Beszélgetésünk Parti Nagy Lajossal sokszemközt kezdődött. Februárban az Aranytollas Újságírók Társaságának meghívására látogatott el a Fészekbe, ahol a kollektív faggatózás nagyon hamar a színházhoz kanyarodott. Az ott elmondott gondolatai, tapasztalatai győztek meg arról, hogy a megkezdett beszélgetést mindenképp érdemes lenne négyszemközt, de a szakmai nyilvánosság számára, interjú formájában folytatni. A véletlen azután úgy hozta, hogy már másnap újabb témával, újabb apropóval szolgált az interjúhoz a (színházi) élet. Ascher Tamás rendezésében bemutatták az Örkény Színházban a Jógyerekek képeskönyvét, Julian Crouch és Phelim McDermott horrorisztikus komédiáját, aminek színlapján, mint újabban sokszor, a „magyar változat” szerzőjeként Parti Nagy Lajos neve szerepelt. A varázslatosan bizarr „rémvarieté” minden dalbetétjének szövege, a sohasem hallott módon kifacsart és újjáalakított szavak, a monológokban és dialógusokban pontosan vagy éppen rontott formában idézett, klasszikus töredékek egész sor újabb, Parti Nagy válaszára váró kérdést juttattak eszembe.

 

Lehet, hogy Parti Nagy – nem mellékesen a múlt század végén (!) kirobbanó sikerrel bemutatott Mauzóleum című költői szociodráma szerzője, aki az újságírók kollektív interjújában, Bóta Gábor és mások nyomtatott párbeszédeiben is kitart amellett, hogy ő nem drámaíró – napjaink legtöbbet játszott, a színház elvárásait a zsigereiben érző szerzője? Ez az ellentmondás vezetett akkor, amikor előrelátóan nem Parti Nagy színházáról, hanem a költőt és prózaírót a színházhoz fűző, elválaszthatatlanul szoros, a nyilvánosság előtt azonban időnként tudatosan háttérbe szorított, vagy halványított kapcsolatáról kérdeztem.

Valamiféle védekező imádat él bennem a színház iránt. Érdekel és folyamatosan foglalkoztat, de valószínűleg mégsem él bennem olyan mélyen a drámával való érzelmi kapcsolat, mint Spiróban, Tasnádiban vagy Kárpáti Péterben, akik irodalmi műveiket eleve színpadra szánják. Ezért az én tudatomban ma ők a drámaírók. Más kérdés, hogy drámaíró-e mindenki, aki drámát ír, és csak drámaírók művei érdemelnek-e színpadot.

 

Akkor másként teszem fel a kérdést: mi az oka, hogy a szakma és a közönség által egyaránt nagyra tartott Mauzóleumnak nem született folytatása?

 

A Mauzóleum írásakor sem vallottam magam igazán drámaírónak. Korábban már kirajzolódott és élt bennem egy valóságos helyzet, éltek bennem a már megteremtett figurák, amikor Zsámbéki Gábor felkért a darabírásra. Először is az izgatott, vajon hogy viselkednének ezek az én hőseim a kisprózai keretből kiszabadítva. Azután felötlött az is, hogy mennyi szöveget bír el a színpad. Igazából nem is annyira a nyilvánosság vonzott, mint a csapatmunka lehetősége. Bár tudtam magamról, hogy én csak egyedül vagyok képes dolgozni – szeretem alaposan megmunkálni a szöveget és általában kerülöm az improvizációt –, a kész szöveg birtokában már élveztem a színészekkel való együttlétet és közös munkát. Kezdettől a bemutatóig örömmel ültem végig a próbákat. Nem készültem rá, mégis úgy alakult, hogy tulajdonképpen én lettem saját darabom dramaturgja. Máté Gábor és a társulat is annyira elfogadta a jelenlétemet, hogy amikor a főpróba és a premier után egy este nem láttak, szóvá tették, hogy mi történt. Számolni nem számoltam, de most utólag úgy becsülöm, hogy a négy év alatt tartott előadásoknak legalább a háromnegyedénél jelen voltam. Nem szívességből vagy udvariasságból, hanem mert érdekelt és élveztem, hogy estéről estére megfigyelhettem a legkisebb színészi gesztusok változását is.

A kérdés lényegére válaszolva, azért nem tartom magam igazi drámaírónak, mert ismerem magam és tudom, hogy ha valamibe belefogok, nem a helyzetből és nem a konfliktusból indulok ki, nem a bekövetkező robbanás szab irányt a születő műnek, hanem a figuráim mondatai. Nálam a nyelv együtt születik a darabbal, némi túlzással azt is mondhatom, hogy a nyelv csinálja a darabot.

