Drága Ági!
Ha köztünk lennél, telefonon gratulálnék vagy e-mailt küldenék a születésnapodra, néhány vigasztaló szóval: igyekezz derűsen viselni életkorodat és az azzal járó, többnyire nem éppen kellemes kísérőjelenségeket! Hogy az évek redőket rajzoltak hajdan hamvas, feszes bőrödre, s hogy már nem játszhatod el az eddig elmulasztott főszerepek többségét. Alighanem be kell érned a kisebb, de hozzád mindenképpen méltó színpadi hősökkel, akár epizódfigurákkal, vagy az éter hullámain megszólaltatott láthatatlan ismerősökkel. Emlékeztetnélek arra, amit magad a pálya delelőjén oly bölcsen mondtál, hogy te sugárzó fiatalon, szőkén sem voltál Solvejg, sem kamaszszenvedélytől lobogó Júlia. Nem naivának, hanem karakterszínésznek születtél. Való igaz, a mi emlékezetünkben Te máig megmaradtál Regannak és Kurázsi mamának, Angliai Erzsébetnek és Orbán Bélánénak. Nyolcvanévesen, de remélhetően testi-szellemi erőid birtokában, civil életedben örülhetsz építész fiad sikerének és annak, hogy nem olyan régen megszületett a dédunokád.
Csakhogy ez a köszöntő, a címzett hiányában – kézbesíthetetlen.
Tőled az élet elperelte nemcsak a tehetséged jogán megillető főszerepek nagy részét, de az évtizedeket is. A héten utánanéztem, éppen 36 éve, hogy a Színház című folyóirat hasábjain azon lamentáltam, mennyivel korábban kellett volna megrajzolni azt a színészportrét, amit megérdemeltél (volna). A Színházi Intézet gazdag archívumában a nevedet viselő dosszié azért szívfájdító, mert tanúsítja, hogy az országos és szakmai sajtóban érdemben szinte csak halálod után értékeltek, méltattak igazán.
Kivétel talán csak az ősbemutató Orbánnéja volt: mintha akkor a hálás szolnoki közönségen túl az ország és a szakma (jobbik része) is felfedezett volna. Hogy nemcsak jó, de nagy színésznő is vagy. Akkor már többen megírták – megírtuk –, mit kapott Tőled ennek a szeretetre méltó, öregen is szenvedélyes, komikusan harsány öregasszonynak a megformálásával a magyar színház. Az obligát virágcsokrok a premier után persze hamar elhervadnak, de hervadhatatlan maradt Örkény István köszönete. Aki levélben tudatja veled, hogy „örökké hálás” az alakításodért, és utólag elárulja, hogy „nagyon sokat várt tőle”, de azt is, hogy amit kapott – az egész életre emlékezetes, nagy és megrázó élmény – „sokszorosa lett a várakozásának”. Szólt róla, hogy ahogy múlnak a napok, és visszaidézi az alakítást, egyre szebbnek, gazdagabbnak, megrázóbbnak látja. „Ami a nézőtérről még csak a skála szélességével és a színek sokféleségével nyűgözött le, az most kezd mélységében kibontakozni.”
A Macskajáték hazai és határon túli diadalútja idején már sokan firtatták, mi volt az első Orbánné titka. Meggyőződésem, hogy a minden egyes szerep megformálását megelőző felkészülés, a rengeteg belefektetett munka, a kiérlelt koncepció, a színésznő keserves humora és elesettek iránt érzett részvéte, valamint a szélsőségek hiteles megjelenítésére alkalmas eszköztárának gazdagsága. Amikor a tragikomédia sikerét követően egy interjúban drámai alkatáról faggatták Hegedűs Ágnest – elutasította. Számára a Csárdáskirálynő ugyanolyan kihívást jelentett, mint a Kurázsi mama. Igazán a határozott karakterrel rendelkező, erős, kemény emberek szerepében érezte jól magát. De ezek színpadi regnálása műfajtól független. Hegedűs Ágnes állította, hogy a közönséget nemes eszközökkel megnevettetni nehezebb, mint a könnyzacskókra hatni. Humora a tragédiák magaslatain sem hagyta el. De azért voltak szerepek, amelyek az átlagosnál is nagyobb erőfeszítést követeltek. Az első Brecht-szerep, a Kurázsi mama annyiban különbözött a korábbi észre, érzelemre ható anyaszerepektől, hogy a színész muzikalitását, énektudását is próbára tette. Az egyébként is zeneszerető, jó hangú színésznő a darabban drámai fordulópontként előforduló songok kedvéért újra korrepetitorhoz járt, esténként pedig már háromnegyed hatkor a színházban volt, skálázott, készült, sőt, meghozta a dohányosok igazi áldozatát – leszokott a cigarettáról is.
Négy évtized távolából, születésnapi ajándékul és a kritika mentségére, dicséretére persze csokorba gyűjthetném a levelenként mégiscsak megkapott borostyánt, hátha kiteljesedik egy koszorú. Idézhetnék néhány – a mai nézők számára valószínűleg keveset mondó – megérdemelt szuperlatívuszt is, de fontosabbnak és igazságosabbnak érzem, ha arról szólok, amiről hallgatni szoktak. Hogy Hegedűs Ágnes nemcsak korán ment el, de korán – és rosszkor – született.
