A Celestina avagy Calisto és Melibea tragikomédiája lehetne nyögvenyelős irodalomtörténeti stúdium azon célból előrángatva, hogy az alkotók valamiféle kapcsolódást találjanak a Reneszánsz Év pénzcsapjaihoz. De nem az. Lucidus, szellemdús, nagyon erős, a mai napon is érvényes játék lett belőle, elsősorban Lőrinczy Attila szerencsés kezű átirata nyomán, mely jóval több, mint összevonás, kurtítás, nyelvi aktualizálás. (Az eredeti mű hozzáférhető, Jánosházy György fordításában adta ki legutóbb 2004-ben az erdélyi Mentor Kiadó.) Szép dátum, századfordulós, 1499-es a megjelenése, a szerzőnek se előtte, se utána nincs más fellelt alkotása, itt sem biztos, hogy egyedül írta: de megtalálták, visszhangot vert, évszázadok alatt sokan merítettek belőle, szerves irodalomtörténeti út vezet tőle Cervanteshez, Shakespeare-hez. Innen szép elindulni: merthogy kutyanehéz kilépni a tulajdonképpen „elő-reneszánsz” komédiázás sémáiból, a még commedia dell’artéhoz kapcsolódó statikusabb keretek közül.
Ez most egyfelől egy nagy, pontosan szervezett hancúr remek karakterekkel, posztmodern időkeverccsel, nagyon kitalált mozgásokkal-járásokkal, két nagy záró zenés-táncos show-, illetve medenceparti betéttel a felvonások végén – ez sem kevés, de annyira nem kéne ámulni-bámulni. Ám van még egyéb is. Szocio- és pszichodráma csomózódások teszik bonyolulttá, ami amúgy sem egyszerű: Calisto, szerelmes ifjú epekedik Melibeáért, kit zordon, bár szerető apja féltve őriz. A szerelmes Calisto nyavalygását elviselni már képtelen két szolgája – két különböző alapállásból – megsegíteni igyekszik őt, felkeresvén az érdemdús, sokat látott és tapasztalt Celestinát, aki egyébként a túl becsületes és nemi életével sokat bajlódó szolga, Parmeno rég látott nevelőanyja is egy személyben. „Mamito” ő egyébként is, valamennyi futtatott lány, simlis strici és díler anyja, nyilván egy egész városrész mater familiasa. Tőle lehet pénzt, simogatást, magzathajtó füvet vagy ebédet kérni – egy bizonyos határig. Ezerszeres ugyanis a kamat, az életben maradás racionalitása felülírja az adakozó bölcsességet Celestinánál. Végül is ez is archetípus. De lesz belőle pompás, melankolikus pasztellkép az öregségről, életbeli traktátus a testi érintés fontosságáról, önirónia és szenvedély. Akkor is Margitai Ágit látnám magam előtt, ha valamilyen okból mégsem rá írták volna e szerepet. Ez is egy Máli néni – ugyanolyan takarékos, amikor kell, szóval, mozdulattal, és ugyanúgy világöreg és mindentudó is Celestina, mint az volt. Az a négyszázvalahány év semmit nem jelent, Máli néni ugyan nem főz egybe férfikabátot női övvel meg békabéllel, de az ilyen praktikákon tulajdonképpen Celestina is röhög. Valahogy túl van már mindenen, ha örökösen tevékenykedik is. Ezt a leállást és még mindig lendületet tudja kikeverni zseniálisan Margitai Ági. Remekül segítik ebben Kutas Diána jelmezei, miként a többieket is. Van donnás fekete parókája, csinos lila selyemkosztümje, de fűzős, műbőr, orrán kivágott kismamacipője is, amiben könnyebb a színpadi és az életbeli mélységek fölött megállani. Ez a cipő imádnivaló az előadásban. A poénokat hamar elfelejti az ember: a vizuális geg múlhatatlan. Nos, Celestina meg is old mindent, a fiatalok egymáséi lesznek (miután szinte lekettőződik minden, a mulya Parmeno is összejön a prostituáltjelölt, együgyű Areusával): de hát a gangvillongások felemésztik a játszókat, halomra ölik egymást, maga Calisto is az egyre hangsúlyosabbá váló medence-vízben végzi, Melibeának is kapóra jön tehát a méregfiola. Csak a jó apa, Pleberio nemes úr nem veszi észre, mi történt: leánya elvesztése nem fáj annyira, mint az, hogy lánya elvesztette a szüzességét. (Megint a kép az erősebb: Lukáts Andor alpakka kertésznadrágban, rózsái közt bíbelődve, majd drótozott rózsaszálak mögött bujkálva, s a végkifejletben őrjöngve lamentálva.)