Bár valahol egy interjúban azt olvastam, hogy Parti Nagy drámaírása „színpadi prózaírás”, mégis inkább azt érzem, hogy ez a jelenség a költői tehetség működésének természetéből következik.

Kezdhetném azzal, hogy napjainkban érezhetően fellazultak a műfaji határok. De ezen túl akár még a magam prózaírói gyakorlatára is hivatkozhatnék. Vallom, hogy a mai novella – ha az én rövidebb prózai írásaim még egyáltalán novellának nevezhetők – már régen nem azonos a klasszikus elbeszéléssel. Az én négy–hatezer karakteres szövegeimre az jellemző, hogy általában nem csattanóra végződnek, hanem a végtelen térből, folyamatból kimetszett szövegdarabokként léteznek. Többnyire a megszólaló hős beszédhelyzete az alap, az általa elmondottakból bontakoznak ki azok a körülmények, amelyekben a szöveg elhangzik. A szöveg lényegében egy személyes indíttatású monológ. Ezért is él meg a színpadon. De amikor mégsem tölti be teljes mértékben a monológ funkcióját, akkor a következő munkafázis – az író feladata és lehetősége – azzá alakítani.

 

Gondolom, hogy ezzel a feladattal a különböző klasszikus és kortárs művek magyar színpadra adaptálásánál is gyakran találkozik. És ezzel máris elérkeztünk a következő problémakörhöz. Kíváncsi lennék rá, mit jelent Önnek az irodalmi értékkel rendelkező „magyar változatok” elkészítése? Többre tartja ezt a fordításnál?

Nem biztos, hogy több, de biztos, hogy más. A Tartuffe-nek például sok és kiváló fordítása van. Vas István költői fordítása számomra szinte ugyanolyan klasszikus, mint Arany János magyar Hamletje, de fontosnak és értékesnek tartom Petri György prózában írott modern Tartuffe-jét is. Első percben ezért is lepett meg a mű rendezésére készülő Alföldi Róbert felkérése. És nemcsak azzal hárítottam el, hogy nem tudok franciául – ami igaz –, hanem azzal is, hogy nem látom egy új fordítás értelmét, szükségességét. De azért azt is hozzátettem, hogy legfeljebb akkor vállalnám el a feladatot, ha teljesen szabad kezet kapnék a magam mai verziójának elkészítésére. Azt már akkor is tudtam, hogy mai változatként én semmiképpen nem egy „józsefvárosi Tartuffe”-öt képzelnék színpadra. Alföldi megnyugtatott, hogy nemcsak szabad kezet kapok, de egyben jelezte azt is, hogy az ő rendezői koncepcióját legjobban egy olyan változat szolgálná, amibe belefér az eredeti és a mai kor nyelve is. Miután ebben egyetértettünk, döntöttem csak el, hogy megpróbálom nem felülmúlni a meglévő, remek fordításokat, de azért kipróbálni magam, méghozzá úgy, hogy rímtelen alexandrinusokban írom meg a magam Tartuffe-jét.

 

Ez a szándék azután olyan hangsúlyt kapott, hogy még a színlapon is szerzőként szerepel. Engem először meg is lepett, hogy a Nemzeti Színház Parti Nagy Lajos „Molière: Tartuffe”-jét hirdette. A Tartuffe persze remekmű. De ha számba vesszük az Ön által adaptált drámákat, azért nem csak remekművek szerepelnek a listán.

Szerencsére olyan helyzetben vagyok, hogy válogathatok, nem kell kulimunkát vállalnom. Csak arra a felkérésre mondok igent, ami valamiért izgat. A Tartuffe mindenképpen ilyen volt. Az Úrhatnám polgárt például nem tartom olyan nagyra, és Mácsai Pálnak is elmondtam, hogy szerintem Mészöly Dezső sikerült fordításából a nézők, a fiatalok híven megismerhetik a történetet és a mű szellemét is, ezért nincs feltétlen szükség újabb szövegre. De bár beadtam a derekam és vállalkoztam az új változat elkészítésére, változatlanul fenntartom – és legszívesebben rá is írnám a színlapra, akárcsak a Tartuffe-nél –, hogy ez nem az autentikus, univerzális mű, ez csak egy ajánlat, tehát tessék elolvasni az eredetit! De az is igaz, hogy nem fogtam volna bele a munkába, ha nem ismerem fel benne a magam lehetőségét. Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy az új érvényes változat elkészítésére a legjobb esélyem, ha megkísérlem Molière darabját versben megfogalmazni. Ez persze nehéz és időigényes munka…