Megélte a második világháborút, a kirekesztést, a holokauszt poklát, de érettségi után azonnal rátalált a maga útjára. Nádasdy Kálmán tanítványa lett a főiskolán. Harmadéves korában még szerencsésen találkozott az első, érett színészt – sőt, színészeket! – próbáló feladattal. Vizsgaelőadásukon a fiatal Vámos László rábízta a Kórus szerepét a Magyar Elektrában. Diploma után pályakezdőként Hegedűs Ágnest pesti állás várta. És alighogy szerződést kapott a Néphadsereg Színházba, áthívták a Nemzetibe. De még mielőtt megmutathatta volna magát, tehetségét az ország első színpadán, úrrá lehetett volna az alkata és életkora közt feszülő konfliktuson, anyaszerepet vállalt. Nem a színpadon, az életben. És mire visszatérhetett volna a gyerekágy mellől a rivaldafénybe, elköszönt a Nemzeti társulatától, vonatra ült, és az ízig-vérig pesti lány Debrecenbe költözött. Nem maga választott színházat, férjét, Berényi Gábor rendezőt követte az akkor jó társulattal és jó légkörrel rendelkező debreceni színházba. Itt játssza el Násztyát az Éjjeli menedékhelyben, Viola kisasszonyt a Légy jó mindhaláligban.
Amikor Berényi Gábort kinevezik a szolnoki Szigligeti Színház élére, Hegedűs Ágnesnek – immár teljes szakmai vértezetben, társulata vezető színészeként – mindent újra kellett kezdenie. Ha a kései számadások hitelesek, szolnoki évei alatt száz különböző szerepben lépett fel. Táncrendjében Shakespeare-től Fehér Kláráig minden, a hazai repertoárba tartozó szerző szerepelt. Majd minden szezonban játszott királynőt és proletárasszonyt is. Orbánné csak a csúcs volt, előtte már sikeresen megbirkózott Angliai Erzsébet és Margit királyné szerepével, emlékezetes Anya volt a Vérnászban és Proctorné A salemi boszorkányokban.
Kísérteties véletlen, hogy most márciusban, a Tavaszi Fesztiválon, a Nemzeti Színházban Dogyin remek, világjáró Lear király előadásában újra láttam Hegedűs Ágnest – igaz, csak emlékeim színpadán. Az érzelmeikkel hivalkodó, fehér ruhás királylányok szándékolt hasonlatossága láttán arra gondoltam, Reganként mennyivel szikárabb, kegyetlenebb, démonibb, talán azt is állíthatom, hogy vérszomjasabb volt pétervári pályatársnőjénél. A szolnoki Regan annak idején elárulta, régen vágyott már erre a szerepre, csak azért, hogy megmutathassa a mai, emberségükből kivetkőzött, szeretetlen Reganoknak, Goneriloknak, hogy milyen veszély fenyegeti őket. Mert önzésükben, apjuk elleni fékezhetetlen küzdelmükben, saját emberségükből kivetkőzve ők maguk is szörnyeteggé válhatnak. Ahogy múltak az évek, Hegedűs Ágnes már-már elhitte, tudomásul vette, hogy ez a szerep is elkerülte. Hiszen hiába ábrándozik róla, ha egyszer sehol sem mutatják be a Lear királyt – Regan kedvéért…
Olyan főszerep, amiről azt mondhatnánk, hogy rászabták, tulajdonképpen egy regényben, Jókai Anna könyvében jutott Hegedűs Ágnesnek. Nusi nénit sem „készen kapta”, maga formálta és teremtette a 4447 regényalakjából drámai hőssé – a darabot rendező Berényi Gáborral és az alkotói folyamatban aktív részt vállaló szerzővel együtt. Akkor, amikor még sokan hittük, hogy Jókai Anna kíméletlen valóságkutató szenvedélyével, a kisemmizettek és szenvedők iránt érzett empátiájával, kendőzetlen kisrealizmusával valami nagyon újat és fontosat hoz a magyar irodalomba. A hiteles tükröt felmutató fiatal szerző nemcsak hálás volt az eredeti mű minden valós értékét megtaláló és megőrző, jellemteremtő színésznőnek, de később írott, meleg hangú megemlékezésben még azt is megírta, megőrizte, amit mi, a premieren jelen lévő kritikusok nem vettünk észre. Jókai Annától tudjuk, hogy amikor az élete értelmét vesztett, elkeseredett Nusi néni kivonul a házból, véletlenül eltörött az esernyője. Hegedűs Ágnes ezt a váratlan gikszert szándékossággá alakítva, felemelte a maradványt, és szomorúan nézte addig, amíg a funkcióját vesztett tárgy szimbólummá nőtt a kezében.
Meglehet, nem vagyok tárgyilagos krónikás, hiszen mindig is büszke voltam arra, hogy a gimnáziumi önképzőkörben nyújtott szavalói teljesítményét idézve, „felfedező” drukkereként kísérhettem végig az Évának született Ágnes színházi útját, néha egy kicsit helyette is megbántódva. Fájt, hogy tehetsége akkor bontakozott ki, amikor a szakma még nem ébredt igazán tudatára annak, ami néhány év múlva a magyar színház szabadságharcának központi kérdésévé, vívmányává lett, hogy Kecskemét, Kaposvár, Szolnok is Európa. Színháza, ha betölti hivatását, Budapesttől száz-kétszáz kilométerre is – európai színház. Mire Hegedűs Ágnest a Debrecenben, Szolnokon nyújtott teljesítménye elismeréseként – már betegen – újra szerződtette a Nemzeti Színház, pályája már véglegesen, örökre lezárult.
Pedig még idén márciusban is csak nyolcvan éves lenne.
Mégiscsak megpróbálom valahol a virtuális térben postára adni ezt az ünneprontó köszöntőt.
FÖLDES ANNA
