Závodszky Noémi leülteti Száraz Dénest, majd szivarral kínálja, sőt még tüzet is ad neki. Természetesen a jelenet teljeséggel elképzelhetetlen Anglia királynője és bármely alattvalója között, nemhogy az ifjonc Mortimer esetében. Viszont nagyon is elképzelhető egy vezérigazgató, még ha nő is az illető, és bármilyen alacsony rangú beosztottja között, ha a főnök valamilyen nem hivatalos, extra szolgáltatást szeretne kérni tőle, mint amilyen adott esetben Mária megölése lenne.
Mai színházban viszont alighanem az lenne a szokatlan, ha Schiller Stuart Máriáját nem helyezné át a rendező az eredeti feudális viszonyok közül a máig érvényesülő polgári körülmények közé. Ez különben Schiller esetében azért is különösen indokolt lehet, mert drámáiban többnyire polgári értékek, eszmék, normák ütköznek meg a magát túlélő feudális világgal. Igaz, a Stuart Mária talán nem a legplasztikusabb példa erre, nem olyan nyilvánvaló ez az ütközet, mint az Ármány és szerelemben vagy a Don Carlosban, de azért jelen van. A hatalmi harc vesztese, Mária emberi érzéseket, általános humánus normákat várna el a puszta hatalomféltéstől vezérelt ellenfeleitől. Megértést és megbocsátást várna el egyfelől ifjan elkövetett, meggondolatlan vétkeire, másrészt viszont büszkén hivatkozik a jogra, az ellene lefolytatott eljárás hibáira éppúgy, mint fogva tartásának jogtalanságára.
Aki tehát a Stuart Máriát ma színre hozza, annak a történelem utóbbi néhány évszázadának legfontosabb, alapvető filozófiai és erkölcsi kérdéseivel kell szembenéznie, főképp ha korszerűsítve, azaz korunkhoz igazítva kívánja prezentálni a szöveget a mai néző számára. Nem lehet elegendő ehhez a külsőségek szokványos-divatos modernizálása. Nem állítom, hogy feltétlenül olyan radikálisan le kell számolni a schilleri világlátással és drámaszerkesztéssel, mint Mohácsi János tette Kaposváron a rendszerváltás idején a korra szabott Ármány és szerelemmel, de valamiképpen elengedhetetlenül szembe kell nézni a világ, az erkölcs, a közgondolkodás lényegi változásaival. Nem lehet úgy tenni, mintha csak a divat, a viselet, az érintkezési normák változtak volna, de a szöveg, a dráma ma is nagyjából érvényes lenne.
A jelmeztervező, Győri Gabi öltönyt ad az urakra, és az utóbbi évtizedek divatjaiból merítve, a helyzetükhöz illő eleganciával öltözteti fel a két hölgyet, azonosíthatatlan diktatúrákat idéző egyenruhákba bújtatja a katonaféléket. A praktikusan forgatható lépcsőzet pedig, mely alul börtön, fölül palota vagy kert, csak a díszlettervező, Libor Katalin ízlését, találékonyságát dicséri, de semmi különösebbet nem mond az előadás saját világáról. Ezeket a színpadi látványelemeket csakis a szöveget eredetien értelmező játék és beszédmód, hanghordozás tehetné tartalmassá. Szűcs Gábor rendezőként éppen ezekben nem leli meg az egyéni, ráadásul egységes, összefüggő stílust, amely valahogyan lényegi kapcsolatot teremtene a történet, a Kálnoky László fordította szöveg és a mai néző élettapasztalata, illetve a látvány által is sugallt mai környezet között. Többnyire nem érzékelhető a színészi játékon igazi, komolyan vehető értelmezési szándék, legfeljebb az egyes alakok lelkületének megértésére, megmutatására látszik némi, többnyire felszíni törekvés. Kozáry Ferenc Talbotja jámbor, kicsit törékeny emberke törhetetlen tisztességgel, Juhász Illés Pauletje ugyanez katonásabb kiállással, Crespo Rodrigo Burleigh-jéből folytonosan lövell a dühödt politikai szenvedély, Száraz Dénes Mortimer ifjonti hevét belső izzássá alakítja, Quintus Konrád derekasan birkózik Leicester formátumos jellemtelenségével. A két királynő jellemét viszont valóban megkísérli közelebb hozni a mai nézőhöz az előadás, amennyiben kivon belőlük minden királynőit. Ezt sokszor nehéz összhangba hozni az emelkedett szöveggel, a súlyos cselekménnyel. Závodszky Noémi nemcsak magasabb rangú menedzserré, talán egy nagyobb cég üzletvezetőjévé vagy legfeljebb tulajdonosává fokozza le a királynőt, de mély erkölcsi drámáját, nem tudni, vajon igazi vagy látszólagos bizonytalankodását, halogatását, felelősségelhárító trükkjeit klimaxos hisztériázással jeleníti meg. Balsai Mónika bájos, törékeny, kiszolgáltatott kislánynak mutatja a sok szerelmi és egyéb vihart kiállott skót királynőt, nyílt tekintettel és túlnyílt magánhangzókkal, sikerrel pályázik a nézők részvétére, a halál előtti megtisztulás, megigazulás is jól hangzik ebben a fekvésben. Külön-külön még valamelyest elfogadható is lenne a két sarkítottan leegyszerűsített nőalak, az igazi baj akkor van, amikor találkoznak. A jelenet drámaiságát eleve elveszi a jellemek lefokozása, de ez a két nő nem is nagyon tudhat mit kezdeni egymással, a találkozás drámája egyszerűen nem illik bele abba a képbe, amelyet a két színésznő a két királynőről kialakított. Hiszen mindkettőjükből éppen az a méltóság hiányzik, amelyet éppen a másik önérzete, méltóságtudata sérthetne meg. Kölcsönös sértődéseiknek legfeljebb groteszk, gunyoros hangfekvésben lenne értelme, ilyesmire azonban a rendezés egy pillanatig sem vetemedik az előadás folyamán.
De talán pont ez adja a produkció sajátos báját. Nincs benne semmi agresszív, semmi rikító, kirívó. Következetlenségei, értelmetlenségei, megoldatlanul maradó problémái a kordivat keretei között maradnak, így szinte föl se tűnnek.
ZAPPE LÁSZLÓ