Beszélhetnék arról is, hogy még a kanonizált remekművek, a klasszikusok „felújítása” sem mindig jelenti ugyanazt számomra. Az egyik legkedvesebb munkám Caragiale komédiájának fordítása volt, pedig bevallom, románul sem tudok. A maga hazájában közismert, klasszikus komédiát Gothár Péter – akivel a Fekete tej színrehozatalánál már szívesen és jól dolgoztunk együtt – Tompa Andrea korrekt és jó fordításában adta a kezembe azzal, hogy szerinte valahogy „fel kellene turbózni” a szöveget. Lelkében és szellemében megragadott a darab, és valamiféle kihívásnak éreztem, nem is csak az éppen aktuális választási témát, de azt, hogy hogyan lehet élő és magyar előadást létrehozni belőle. Alkalmas-e a mi korunk felidézésére valamiféle tersánszkys nyelvállapot? Hat-e a nézőkre a szerző sajátos humora? Tudatosan és rémesen szabadon dolgoztam, betartva azért a magam szabályát, hogy soha nem próbálok a szöveg sugallata ellen dolgozni.

 

Meglehet provokatív, de valójában megkerülhetetlen kérdés: hogyan éri el, hogy ne egyen-nyelven szólaljanak meg a darabok, ne legyen mindegyikből egy újabb Parti Nagy-szöveg?

A kérdés jó, mert valóságos, létező veszélyre utal. De remélem, hogy ezt a veszélyt sikerül az egyes művek csak rájuk jellemző sajátosságainak a megőrzésével, kifejezésével elkerülni. Mindig igyekszem a darabokon belül maradni. Azt pedig nem tartom hibának, hogy mindegyikben jelen vagyok én, Parti Nagy Lajos is. Nemcsak azért, mert ezt várják tőlem, hanem azért is, mert nem tudok és nem is akarok a bőrömből kibújni. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az a filmes, aki művébe valahol belefényképezi a saját arcát. Nem szeretném, ha az általam fordított, adaptált darabok egyformák lennének, de a magyar szöveg szerzőjeként is vállalom a magam egyéniségét, eszközeit.

 

Kétségtelen, hogy aki az Ön nyelvművészetét ismeri, az általában felismeri jellemző nyelvi eszközeit is. Ahogy megjelennek a szövegben a meghökkentően új szavak, a frappáns kihagyások, a nyelvtani formulák tudatos kiforgatása, sőt rontása – az már Parti Nagy. Aki időnként szokatlan merészséggel lebontja és újrateremti a nyelv szabályait. Ezt értékelte pályatársa és gondolom barátja, Závada Pál is, amikor azt írta, hogy a „nyelvjátékosság” a vérében van. Mások, talán kevésbé eredeti módon, de ugyancsak hitelesen nyelvzsonglőrnek is nevezik. Engem ezen kívül lenyűgöznek az Ön műfaji meghatározásai, címei és a hősöknek választott, kitalált nevek is. Hogy A test angyala „habszódia”, az Ibusár „huszerett” és a Jógyerekek „rémvarieté”. Sárbogárdi Jolán neve épp olyan telitalálat, mint Margitay Edináé. Ezek mind lefordíthatatlanul sokatmondó címkék, amelyek nemcsak a hős jellemét, személyiségét, de a világát is megidézik.

A névadás sem csak ötlet, az is munka. Átlagosan ötven variáció ugrik be az embernek, mire sikerül azt az ötöt kiválasztani, ami aztán megállja a helyét. Nem szeretem a direkt „beszélő neveket”, de jó, ha a név mögött van valami, ami a figurára és a közegre egyaránt jellemző.

Hozzátenném, hogy én ezeket nem is csak a figurákra, a szerzőre is jellemzőnek érzem. Mint ahogy azt is, hogy akárcsak a Jógyerekekben, más, régebbi Parti Nagy-szövegekben is következetesen előkerülnek az Esterházynál is gyakran felbukkanó idézet-intarziák.

