Reneszánsz alkatú alkotó Pintér Béla. Társulatot szervez, annak darabot ír, megrendezi és együtt is játszik a többiekkel – tíz éve. A tíz év alatt tizenhárom bemutató – mondhatni: fontolva haladás. Csak és kizárólag a készülő művel, a művészi közlendő megformálásával törődni, semmi marketingfogás – emberi és művészi habitus jótékonyan esik egybe Pintér Béla és Társulata esetében. Nem valami ellen színházat csinálni, hanem valamiért – ez látszik fontosnak számukra.
Nem lehetett könnyű ez a tíz év függetlenként, évről évre pályázatok útján biztosítva a működés, az alkotó munka minimális anyagi feltételeit (ismerős az érzés, magunk is így élünk a Criticai Lapok alapítása óta), de valahogy soha nem a méltatlankodás hallott Pintér Béla és Társulata felől, a világgal való kommunikálás mindenkor az előadásokra szorítkozott. Ismertségük búvópatakként terjedt, nőtt, kizárólag az előadások minősége, érvényessége, őszintesége, művészi hitele révén. Nem mentek bele azokba a kommunikációs csapdákba, amelyeket a közhelyes médiagondolkodás oly készségesen állít időről időre, hogy például meddig lehet szerzőként ötlettel, szellemmel, invencióval bírni, illetve hogy e szövegek működési területe nem korlátozódik-e pusztán a Pintér Béla Társulatra. A választ az élet adta meg: immár két Pintér Béla-darab is bekerült az évad legjobb új magyar drámáit tartalmazó Rivalda-kötetekbe, legutóbb A Démon gyermekei, korábban pedig A sütemények királynője, a kaposvári főiskolásokkal pedig Mohácsi János rendezte meg a Parasztoperát; a Színművészeti Egyetemen, Ascher Tamás és Novák Eszter zenés színész osztályával viszont Pintér Béla vitte színre a Korcsulát, előbb, mint saját társulatával. E munka eredménye is tán, hogy végezvén, az osztályból ketten – Roszik Hella és Friedenthal Zoltán – azóta a Pintér Béla Társulathoz szegődtek. De a csapat erejét, vonzását mutatja Szamosi Zsófia „elcsábítása” is a Vígszínházból – aki itt látszik megtalálni a hangját, itt látszik kiteljesedni, olyan nagyszerű „régiek” között, mint Thuróczy Szabolcs, Enyedi Éva, Deák Tamás, Szalontay Tünde –, vagy az egyszer csak itt termett, lenyűgőzően karakteres Quitt László integrálódása egy csapásra. Közös színházi nyelvet beszélnek – a legkülönfélébb formájú előadásokban. Ám minden produkciónak egyként jellemzője a problémaérzékenység, a szelíd irónia, a váratlan dramaturgiai fordulatokat (nem ritkán zenedramaturgiai fordulatokat is) hozó, meghökkentő történet, amely mégis nagyon ismerős, mert rólunk, a körülöttünk lévő világról szól. Pintér Béla előadásai lényeglátóak, (olykor nyersen) szókimondóak, de sohasem bántóak. Talán mert nem diadalmasan osztja meg felismeréseit a nézővel – az előadások soha nem fensőbbséges, inkább együttérző humora mintha az e felismerések okozta tehetetlen kétségbeesést, megrendülést volna hivatott pironkodva palástolni. És mégis mindig eljön a megrendülés pillanata, nem feltétlenül az előadás zárlataként, s van, hogy több is. A jóvátehetetlen, a visszafordíthatatlan antik sorstragédiákat idéző mozzanata különös mélységet ad a történeteknek, döbbenetté akasztja a nevetést. A Leninre maszkírozott apa megjelenése A soha vissza nem térőben óhatatlanul derültséget kelt, újabb réteggel gazdagítva a cím értelmezésének lehetőségeit, ám amikor az általa lobogtatott papírról kiderül, hogy lánya búcsúlevele az, amelyben öngyilkossága előtt ő kér bocsánatot azoktól, akik – akaratukon kívül ugyan, de kegyetlenül – a halálba kergették, bennszakad a nevetés. Quitt László olyan jóhiszeműen, olyan esendően szorongatja azt a darab papírt, hogy nem lehet a hatása alól szabadulni – a tragédia innentől kezdve végig ott kísért minden mondatban, minden poénban, egészen az utolsó fordulatig. A szerkezet itt is pontosan fölépített, mint mindig: a látszólag semmire se jó, jelentéktelen lány hiányában éppen a máskor általa végzett feladat marad végzetesen megoldatlan, s vezet újabb tragédiához, immár a bűnhődés jegyében. A jól ismert mozgalmi dalokra írt csasztuskák az előadás zenei anyagaként nem pusztán egy letűnt kort idéznek ironikusan, hanem szemléletmódot, mentalitást, meghatározottságokat érzékeltetnek, közelmúlt és jelen lényegi összevetésének lehetőségét is megteremtve. Ahogy a megelevenedett képregény-forma is adekvátnak tűnik a megjelenített közeg gondolkodásmódjával és világlátásával.
Minuciózus pontosság, illeszkedés, koherencia az előadások alkotóelemeit, struktúráját tekintve, végletes érzelmeket mozgósítani képes invenció s az elementáris tehetség magával ragadó szabadsága teszik kivételessé a Pintér Béla Társulat előadásait.
A tíz év persze csak a közgondolkodás tradíciói szerint jelent cezúrát, a társulat életében feltehetően nem. A folytatás ígérete a folyamatosan működő és érzékelhető önkontrollban rejlik, miként annak magyarázata is, hogy miért lehet repertoáron tartani az előadások többségét ma is. És van, amit nem kell, nem szabad, tán nem is lehet pontosan megfogalmazni, de ott van a társulattal való minden találkozásban – a talentum megrendítően gyönyörű jelenvalósága.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