Lőrinczy Attila eléri, hogy nem érzünk bántó anakronizmust az öt évszázaddal ezelőtti epekedésnek és szerelmi öngyiloknak a körülbelül a Józsefvárosba, mondjuk a Nap, a Rigó utca és a Mátyás tér vonzáskörzetébe tologatása miatt. Mert minden időben rossz volt, ha az embert az anyja eldobta, rossz volt, ha kurvák hangoskodását hallotta éjjelente, rossz, és rossz volt mindig árva lányként felnőni az apai féltés lelki nyomása alatt, s rossz, rossz, rossz, ha az ember csak úgy tud kitörni a mocskos falujából, hogy beáll a nagyvárosi madámhoz. Mikor is van mindez?
Persze, az is kínos volna, ha a tragikomédiából csak a „tragiko”, a szocio-doku maradna. Ezért aztán Harsányi Sulyom László és Novák Eszter rendezése megteremti a hajcihő pontos koreográfiáját, hibátlan szervülését. Ehhez a két nagy név, mármint Margitai és Lukáts mellé bizonyítottan kreatív, tudatos alkotótársakként álltak a fiatal színészek. Friedenthal Zoltán remek Calisto, puhány és olvatag, vakmerő és elgyávuló széptevő. Egyed Attiláról, az elvetemült lelkű szolgáról, aki voltaképpen Celestina letámadásával a baj előidézője, tanulmányt kéne írni: nem csak a mostani alakítása miatt, az ugyanis olyan, mint a többi. Hihetetlenül precíz, fegyelmezett, teljesen all round színész, ugyanolyan jól énekel, mint ahogy mozog, a nagy rakkolós színészek közül való, aki húz és húz, ha nem is kell éppen „kiragyognia”. A lányok, az imbecil prostituáltjelölt vidéki libus Szilágyi Katalin tanulmányából fejlik ki: a színész ragyogóan rajzolja meg a figurát. Melibeát sokáig nem látjuk, csak hallunk róla. Ezért aztán kissé meglepő, hogy teljesen hétköznapi, normálisan hiszteroid tinédzsert látunk, nem annyira habos babát, mint amilyet a fehér ruhácska mutat. Szereti az apját, de látja a korlátait is, és igyekszik kijátszani, amikor lehet. Nem kell tanulnia, milyen a csábító nő: ösztönösen tudja. A tudás nem több, mint egy rántás a cipzáros ruha nyakán: a legszűziesebb szöveg közben. Téby Zita ezt a földközeli tündért mutatja hibátlanul. Viola Gábor vad katonája is hálás feladat, a színész fizikai energiái, jelenlétének intenzitása sokat hozzáad a sémaszerűséghez.
Bár Margitai Ági a játék kedvezményezettje, de Katona László is szép színészi ajándékot kap, illetve sokszorozva ad tovább. Az ő szeretethiányos, kissé retardált szolgájának szerelemre ébredése, ráérzése, rácsodálkozása a szexualitásra remek pillanatokat szerez; lassúsága vagy inkább másféle tempóban és arányokban görgetett élete ugyanúgy speciális viszonyulás a környezetéhez, mint Celestináé. Végtelen humorral meséli, demonstrálja el, hogy voltaképpen alig lökte meg Celestinát, amikor az látszólag holtan esett össze. Katona Lászlónak is nagy része van abban, hogy az írói és rendezői munka, a jelmezek s a kétosztatú díszlet (rímelve az urak és a szolgák, a fiatalok és az öregek, az erkölcsösek és a kevésbé azok kettősségére is) végül is szöveg és játék rafinált bonyolultságú egységét teremti meg. Többször, többfelé kéne látnunk ilyent.
BUDAI KATALIN