A két felhasználási mód azonban nem ugyanaz. Esterházynál a beemelt, testesebb vendégszövegek a maguk hiteles formájában kerülnek be az új szövegbe, én viszont ezeket is többszörösen ellátom a magam kézjegyeivel. Akár azt is mondhatnám, hogy tudatosan garázdálkodom a nagy elődök szövegeivel. Ha szükségesnek érzem, kurtítom, torzítom, vagy akár ki is fordítom. Csak ritkán fordul elő, hogy egy-egy szereplőre eredeti formájában bízom az általam választott klasszikus idézetet. Most kivételesen úgy éreztem, hogy Gálffi László orvos-narrátor szerepébe frappáns módon beleillenek a Vörösmartytól kölcsönzött (eredeti) sorok. Máskor viszont éppen annak van értelme és jelentősége, hogy az idézet úgy hangozzék el a színpadon, ahogy a legtöbbünkben él. Lehet, hogy ez a pontatlanság egyesek számára szentségtörésnek hangzik, de én be merem vallani, hogy a szövegromlás is lehet a nemzeti hagyomány része.

Az sem okoz gondot, hogy az ilyen megoldásokat aztán végképp nem lehet más nyelvre tovább fordítani?

Mondjuk azt, hogy tudomásul veszem. A fordításban egyébként sincs a nyelvek, illetve országok között szimmetria. Attól, hogy a nemzeti irodalmak egyenrangúak, még nem egyenjogúak. Nekünk például „illik” ismerni bizonyos német műveket, vagy akár sorokat, amíg egy művelt német teljes joggal mondhatja a mi klasszikusainkról, hogy „miért kellene ezt nekem ismerni?”. Egy pontosan idézett klasszikus mondatot vissza lehet – és kell – keresni az eredetiben, de egy kifacsart sort – lehetetlen. A világirodalomban „természetes” aszimmetria érvényesül abban is, hogy nálunk a múltban és a jelenben is a legnagyobbak vállalták a közvetítést. Rilkét a mi számunkra Nemes Nagy Ágnes és Tandori fordította. Az egész magyar irodalom számára fontos, hogy újabban mintha változna az ismertségünk. Márai Sándor például holtában is sokat segített művei népszerűségével a magyar irodalomnak. Három olyan név van, amely tapasztalataim szerint kezd beférkőzni például a német olvasók tudatába: Molnár Ferenc, Márai és a Nobel-díjas Kertész Imre. Nem lebecsülhető eredmény, hogy legalább a szellemi elit tagjai közül egyre többen olvastak Esterházyt, és már megjelent a német gondolkodásban is Nádas Péter is, az Emlékiratok könyvével. Számunkra különösen kedvesek és fontosak azok a fordítók, akik nemcsak értékelik, de hitelesen közvetítik is azt, ami nálunk születik. Ezért érzem egészen kivételesnek a magyar származású, kettős anyanyelvű osztrák író, Theresia Mora teljesítményét, aki nemcsak Esterházyt fordít zseniálisan, de a Hősöm teréhez is óriási bátorsággal nyúlt. Az ő szövege – az én szövegem, és nagy örömömre úgy tűnik, hogy németül is működik.

 

Néhány mondat erejéig még visszakanyarodnék színházi tevékenysége meglepő tágasságára. Csodálatra méltó ez a termékenység. Azt sem tudom – pedig megpróbáltam utánanézni –, hány munkáját játsszák ma Budapesten és az országban, és vajon minden műsoron levő munka igazolja-e a választás korábban oly meggyőzően kifejtett igényességét.

A termékenység, a tágasság – szorgalom. Elárulhatom, hogy eddig legalább 20-22 darabon szerepel a nevem. Van olyan, mint az Ibusár, ami egy alkalmi hangjáték tovább élő változata, és még most is három színházban van műsoron. De őszre elkészül Miskolcon a negyedik produkció is, Ács János rendezésében. Valójában ez sem színdarab abban az értelemben, ahogy egy Molnár-komédia az, de valahogy megfogta a nézőket, a színészeket és a rendezőket is. Számomra talán a legkedvesebb változat Pelsőczy Réka Örkény színházi rendezése, vele szinte félszavakból is értettük egymást, és mintha Bíró Kriszta lett volna az a színésznő, aki a legközelebb állt ahhoz, amit én akartam: ő egyértelműen Sárbogárdi Jolán nyomorúsága felől közelítette meg a figurát.

De mintha ezzel megkerülte volna a kérdésemet. Mi van, ha az adaptálandó mű irodalmi értékét tekintve kevésbé felel meg az Ön igényeinek?

