájára épülő film akkor a legizgalmasabb, leghatásosabb és leggondolatébresztőbb, amikor archív felvételekből, régi híradórészletekből összevágott képsorokat mutat. Az emberiség egy percéről szóló dokumentumos montázsa önmagában nyugtalanítóbb, mint a köréje épített játék. Sparrow filmje nagy ívű, merész vállalkozás, egy szociálisan érzékeny, globális gondolkodást tükröző, igen szenvedélyes és provokatív alkotás. Nem utolsósorban pedig megajándékoz két remek alakítással: Mucsi Zoltánéval és Mácsai Páléval.

 

 

„Gyerekfilmek”

Több filmrendezőnk is fontosnak találta, hogy a gyermekek sorsán keresztül, annak fényében ábrázolja a jelen társadalmi közegét.

Sopsits Árpád gyerektársadalomról szóló trilógiájának záró epizódjában, A hetedik körben a gyerekek a külvilág különböző körülményeinek és befolyásoló tényezőinek hatására már nem a világ vagy egymás ellen, hanem önmaguk ellen fordulnak. Bár a szcénák egy része nála is kimódoltnak és művinek tűnik, és vannak hamisan csengő dialógok is, s ha ritmusában, kompozíciójában helyenként döcög is a film, egészében mégiscsak erős hatást gyakorol nézőjére. Mert a folyamatot, ahogy egy gyerek lassan belesodródik az önpusztításba, annak szociális és pszichés hátterét igen plasztikusan mutatja be a kíváncsi kísérletezéstől a veszélykeresésen és melankólián át egészen a halálvágyig.

A tragédia is mindvégig komoran rátelepszik a jelenetekre, más árnyalatot kapnak tőle a képek. A tragikus csúcspont, a kettős öngyilkosságot bemutató jelenet pedig egész egyszerűen megrendítő. Gárdos Péter legújabb alkotása viszont inkább alapgondolatában izgalmas, mint megvalósításában és hatásában. Dramaturgiáját és színészvezetését tekintve is elmaradt a lehetőségektől. A rendezői díjjal kitüntetett Tréfa egy nyolcoldalas Kosztolányi-novella alapján készült, és a szélsőségesen konzervatív, illetve liberális nevelésnek a végeredmény szempontjából egyaránt kártékony hatását firtatja. A mű egyik konklúziója, hogy minden szélsőségnél kártékonyabb, ha a gyerekek számára is érzékelhetően a fejük fölött vívják ideológiai harcukat az értük felelősek. Mert ezzel kihúzzák a lábuk alól a kiszámíthatóság talaját, megfosztják őket az átlátható törvények és szabályrendszerek biztonságától, működésbe lép helyette A legyek ura típusú kaotikus, vad gyerektársadalom, melyben a bizonytalanság agressziót szül, és amelynek legyőzhető ellenségképre van szüksége.

Azonban sem a gyerekszínészek, sem azok a laboratóriumi szituációk, amelyekbe belehelyezték őket, nem teszik meggyőzővé a történetet, igazán izgalmassá a különböző világnézetek összecsapását és felkavaróvá e tragédiával végződő konfliktushelyzetet. Itt minden csupán dogmatikusan van jelen, Kosztolányi stílusából, költői sűrítettségéből pedig semmi sem érződik e túlbeszélt átiratban.

 

Szabó Simonhoz hasonlóan Pálfi György is amatőr színészekkel és kézi kamerával forgatta legújabb filmjét, a Nem vagyok a barátodat. A triptichonnak készült alkotás moziváltozatában azonban csupán két tabló látható, mégpedig úgy, hogy az óvodás csoportban forgatott felvételek keretbe foglalják a felnőttek „játékát”. E keret teszi még kegyetlenebbé az amúgy is kíméletlen ecsetvonásokkal festett képet.

A moziváltozatból épp az az etűd marad el, amelyikben az amatőr szereplők magukról, saját életükről vallanak a kamera előtt, s amely történetek alapul szolgáltak a játékfilmes részhez. Így tulajdonképpen valós sorsokon és sztorikon alapul a film. A felnőttek felettébb gonosz játékát Pálfi történetszilánkokból építi fel. A szálak a film végére igen rafináltan és olykor meglepő módon állnak össze – minden és mindenki összefüggésbe kerül egymással. Nem szabadulhatunk egymástól, nem vonhatjuk ki magunkat a másik kegyetlenkedései alól, tettével mindenki kihat a másikra, determinálja.

Pálfi kíméletlenül lerántja a leplet a férfinemről – a férfiak amoralitásáról, álnokságáról és állhatatlanságáról. A nők ezzel szemben még nyitottak a pozitív érzelmekre – csak rendre megrontják őket. A hősök szinte dominóelvszerűen adják-kapják a bántalmakat, csalásokat. Mert persze mindenki mást akar, és másvalakire vágyik. Kegyetlenekké válnak, mert velük is így bánnak, és boldogtalanokká. Rosszul bánok veled, mert velem is rosszul bántak. Az egyetlen férfi, aki még valamiféle pozitív értéket képvisel, vagy legalábbis képviselni vágyik, egy némileg értelmi fogyatékos, animális szintre süllyedt véglény.

Az ebben az értékvesztett, érzelmileg elsilányosodott környezetben felnövő gyerekek sorsa eleve megpecsételődik. A lehetőségek ígérete elszáll, a jövőt illető optimizmus a bemutatott felnőtt tabló fényében előre visszavonatik. A gyerekek civódása és évődése a felnőttek (a megvalósult jövő) kíméletlen kapcsolatainak tükrében vészterhessé válik, és sötét színezetet kap. A Nem vagyok a barátod egy mind kétségbeesettebb segélykiáltássá válik a végére, elsősorban a gyerekekért.

 

MARIK NOÉMI