Ilyenkor is több változat lehetséges. Szigarjev Fekete teje szerintem sem volt remekmű, de a szemléletét újnak és érdekesnek éreztem. De az ember azt is tudomásul veszi és mérlegeli, hogy gyengébb, bulvárjellegű daraboknál, ha a szerepek érdekesek, és ebből következően jó, esetleg kiváló előadás ígérkezik, érdemes nyelvet adni a műnek. A Hat hét, hat tánc egyáltalában nem szégyellni való munka, és Vári Évának meg Kulka Jánosnak köszönhetően, számomra is váratlan siker lett. Az Elnöknők tizenharmadik éve van műsoron a Katonában, és az egyik szereplő szerint addig játsszák, amíg egyikük ki nem hal, vagy ki nem dől a szerepből…

Sok múlik a rendezőn is. Ascherrel nemcsak a színészek, én is rettentően szeretek dolgozni. A legutóbbi közös munkánknak, a Jógyerekek képeskönyvének az a különös története, hogy amikor egy esztendőt Berlinben töltöttem, megvettem gyerekeimnek a Struwwelpetert és esténként fordítgattam belőle. Idővel aztán meg is feledkeztem róla. Teljesen váratlanul ért Ascher telefonja, pedig közben már hallottam az új színpadi feldolgozásról is. Igazából engem nem a darab felnőtt szereplőinek társasági, házassági drámája érdekelt, amerre a hírek szerint a feldolgozók kanyarodtak, és nem is a narrátor alig leplezett gyűlölködése, hanem maga a gyerek–felnőtt viszony, és az a „felfedezés”, hogy a gyerekek nem vagy jók, vagy rosszak, hanem ilyenek és olyanok is. Ascher többé-kevésbé hasonlóan látta a darabot, mint én, és eleve ráérzett arra, hogy mit lehet ebből kihozni. Mint mindig, most is megtalálta a darabnak azt a vektorát, amire építkezik. Ezúttal a gyerekek és felnőttek kölcsönös kiszolgáltatottsága és a porosz drill következménye került előtérbe. Ascher szerintem verhetetlen a teatralitás és a kisrealizmus keverésében, és ez a tehetsége most is maradéktalanul érvényesült. Elképzelése megvalósításához, mint mindig, most is remek társakat talált. Az ő próbáit nem szoktam végigülni, mert nem is kell, és ő sem igényli különösebben az együttdolgozást. Én pedig abból indulok ki, hogy a rendezés – szuverén alkotás, az előadás szempontjából éppen olyan meghatározó, mint a színész teste. Ha az ember bízik a rendezőben, a premieren előbukkanó meglepetésben sokszor saját végig nem gondolt gondolataival is találkozik, és ez az igazi öröm. Nem csak Aschernél, máskor, mással is előfordult, hogy csak utólag, a kész előadásból értettem meg, hogy a rendező mit miért csinált, és jó érzés volt, ha bizonyos előzetes sejtéseim utólag igazolódtak.

Most éppen milyen darab van a számítógépében?

Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban című művét tervezzük Cserhalmi Györggyel. De a bemutató még odébb van.

Érdekes kötet lenne a Parti Nagy műhelyéből kikerült „magyar változatok” gyűjteményes kiadása.

És főként vaskos! De nem hiszem, hogy a mai körülmények között, a szerzői jogokkal kapcsolatos várható gondok ismeretében akadna kiadó, amelyik ráharapna.

Nyilatkozataiban általában elhárítja a politikai kérdéseket. Sőt, arra hivatkozik, hogy nem foglalkozik politikával. Csakhogy én ebben, művei – például a Hősöm tere – ismeretében erősen kételkedem.

Ha közvetlenül megkérdezik valamilyen kérdésről a véleményemet, általában nem hárítom el. De nem szeretem, ha bizonyos ismertség okán másként kezelik, értékelik az általam mondottakat, mint más civil véleményét. Hiszen valójában az enyém is az. Nem hiszem, hogy a zsebemben lenne a bölcsek köve. Viszont bízom benne, hogy a meggyőződésem, a politikai credóm beépül a művekbe. Politikai publicisztikát akkor írtam – a kilencvenes évek elején, bizonyítható a Se dobok, se trombiták kötetemmel –, amikor ennek még több értelmét láttam. Amikor a világ még nem volt ennyire tele ki nem érlelt politikai gondolatokkal. Ma már a magam feladatát a művek megalkotásában és megformálásában látom.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: FÖLDES ANNA